Remény és kétségbeesés között: idősek karanténban

Az idősek többsége betartotta az előírásokat, és abban az időintervallumban ment csak ki a házból, amikor megengedett volt – véli Rédai Zsóka. Kiemelte, noha tartja a kapcsolatot telefonon a szeretteivel, hiányoznak a személyes találkozások, a barátokkal való römi- és kártyapartik, az, hogy egymást meglátogassák. De leginkább a család, az unokák hiányoznak.

Olvasnak, és kétnaponta kerti munkát végeznek falun levő kertjükben a feleségével, de mint mindenki, hánykolódnak a remény és a kétségbeesés között – mutatott rá Nagy Benedek. Hozzátette, nem éli meg nagyon rosszul ezt az időszakot, hiszen öt évig volt bezárva mint politikai fogoly 1956 és 1961 között, amikor fegyveres őr „vigyázott” rá. „Persze, emberek vagyunk, társasági lények, és nagyon fájdalmas az, hogy a kapcsolataink csak az online szférára zsugorodtak.” Elmondta, a templomba járás nagyon hiányzik, nagy szükség van az imára.

A falun lakó Antal Éva úgy véli, a nevelésen és az egyén felelősségén múlik sok minden. „Eddig is, ha valamit megfogtam, ha hazaértem, kezet mostam. Ha a saját felelősség nincs meg valakiben, akkor lehet hozni mindenféle rendeletet, hiába.”

Szilágyi Árpád és barátai az utóbbi években alig hagytak ki napot, hogy ne üljenek össze a kávéházba sakkozni. A leginkább ez hiányzik a 88. évében járó férfinak ebben az időszakban. „A sakkozó barátaimmal tartom telefonon a kapcsolatot, de nagyon hiányzik a sakk.”

A teljes cikket a Székelyhon napilap május 15-ei Liget életmód-kiadványában olvashatják.