Semmi sem lehetetlen – legalábbis Sarolta Toscano története ezt bizonyítja. Persze azt gyorsan hozzáfűzném, hogy az álmokért kőkeményen meg kell dolgozni, hiszen Sarolta története erről is szól. De szól a kitartó munkáról, akár azt is mondhatnám, hogy a céltudatos, székely, konok tenni akarásról.
Lánykori nevén Sándor Sarolta tizenöt évvel ezelőtt az Amerikai Egyesült Államokban próbált szerencsét, igaz, akkor egy évre utazott az óceánon túlra, ám élete másként alakult.
„Nagy és összetartó, gazdag lelkületű családban nőttem fel, gyönyörű gyermekkorom volt. Egy négy évvel idősebb bátyám van, aki otthon, Szentegyházán él.
Gimnáziumi tanulmányaimat követően a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem közgazdasági szakára jutottam be, ahol elkezdett forrni valami bennem, valami, ami a jelenlegi életem fele vezetett. Sikeres volt az első két egyetemi évem, de a belső forrongás nem szűnt csillapodni, nagyobb kihívás után vágytam, úgy éreztem körülöttem kicsi a világ. Akkoriban divatos volt az Angliába és Amerikába való látogatás tanulmányi célból, és ez nekem is felkeltette az érdeklődésem. Egy ügynökségen keresztül sikerült Amerikába utaznom egy évre bébiszitterként, de ez az időszak magába foglalt egy hat hetes nyelvtanulást is. Szüleim is nyitottak voltak, ők mindig a leglelkesebb szurkolóim voltak, mindamellett, hogy féltettek, óvtak, mindig támogattak álmaimban. Az egyetemi éveimet itthon befagyasztottam úgy gondolván, hogy egy év után visszatérek. Nem így történt ...” – meséli Sarolta, akivel a világháló segítségével léptem kapcsolatba. Lelkesen mesél, visszaemlékezik, néha maga is rácsodálkozik saját életútjára. Ül new york-i lakásának nappalijában, ott hét ágra süt a nap, minálunk már szürkülődik.
De térjünk vissza a húszéves Saroltához, aki életében először ül repülőgépen, és egyedül utazik Amerikába. I'm arrived (megérkeztem) – ennyit tudott angolul, mondja nevetve. Ezt is Budapesten a repülőre való felszállás előtt tanulta unokatestvérétől, amit majd a New York-i repülőtéren egy, pénzérmével működő telefon segítségével közölt a családdal.
„Egy újszülött csecsemőre és annak négyéves testvérére kellett vigyáznom.
Mindjárt az első nap egy minibusz kormánya mögé ültettek, amivel a gyerekeket szállítanom kellett. Egy számomra teljesen új világba csöppentem, izgalmakkal teli év volt.
Időközben tanultam a nyelvet, az engem körülvevő bútordarabokra, tárgyakra cetliket ragasztottam az angol megnevezéssel, ami sokat segített az alapok megtanulásában. Mindig volt egy szótár nálam, sokat hallgattam a rádiót, s ha hibásan is, de sosem féltem másokkal beszélni. Ma többször is elcsodálkozom, hogy akkor, húszévesen mekkora volt a felelősségem, ha visszagondolok, a hideg is kiráz” – eleveníti fel.
Közeledett az egy éves amerikai tartózkodás vége, és mivel a fogadó család nem tette lehetővé, hogy a beígért nyelvtanfolyamon is részt vegyen, elhagyta őket, és egy szintén szentegyházi barátnőjéhez költözött. A tanulmányi vízum lejárását követően sikerült még egy évre meghosszabbítania a vízumot, ennek köszönhetően pedig egy újabb családnál vállalt munkát, szintén bébiszitterként, később pedig a vendéglátásban kezdett dolgozni.
„Segédpincérből lettem pincér, majd menedzser egy argentin étteremben, New York spanyol negyedében, ahol napi háromszáz személyt szolgáltunk ki. Több mint 45 tagú személyzetért voltam felelős, de az én feladatom volt a beosztások elvégzése, élelmiszer- és italrendelés, pénzügyi elszámolást, marketinget csináltam. Heti hat alkalommal napi 15 órát dolgoztam, sikerült kitanulnom a vendéglátás csínját-bínját. Akkor még nem volt Messenger, Facebook vagy más online platform, így postán küldött, kézzel írt levelekkel kommunikáltunk a családdal. Így azt is levében közöltem szüleimmel, hogy New Yorkban maradok, és egy ideig nem megyek még haza.
– meséli, és elcsuklik a hangja.
Nem, nem pénzszerzés volt a célja – szögezi le –, hanem fel akart mutatni valamit. Az elkövetkező három-négy évben maradt a vendéglátás és a menedzseri munka, sok barátra szert tett, beilleszkedett a társadalomba. Persze nagyon hiányzott a családja, sokszor érezte egyedül magát, de éppen ezért tudta, hogy olyan szakmát kell válasszon, amelyben örömét leli.
„Kicsi korom óta ügyvéd, jogász szerettem volna lenni, mindig is érdekeltek az igazságszolgáltatással kapcsolatos dolgok, ezért beiratkoztam a John Jay College of Criminal Justice egyetem kriminalisztika karának kriminológia szakára. Az egyetem mellett három munkahelyen dolgoztam immár pincérként, mert kiléptem a menedzseri állásból, ami megterhelő volt az egyetem mellett. Tanultam, dolgoztam éjt nappá téve, nagyon kellett küzdenem, mivel az akadémiai nyelv egy magasabb szintű tudást követelt.
nem akartam a bajaimmal elkeseríteni őket. 2014-ben, pontosan a 30. születésnapomon sikerült megszereznem az egyetemi diplomám, ami nem csupán csak egy diploma volt, hanem a kitartó munkának, a küzdelemnek, a hitnek és a reménynek a gyümölcse. Sajnos a szüleim nem tudtak a kicsengetésemen részt venni, a vőlegényem – aki ma már több mint öt éve a férjem – képviselte a családot. Az ő segítségével a szüleim virtuálisan voltak jelen a diplomaosztó ceremónián. Soha nem felejtem el az arcukat, minden küzdelmem abban a pillanatban kifizetődött. Kitartással, de főként a Jóisten segedelmével, aki minden bajtól megóvott, sikerült felmutatnom valamit. Mérföldkő volt az életemben” – meséli lelkesen.
Az egyetemi tanulmányok befejeztével Sarolta egy évet volt gyakornok a New York-i Rendőrség Nyomozó Osztályán. Különböző maffiacsoportok utáni nyomozásban segített – meséli –, lehallgatások, megfigyelések, internetes kutatások zajlottak, minden, ahogyan a nagy könyvben meg van írva. És ő mindenből kivette a részét. Nem csoda, ha az ambiciózus székely lányra felfigyeltek, és a gyakornoki év végeztével megpályázhatott egy különleges nyomozói állást a New York-i Rendőrség Főfelügyelői Osztályán, ahol egy sikeres interjú után állásajánlatot kapott. Itt tulajdonképpen a rendőrség kötelékén belüli törvényszegéseket, korrupciós eseteket, hatalommal való visszaéléseket, törvénytelen letartóztatásokat vizsgálja ki kollégáival együtt.
„Közel negyvenezer rendőr van a kötelékben, napi többszáz bejelentés érkezik, úgy a lakosságtól, mint a belső körökből. Nem feltétlenül egy ügyet vizsgálunk ki, hanem a rendőrök által elkövetett bűnügyi kihágások szisztematikus kivizsgálása hárul ránk. Feladatunk, hogy az emberi jogokat képviseljük. Tegyük fel, hogy egy letartóztatás során a rendőr az áldozat nyakára térdel, aki ennek következtében sérüléseket szenved. Feladatunk ebben az esetben az, hogy kivizsgáljuk, az eset netán a letartóztatást végző rendőr kihágásának következménye, avagy egy nagyobb kiterjedésű, szisztematikus törvényszegés következménye. Az évek során volt lehetőségem több nyomozást vezetni,
többek között tagja voltam egy olyan ügynek, amely a szexuálisan bántalmazottakkal foglalkozó különleges egységet és munkáját vizsgálta felül.
A két évig tartó nyomozás során kivizsgáltuk többek között az egységnél dolgozó detektívek kiképzését, nyomozási módszereit, vezetőségét. A nyomozás új törvények kidolgozását, vezetők leváltását, újraszervezéseket idézett elő. Én a nyomozás lezártával a csapattársaimmal együtt kitüntetésben részesültem” – magyarázza derűsen.
Szavaiból könnyen leszűrhető, szereti munkáját, elégedett az életével. „Boldog vagyok, nincs panaszra okom. Nagy felelősséggel és stresszel jár a munkám, de ennek ellenére kedvem telik benne. Elégedett vagyok a életemmel, van egy szerető férjem, családom, otthonom. Sokszor elmosolygok azon, hogy a Jóistennek mekkora bizalma volt bennem, milyen sok bátorságot látott bennem” – jegyzi meg.
Hit, bizalom, tisztesség, őszinteség, kitartás és remény – ez volt a tarsolyában tizenöt évvel ezelőtt Saroltának az Amerikai Egyesült Államokba való érkezéskor, és ez vezérelte útját az évek során is.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.