Olcsóbb a norvég lazac Csíkban: egy székely nő skandináviai tapasztalatai

Egy mindent elsöprő szerelem vitte a csíkszeredai (akkor még) Sata Rékát az otthonától több ezer kilométerre lévő Norvégiába, bár egyetemi és mesteri tanulmányai befejeztével, 2001-ben nem a továbbutazás szándékával tért haza. Éppen állást kapott az akkor induló Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem csíkszeredai karán, amikor szinte véletlenszerűen, a világhálónak köszönhetően megismerkedett az általa Gyuriként emlegetett Bjorgevel – meséli egy csendes vasárnap délutánon, amikor a világháló segítségévével beszélgetni kezdünk.

„2001-ben egyetemi és mesteri tanulmányaim befejeztével, ha tetszett, ha nem, édesapám lövéteiesen mondva hazaszokotált Kolozsvárról Csíkszeredába. Nehéz időszakon voltam túl, annyira ki voltam merülve, hogy nem tudtam éjszaka aludni, s egy alkalommal beregisztráltam egy társkereső oldalra. Három napig ingyenes volt, az utolsó napon éppen törölni akartam a profilomat, amikor észrevettem, hogy egy érdekes nevű fiatalember megjegyzett magának. Ráírtam, beszélgetni kezdtünk, kijelentkeztünk a portálról, és folytattuk levelezéssel, telefonbeszélgetéssel az ismerkedést. Nem sokkal ez után eljött hozzám Csíkszeredába, aminek hírét szüleim nagyon nyugodtan vették, csupán édesapám józan gondolkodásához hűen megjegyezte, nézd meg az útlevelét, tényleg Norvégiából van-e, s nem Nagybányáról. Az első perctől éreztem, hogy Gyuri számomra egy fontos személy, hogy őt megismerve révbe értem. Szeptemberben látogatott meg, októberben összeházasodtunk és én azzal el is költöztem Norvégiába” – kezd bele történetébe Réka.

Réka a Bergsøya szigetén található Fosnavaaag nevű kisvárosban költözött, s rögtön volt is szerencséje belekóstolni a partvidék viszontagságos időjárásába. Megérkezése után három hétig nap mint nap esett az eső, szeles, viharos volt az idő, ennek ellenére lassan ismerkedni kezdett új lakhelyével, majd egy nyelviskolának köszönhetően a nyelvvel is.

„Aztán kiderült, hogy amit a nyelviskolában tanítottak, azzal nem sokat érek, ugyanis két nyelvjárás van, az egyiket az ország délnyugati részen beszélik, a másikat pedig az északi vidéken és középen.

– nevet nagyot.

Mint feleleveníti, az ősz eltelt ismerkedéssel, nyelvtanulással, az időjáráshoz való alkalmazkodással, de még mindig nem érezte azt, hogy igazán megtalálta a helyét. A fordulatot, ki gondolná, egy havas, esős decemberi nap hozta meg, amikor Réka amolyan csíkias, havazós időjárásban sétálni indult, ám a hóból eső lett, ő pedig átázva, átfázva ért célba.

Az enyém vagy, Fosnavaaag, meghódítottalak. Azóta sem volt kétségem a felől, hogy itthon vagyok” – mondja. Persze – fűzi hozzá – ez nem jelenti azt, hogy ne hiányoznának Székelyföldön maradt szerettei, s mivel nagyon kötődik Lövétéhez, a Szeltersz-völgyéhez, álmában gyakran sétál a völgyben.

Idővel sikerült honosítani felsőfokú tanulmányi okleveleit, megszerezte az állampolgárságot, gyerekei születtek, s ha tehette, családjával Székelyföldre látogatott. Gyermekei, a ma 20 éves Krisz-David és a 18 éves Ágota Csíkszeredában jártak fél évet óvodába, s egy-egy évet iskolába is. Szerencsés időszak volt ez – ismeri el –, mert mivel két első gyermekével több időt volt otthon, ők édesanyjuk anyanyelvét is már kisgyermekként megismerték, megtanulták, és a magyar nyelv iránti szeretetüket csak mélyítette a csíki nagyszülőknél töltött hosszabb időszak. „Mátéval, aki ma már 14 éves, viszont nem voltam ilyen szerencsés, vele csak egy évet voltam itthon, az ő anyanyelve inkább a norvég, mint a magyar. De ő is töltött nyarat otthon nagyszülőknél a testvéreivel, s ilyenkor sok mindent felszedett.”

Réka – bár korábban dolgozott könyvtárosként, majd tanárként – immár nyolc éve egy helyi hajós cégnél dolgozik legénység-koordinátorként. „A mi hajóink szállítják a berendezést az olajfúró platformokhoz. Egy-egy hajó két rend legénységgel dolgozik, ők négyhetente váltanak, minden beosztásban megvan, hogy a legénységnek milyen képesítése kell legyen, velük kapcsoltban minden téren naprakész információval kell rendelkeznem” – meséli.

Mi sem támasztja jobban azt az állítását, hogy gyakran adódnak megoldandó, váratlan helyzetek, mint a beszélgetésünk alatt éppen befutó telefonhívás. Kiderül, az egyik hajón egy héttel korábban lesz legénységváltás. „Oda a nyugodt vasárnap délután” – jegyzi meg mosolyogva.

Lelkiismeretesek, fontosak számukra az emberi kapcsolatok, s fontos számukra a kényelem, amiért sok mindent képesek feláldozni. Szeretik, tisztelik a természetet, sportosak, sok időt töltenek a szabadban, igyekeznek egészségesen élni. Többnyire barátságosak, bár a sok esős idő nagyban meghatározza az egymáshoz való viszonyulásukat – sorolja Réka.

„Nem kizárt, hogy egy nap alatt – főleg tavasszal és ősszel – mind a négy évszak lezajlik. Napos az idő, majd hirtelen jön az eső, átvált havasesőre, vihar, s megint kisüt a nap. A partvidéken sokféle hatás ér bennünket.” Mindennapjaikról az is kiderül, hogy Réka a székely ízvilágot is igyekszik becsempészni az étkezéseikbe, családja szereti a gulyáslevest, a rántott halat – ez utóbbi nem igazán jellemző a mai norvég konyhára –, a csirkepaprikást.

Kinézek az ablakon, partvidéken élek, s látom, halásznak. Ennek ellenére én az itt frissen kifogott halhoz csak ritkán jutok, mert exportálják. Megvesszük a lefagyasztott árut, amit odahaza Csíkszeredában is bárki megvásárolhat. Volt is rá példa, hogy norvég lazacot vettünk Csíkban az itteni árak töredékéért”.

Nevetve emlékszik vissza férje figyelmeztetésére, hogy a nagy családi ebédeknél nemhogy nem fogyasztanak alkoholt, hanem azt nem is szabad emlegetni. „Nekem, akinek természetes, hogy ebédnél megiszunk egy pohár bort, meg sem fordult a fejemben, hogy máshol nem így lenne. Mikor először mentünk a szüleihez, Gyuri arra kért, hogy a családi ebédnél az alkoholt ne emlegessem. Aztán megtudtam ennek a magyarázatát is.

Az első világháború idején nagyon sok család tönkrement az alkohol miatt, erős kifőzetű pálinkákat ittak, ráment gazdasági helyzetük, egészségük, éppen ezért az itteni lutheránus egyház elítélte az alkoholt, mint az ördög italát, s szinte tabutémává tette.

A férjem szülei is úgy nőttek fel, hogy alkoholt fogyasztani bűn, ne is használjuk a szót, bár ma már azt látom, hogy a fiatalabb korosztály szűk családi körben már el-elkoccint egy-egy pohár bort, akárcsak idehaza mi is. Talán ma már a társadalomban nem annyira tabutéma mint régen, ennek ellenére nyilvánosan nem szolgálják fel, nagy ünnepségeken például inkább szörpöket fogyasztanak”.

De térjünk csak vissza a fotóhoz, ami e cikk apropójául szolgált. Amikor Réka Norvégiába költözött, csomagjában lövétei nagymamája lánykori viseletét is magával vitte, noha középiskolai ballagása óta mindmáig nem öltötte magára.

„Az utóbbi években a barátaim arra biztattak, hogy a norvég nemzeti ünnepen vegyem fel a viseletemet, de én nem éreztem, hogy ez megfelelő lenne, úgy gondoltam, ezzel ellopnám az ünnepüket. Végül meggyőztek, és az idén felvettem. Nagy élmény volt, mindenkink tetszett, nem vették tolakodásnak.

Én itt nagyon jól vagyok, megtaláltam a helyemet. Ha itt vagyok, itthon vagyok, ha hazamegyek azt is otthonomnak érzem s igazából bármerre utazok azt szeretném, hogy érezzem, otthon vagyok a világban, ebben az életben” – búcsúzik.