Művészetek és hálózatok: Barabási Albert László pünkösdvasárnapi előadásáról

Rédai Attila 2017. június 05., 17:28 utolsó módosítás: 2017. június 05., 19:02

Mi az összefüggés egy művész tehetsége illetve sikeressége között? Vagy: mi köze Barabási Albert László hálózatelméletének a művészetekhez? Ezekre a kérdésekre is választ kaphatott, aki elment a világhírű kutató pünkösdvasárnapi sepsiszentgyörgyi előadására.

Neves elődök. Nem újak a társadalmi hálózatokról szóló gondolatok Fotó: MAGMA

A Bostonban élő, csíkkarcfalvi születésű fizikus először tartott előadást Háromszéken, s az érdeklődés akkora volt, hogy a helyszínt át kellett helyezni a Háromszék Táncstúdió székhelyéről a Tamási Áron Színház nagytermébe, de az is zsúfolásig megtelt. (Az előadás a MAGMA Kortárs Művészeti Kiállítótér netWorks című rendezvénysorozata keretében jött létre.)

A fokozott érdeklődést magyarázhatja, hogy nem mindennapi esemény, ha egy,

a tudomány élvonalába tartozó tudós tart nyilvános és ingyenes előadást

egy erdélyi, székelyföldi városban – ha belegondolunk, mekkora szerencse, hogy van nekünk egy Barabásink, akinek köszönhetően időről időre részesülhetünk ebben az élményben. Annál is fontosabb ez, hogy manapság egyre szélesebb körben s egyre nagyobb hatalommal rendelkező egyének kérdőjelezik meg a tudomány eredményeit, illetve, ha pontosabban akarunk fogalmazni, sokszor hitkérdést csinálnak a tudományból például olyankor, amikor „nem hisznek” a globális felmelegedésben, amiről pedig a tudományos közösség már konszenzusra jutott. Amikor a tudomány, mint olyan, csak az egyik merítési forrás, s egyenlő eséllyel versenyez az összeesküvés-elméletekkel és a propagandával, akkor nem csoda, ha olyan érzés kerülget, hogy közel a vég.

Hálózatelmélet 43 perc alatt

Barabásit látva s hallva azonban egy picit megnyugodhatunk: a tudósok ott vannak, teszik a dolgukat, általában az emberiség szolgálatában, s a világon eluralkodó őrültség csak alábbhagy majd. Az erdélyi származású fizikus a skálafüggetlen hálózatokról szóló elméletét sokan ismerhetjük, már akiket érdekel az igazi tudomány, ráadásul ennek mondjuk a kvantumfizikához képest sokkal hétköznapibb és kézzelfoghatóbb vonatkozásai vannak, és egészen konkrét gyakorlati felhasználási módjai pedig tulajdonképpen az életünk részei.

Teljesen megtelt a színház nagyterme Fotó: MAGMA

De még ha esetleg az iskolában tanulta is az ember – amiben azért kételkedem –, akkor is sokkal hatásosabb a száraz tudományos szövegnél magától Barabásitól hallani a lényeget, akinek előadásmódjában az a jó, hogy kellőképpen közérthető, a figyelmet fenn tudja tartani anélkül, hogy túl sokat anekdotázna, amit néha azért megtesz, de prezentációja mégis annyira tömény, hogy mindössze 43 perc alatt elmondja, amit a skálafüggetlen hálózatokról laikusként tudni érdemes.

Mi most nem erről írnánk, hiszen ennek már van irodalma elég. Barabási sepsiszentgyörgyi előadásának azonban volt egy olyan vonatkozása, amelyről kevesebb szó eshetett eddig. Egy egészen friss, még tulajdonképpen publikálatlan kutatás részeredményeiről értesülhettünk: a művészeti hálózatokról folytatottról.

A SAMO és utóélete

Ezt egy történettel vezette fel a fizikus: a SAMO-ról szólóról. A SAMO egy, New York főleg manhattani városrészében 1977 és 1980 között látható sajátos graffitik „márkajele” volt, amely, mint később kiderült, két graffitiművészt, Al Diazt és Jean-Michel Basquiatot rejtett maga mögött. A SAMO 1980-ban elhalt, Basquiat meg is töltötte a falakat a „SAMO is death” üzenettel. Utána azonban elkezdett vászonra festeni.

Néhány héttel ezelőtt, május 19-én 110 millió dollárért adták el az egyik ilyen munkáját egy New York-i aukción.

Társa viszont gyakorlatilag eltűnt szem elől, még Wikipédia-oldala sincsen – teszem hozzá Barabási történetéhez én, aki megpróbáltam kutatni Al Diaz után. Pedig él és művészként tevékenykedik, de senki sem figyel oda a munkásságára.

Karrier-befolyásoló tényezők: kik a barátaink? Fotó: MAGMA

Mi történt az egyik, hasonló képességű és tehetségű, ugyanazon közegből származó művésszel, ami a másikkal nem, hogy az egyikből a világ egyik legértékesebb alkotója lett, míg a másik gyakorlatilag ismeretlen maradt, holott ugyanarról a startkőről indultak?

Barabásitól tudjuk, mi történt Basquiatal: a szétválás után

összebarátkozott Andy Warhollal és Keith Haringel, a kor két legmeghatározóbb művészével, majd olyan galériásokkal, mint Bruno Bischofberger.

De a legmeghatározóbb találkozása alighanem Larry Gagosiannal történt, aki szárnya alá vette, meghívta a lakásába, hogy ott fessen. Ma Gagosiannak van a legmeghatározóbb galériája a világon, befolyása a művészeti életben meghaladja az összes európai kultúrintézményét például.

Befolyásos barátok, tudományosan

Basquiattal tehát az történt, hogy bekerült egy nagyon befolyásos, művészekből és intézményekből álló művészeti hálózatba. Felmerül hát a kérdés: milyen egyéneken és intézményeken keresztül, hogyan jelenik meg az érték a művészeti világban? Az értéket úgy értve, hogy mennyire ismertek, elismertek az adott művészek, s mennyit fizetnek a munkáikért.

A lebilincselő előadást kétszer is vastapssal jutalmazta a közönség Fotó: MAGMA

Hogy meg tudjanak válaszolni a kérdésre, Barabásinak és kutatócsoportjának egy elképesztően bő adatsor állt a rendelkezésére. Egy New York-i csoport összegyűjtötte az 1980 és 2016 közötti időszakból 140 országból minden tárlat, kiállítás adatait, amit múzeumokban vagy galériákban rendeztek.

Több mint 500 ezer művészt és 700 ezer kiállítást érintett az adatgyűjtés több mint 20 ezer intézményből,

s a kutatás tárgya volt a tárlatok nyomán lefolytatott több millió tranzakció is.

Az adatsornak köszönhetően a kutatók ki tudták mutatni minden egyes művésznek a karrierjét: hol, mikor állítottak ki, milyen értékben keltek el munkáik. Azt vizsgálták meg, milyen szerepe van az olyan intézményeknek is, mint a MAGMA a művészeti érték megjelenésében.

Kiderült: nagyon befolyásolja a művész karrierjét, hogy hol állítja ki munkáit.

Ha valakinek sikerült bekerülni a MoMába (The Museum of Modern Art, Manhattan – szerk. megj), a londoni Tate Galériába vagy a párizsi Pompidou központba, az nagyon jelentős karrierlépésnek számított. De hogyan jut el valaki munkáival ezekre a helyekre? Egyéb galériákon, múzeumokon keresztül, ahol ezeknek az intézményeknek a szakértői felfigyelhetnek rájuk.

Művészeti hálózat meglepetésekkel

A kutatók az összes ilyen művészi „utazást” kivetítették egy hálóra, ahol az intézmények a csomópontok, a huzalok jelzik a művészek mozgásait. A csomópontok méretét az határozta meg, hogy mennyire központi szerepet játszott az adott intézmény a művészeti életben a művészek mozgása alapján, illetve mennyire „drága” művészek kerültek hozzájuk.

A művészeti hálózatokról szóló ábra. Matematikai meghatározottság Fotó: MAGMA

A háló kimutatta, amit azért persze eddig is sokan tudtak: a legbefolyásosabb művészeti intézmények többnyire Észak-Amerikában, ezen belül is persze New York-ban vannak, de van néhány európai is. Különösen izgalmas azonban, hogy látszik: az észak-amerikai és európai művészeti hálózat szoros, sűrű klaszterbe tömörül, mellettük ugyanakkor

minden földrésznek van egy-egy kisebb, ettől elkülönülő, a fő klaszterhez csak vékony szálakkal kötődő klasztere.

Az ezek csomópontjait képező intézmények egymásnak adogatják a munkákat, de nincsen igazából bejárásuk a fő sodorba. Nagyon érdekes a magyar művészetet ábrázoló rész: ez ugyan láthatóan része az európai hálózatnak, de ettől ugyanakkor izolált, elkülönülő, külön klasztert képez, amely  kevés szállal kötődik a sűrűbb európai mezőnyhöz.

„Ezért is nehéz betörni ebbe a gazdag művészeti világba, mert ha valaki karrierjét egy ázsiai galériában kezdi, nagyon nagy esélye van arra, hogy körbejárja az ázsiai galériákat a munkássága, de nagyon pici a valószínűsége annak, hogy bekerüljön ebbe a központi körforgásba”

– fogalmazott Barabási.

Ugyanezen a hálón az látszik, hogy a Jean-Michel Basquiatot befogadó Gogosian galériája például épp olyan jelentős csomópont, mint a Guggenheim múzeum, s jelentősebb, mint a nagy európai művészeti központok.

Aki fent kezd, fent is marad

Mi az egészből a következtetés? Hogy a művészeti élet nagyon lokálisan fragmentált, mutatott rá Barabási, kevés a kommunikáció a különböző klaszterek között. Vannak példák ugyan arra, hogy egy-egy művésznek sikerült az izolált klaszterekből kikerülni és ott megragadni, de ez általában nagyon hosszas építkezésnek az eredménye. De kiderül az is a kutatásból, hogy ha valaki karrierjét valamelyik, jelentőségében a felső húsz százalékba sorolt galériában kezdi, akkor szinte biztos, hogy élete végéig ott marad. Ami viszont igazán jó hír, hogy

aki lentről indul, tehát a kevésbé jelentős művészeti csomópontok egyikéből, az sem marad lent:

az átlagot kivetítő ábra szerint lassú építkezéssel egyre rangosabb galériákba kerülnek be ezek a művészek – ezért fontosak az ilyen tárlatok, kiállítások is, mint a MAGMA által szervezett, s többek között Barabási Albert László által megnyitott netWorks.

0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat