Sáj-sziget: egy falatnyi csángó múlt

Ma már a Gyimesekben is egyre inkább ritkaságszámba megy a hagyományos, gyimesi parasztház, s hogy ne csak tájházakban vehessük szemügyre a régi paraszti kultúrát megörökítő, a mindennapi életet szolgáló eszközöket, az Antal család

egy több mint százéves régi házat épített fel eredeti formájába, és rendezte be hagyományosan. Személyes tárgyak, emlékek, történetek keltik életre a gyimesi felmenők szellemiségét.

„Itt folyik a Sáj pataka, odafent van a Sáj-hegy, s ezt azért neveztük el szigetnek, mert ezt a parcellát körbeöleli a Tatros folyó. Régi vágyam volt, hogy egy olyan, kultúrcsűrszerű közösségi házat létrehozzak, amely otthonául szolgálna, biztos helyszíne lenne annak az értéknek, amit mi még itt képviselünk.

Megvettük ezt a területet, rajta állt egy régi ház romosan, hiszen régóta nem lakták. Régi gyimesi ház volt, de az 50-es 60-as évek stílusában beépítették, modernizálták. Teljesen le akartuk bontani, ám amikor munkához láttunk, akkor derült ki, hogy ez tulajdonképpen egy százévesnél is idősebb házikó. Nem bontottuk le, hanem felújítottuk, eredeti formájába visszaállítottuk. Pontosan a pandémia idején dolgoztunk vele, kicsit meg is ijedtünk, hogy mi lesz ebből, be tudjuk-e fejezni” – magyarázza vendéglátónk.

A külsőleg is a gyimesi építkezési stílust követő ház tornácán muskátlik pompáznak, Antal Tibor pedig büszkén invitál be, hogy szétnézzünk.„Húsvétkor itt tojásfestést szerveztünk, de helyet adunk rózsafüzér-társulatoknak is. Tölti a lelkemet, amikor itt vagyunk, örvendek neki. Itt mindjárt sokkal jobban érezzük magunkat mint odahaza. Nemrég voltak itt budapesti zenészbarátaim, akik ragaszkodtak ahhoz, hogy itt lakjanak” – büszkélkedik.

A házban két szoba van fürdőszobával, nyilván ez utóbbi a mai életforma elvárásaihoz igazodik, de tömör fából készült berendezésével ízlésesen illeszkedik a környezetbe. „Itt minden úgy van berendezve, ahogyan régen is volt. Van olyan használati eszköz, amit megvásároltunk, mást adtak jó szívvel, de sok olyan van, ami a mi tulajdonunk volt. Modernizáltuk egy kicsit, s létrehoztunk benne egy fürdőszobát, hogy a mai követelményeknek is feleljen meg. Ezt az ágyat is úgy készíttettük el, hogy tudjuk felbillenteni, mert akkor nagyobb lesz a tér is, de ugyanakkor szekrényként szolgál. Ez a kályha a nagyanyámé volt, Gyimesbükkből hoztuk fel, erősen finom túrós puliszkákat tudunk főzni rajta, de sokszor pityókát perecelünk. Régi csángó ételek, s mi nagyon szeretjük” – lelkendezik Tibor.

A gerendákat kicserélték, hozzájuk van erősítve az ágy fölött a rudilepedő, amelyre hajdanán ruhaféléket aggattak. Régi darab – jegyzi meg –, ő is nehezen bukkant rá. Ott sorakozik a magasban a rudilepedőn egymás mellett a gyimesi viselet egy-egy elengedhetetlen darabja: egy kézzel hímzett csángós női ing, kendő, négyzet alakú szőttes, azaz a katrinca, hímes gyapjúöv, azaz a bernyóc, férfi vászonnadrág, de ott van a szőttes tarisznya, a hímes törölköző.

Az ablak mellett a sarokban a falra erősített egyszerű fakendőszeg látható, rajta a mindennapokban használatos konyhai eszközökkel.
Itt majdnem mindennek története van, közülük sokhoz szoros érzelmi szálak fűzik Antalékat. A szoba sarkában felállított fateknő Tibor anyai nagymamája emlékét őrzi, a régi rádiót hajdanán még nagyapja hallgatta, de ott áll az édesapja katonaládája is.

De mindennél jobban a házigazda talán egy megkopott fényképhez ragaszkodik a leginkább. Egy nagyapa fényképe, akit sosem ismert, de akinek alakja, szellemisége mai napig élesen él a családi történetekben.

„Az én nagyapám három gyermeket hagyott itthon, egészen a Somogy megyei Nemesdéd faluig tartotta bajtársaival a frontot, és ott esett el huszonnégy évesen, ott védte a hazát. Édesapám, aki túl kicsi volt, és nem ismerhette az apját, féltve őrizte a halálesetet tanúsító igazolást. A nővérem 1990-ben felkereste Nemesdédet, megtalálták a sírt, amelyen akkor csak annyi állt: Aki a hazáért halt meg. Mára már a neve is felkerült a sírkőre, emlékművet állított neki a falucska. Ennyi maradt meg róla, ez a fénykép” – eleveníti fel a hősként tisztelt nagyapa emlékét Tibor.

Mellette egy országzászló, melynek – mint kiderül – szintén érdekes története van.

– fűzi hozzá. A ház belső szobájában a nagymama régi otthona elevenedik meg, itt ugyanis az ő bútorai kaptak helyet.

Közben Tünde, Tibor felesége is csatlakozik hozzánk, azt már együtt mesélik, hogy a felújítás során legnagyobb meglepetésükre a ház néhai tulajdonosainak régi, viharvert fényképeire bukkantak, köztük többek között megtalálták az esküvői fényképüket, amelyen csángós ruhában álltak a kamera elé.

Ezt a fotót felhasználva állított az Antal házaspár méltó emléket a néhai tulajdonosoknak egykori házuk előtt.

„Volt két nagy fa a ház előtt, azt ők ültették ketten akkoriban, mi ki kellett vágjuk, mert a belsejük már ki volt korhadva. Az egyik fa törzsébe beleékeltük a kinagyított esküvői fényképet, ők így élnek tovább a házzal, az udvarral” – mesélik derűsen.

A ház mögötti kemence egyelőre még rejtve marad az ide betérő szem elől, felújításra szorul – szabadkoznak Antalék –, de lelki szemeik előtt azért már ők is látják, amint hevül.

És ha már minden szemügyre vettünk, minden történetet meghallgattunk, az ősökre emlékeztünk, átsétálunk a szomszédos, fából készült épületbe. Tágas közösségi tér fogad bennünket, kívánni sem kell ennél jobbat és többet például egy gyimesi táncházhoz. A falakat díszítő hangszerek – régiek és újak – pedig minduntalan arra emlékeztetnek, hogy itt a zenének fontos szerepe van. Tünde nagymamájának régi padja fölött a falon, férje, a népdalénekes, ének- és zenetanár Tibor régi és újabb hangszerei láthatóak. Ha kézbe vennék, megszólalnának, de mi a történetükkel beérjük.

„A gardon egy régi portéka, 86 éves a bácsi, aki készítette, olyan boldog volt, hogy ide kikerült. A gyimesi hegedűt még Tímár Viktor bácsi készítette, s van citera is. Bár a Gyimesek völgyében nincs nagy múltja a citerázásnak, azért a régi öregek közül voltak, akik tudtak ezen a hangszeren játszani.

– vezet körbe.

„A magyar államtól elnyert pályázati támogatással sikerült ezt a közösségi házként is funkcionáló épületet megvalósítani.

Olyan eső volt, hogy nem láttuk egymást, de hatalmas sikere volt a Republic nyitókoncertjének” – meséli ma is lelkesen Tibor. Sok időt töltenek az otthonuk közelében lévő közel egyhektáros telken a családdal, nagy örömüket lelik itt a munkában, s ha a szomszédok észreveszik, hogy megérkeztek, rövid időn belül valaki felteszi a kérdést, hogy szükség van-e segítségre.

Kissé keserűen jegyi meg a beszélgetés során Tibor, hogy manapság a völgyben „sok lett a népművelő és a hagyományőrző, akik komoly jövedelemforrásként tekintenek erre az ágazatra, de maguktól kell rájöjjenek, hogy ez nem így van” . Mert a hagyományőrzésben szív van és szeretet.

Azt szeretném, hogy élettel teljen meg az udvar, a házak, elképzeltük, hogy idős asszonyokat, gyimesi mesterembereket hívünk ide, akik megmutatnak egy-egy szakmát, ne adj Isten átadják a tudást. Partnerségben állunk a Magyar Nemzeti Művelődési Intézettel, közös projektjeink vannak a Petőfi 200 klub keretében, de együttműködünk a Magyarság Házával, a Márványkör Baráti Társasággal s nem utolsósorban a Válaszút Népművészeti Egyesülettel. Lesz itt még sok minden, lássuk mit ad a Babba Mária”.

Büszkén néz szét az udvaron, lelki szemei előtt látja, amint megremeg a padló is a helybéli táncegyüttes fürge táncosainak próbáján, emlékeiben a teret a Gyimesvölgye Férfikórus hangja tölti be, megtelik önfeledt gyermekzsivajjal, népi muzsikával, jókedvvel a hely.

Felkiáltójelként magaslik ki a környékbeli házak közül a Sáj-sziget két jellegzetes épületével, a régi gyimesi tornácos házzal és a közösségi faházzal. Egy olyan jövőbe vetett hitét mutatja a gyimesfelsőloki Antal családnak, ahol a gyimesi életérzést, a népi kultúra nem csak a tájházakban él.