Szóra bírt házak: menedék a 249-es szám alatt

249-es számmal jelölik a házat, jó gazdaemberek birtokai közül az egyik, a Fenek útján ugyanis mindig is megbecsült gazdálkodók laktak. Az utcáról inkább hajlott hátúnak tűnő házikó tavaly töltötte a nyolcvan évét. Tud arról, hogy Pál táti hogyan osztotta el a négy testvérbirtokot, hogy lett ő meg kalákából, amint akkoriban a házak épültek. Aztán emlékszik a jó módra, meg Fügére, a sokdioptriás szemüveget viselő, az életvidámítót meg nem vető gazdájára. Nem feledkezhet el a csángóföldről hozott gazdasszonyáról sem, az ő jellegzetes színei ma is fellelhetőek imitt-amott az oldalán. Tudja azt is, egykor lakatlanná vált, gazdája határon túlra került, kulcsa a szomszéd kezébe, hogy ha vevő érkezne, megmutathassa. Ára volt, érdeklődő akadt bőven, de vevő nem akart kerülni, a lakatlanság pedig egyre jobban kikezdte oldalát.

Ez a hajlék emlékszik arra, hogy volt három ember, akik gyakran sóhajtoztak a kapuja előtt: ha lenne elég pénzük, ők bizony gondját viselnék a vénülőnek.

Városból, vállalkozásból, nehézségből akartak kiszakadni a 249-es számú menedékbe. Antal Zsolt és Baricz Zsuzsanna élettársként, amint mondják, a házvásár óta bajtársként élik itt életüket. Az ünnepre várták haza Zsuzsa lányát, Esztert, aki tanul, állatorvos lesz belőle.

A 2000-es évek első tizedében kezdődik a történet. A vállalkozás túlnőtt a lehetőségeken, s míg Zsuzsáék hallották más cégvezetőktől, hogy most időszerű csődöt színlelni, a javakat egyik vállalkozásból a másikba átmenteni, egy nap tudatosították: ez esetükben maga a realitás. Ebben a nehézségben egyik jó ember ajánlott egy másik jó embert, egy jogi tanácsadót, aki segített nekik eligazodni. Szempontjuk az volt, hogy főként egyszerű embereknek, alkalmazottaknak ne tartozzanak, és ne maradjanak az úton. Zsuzsa ma is azt mondja, amikor már minden összeomlott, az emberben akkor ver tanyát a hit, a remény. Ebben a helyzetben ugyanis senki sem remélhette, hogy egy régi álom megvalósulhat: falun, öreg házat vásárolhatnak. Rég nézegették az ingatlanokat, a Gyergyói-medence majd minden falujának utcáit végigjárták. Amikor aztán úgy nézett ki, semmijük sem marad, akkor jutottak hozzá a Fenek úti házhoz. És a hajlék nem volt üres, egy szekrénye például tele volt szőttesekkel, melyekre nem tartott igényt a külföldön élő eladó, Zsuzsának pedig azóta is féltett kincsei ezek a házzal járó örökségek.

Úgy is tekinthetjük, hogy a ház árával Zsolt és Zsuzsa befizette a tandíjat egy olyan iskolába, amit a régi öregek tanítottak ugyan, de sokan elfelejtettek. Látták, szigetelésre szükség lesz, s az első mesterember, akit tanácsért hívtak, közölte, OSB-lapokkal el is lesz intézve. A gazdák igénye azonban többet diktált, így kerültek kapcsolatba Köllő Miklós építésszel. Nem ígért, míg a helyszínre ki nem ment. Zsuzsa úgy emlékszik, a házat nézegetve Miklós gyakran mosolygott. Üzletet kötöttek tanácsadásra, a felújítás szakirányítására, s azóta is szoros köztük a kapcsolat, az építész gyakran hoz hozzájuk olyan vendégeket, akik régi ház vásárlásán gondolkodnak, hogy tapasztalatukat megoszthassák.

Zsolt és Zsuzsa nem hallgatja el a nehézségeket sem. Például azt, hogy nagyon nehéz a régi bútorról eltávolítani az olajfestéket. Folyamatosan kísérleteznek, most a homokfújó tűnik beválónak, ám kérdés, hogy a vékony, régi üvegablakokat hogyan lehet megmenteni a nyomástól. Ráadásul ezek az ablakok nem szegőlécesek, az üveg készítéskor került a keretbe, melyet facsapok tartanak össze. Elmondják azt is, van a régi házban, ami nem bírja meg a modern ember hóbortjait: a fürdőszobában stílszerűen fával burkolták az angol vécét, hogy a kertvégi „pottyantós” hangulatát őrizze. Ez bevált, de a cseber, amely fürdőkádként szolgál, a heti egy fürdést bírná ki, hogy legyen ideje kiszáradni. A lakók az emberszagot nem bírják, a kád pedig a rendszeres locsolást, így öt év alatt egyet már cserélni kellett. A fakagyló is szép ugyan, de nem tűri a szappant, megőrzi a fogkrémfoltokat, a mai vegyszerek kikészítik.

Bevált viszont a kenderszigetelés, reggel sem vacognak a lakók, és a rágcsálókat tényleg távol tartja a falak mentén, a padló alá rakott tört üveg. A kézzel készült téglák padló gyanánt nem hűtik ki a talpakat, a gerendás mennyezet pedig azt szolgálja, amire a mai gipszkartonos, diszperzites plafonok nem képesek: szuszogni tud a ház. Mesés kemencék, régi fűtők a lakás ékei, és igen, vannak fűtőtestek is, kazánház is része az ingatlannak.

Zsuzsáék nem akarnak úgy élni, mintha száz évvel ezelőtt lennének.

Azt is megtanulták, hogy ami szükséges, annak helye van bent, ám legyen újonnan épített vagy öreg a ház, ami felesleges, az nem kell.

Ház és ember tanulja itt az együttélést, és mindig van, mit csiszolni a közös léten. Nem erőszakkal, csak szál mentén, mint ahogy a homokfújót kell a fenyőn használni. A békés környezetben nem percben mérik az eszmecsere idejét, terített asztal várja a kíváncsiskodót. Füstölt bélszín, rozmaringos májkrém, disznófősajt, friss sajt, dézsába elgyúrt túró... nem boltból való. Hátul három csűr van az udvaron, s a különbözőféle szárnyasok mellett kis kondányi disznóból, nyájnyi juhból áll az állatállomány. Kutyából is négy van, de csak kívülállónak túlzás ez, hiszen Tappancs, a berni pásztor, Zsuzsa kedvencének életét mentette meg a befogadás, Bátor, az egyik komondor a feketetói vásár emléke, a másik két komondor közül pedig nehéz volt választani, így lettek ők a vagy helyett és: Széna és Szalma.

Napok kérdése és malacozik a háromszáz kilós koca, szépen fejlődnek a bárányok, egyiküket Eszter mentette meg orvostanhallgatóként, telefonon diktálva a receptet, igaz, a gyógyszertárban megcsodálták a medikációt. Hamarosan Zsolt a határ felé fordítja a figyelmét, kaszálós területeket vásároltak, bérbe is vettek, azokon lesz meg a széna, sarjú a saját gépekkel. Hajdanán ő sofőr akart lenni, most a hét minden napján élhet a gyerekkori vágynak: három nap traktorral vágja a füvet, forgatja, majd szedi össze a rendet, a többi napon pedig fagylaltok forgalmazásából pótolja a pénzt. Szintén bevételkiegészítő az autómosó, melynek könyvelése a Zsuzsa feladata, aki a református egyháznak is besegít, az állatokat is becézgeti ő, aki gyerekkorában királykisasszony akart lenni. Bevallják, amióta ebben a házban laknak, megváltozott a szemléletük:

nem tartják szégyennek a fizikai munkát, sokkal inkább olyan cselekvésnek, ami feltölti az embert. Nem mennek vásárolni, ha kell, ha nem, azt az időt hasznosabban is eltölthetik.

Korábban sem voltak nagy gyógyszerfogyasztók, de ma már a lázcsillapító is kanalas náluk, piros kokojzának nevezik. Nem pazarolnak semmiben, de nem mondják azt sem, hogy nem akarnak pénzt keresni, mert pontosan tudják, mikor, mire kell gyűjteni. Például arra is jó, ha van, hogy hűséges alkalmazottjukat kisegíthessék, ha saját házról álmodik. Tudják ők, mit jelent egy ilyen vágy, ezért látják szívesen azokat is, akik kíváncsiak. Azt mondják, a kalákázóknak is hamarosan kimegy a meghívó, kertelni kell, és együtt szaporább.

Mit szeretnének még? – faggatózik a városi, hogy a vendéglátók tőmondattal hökkentsék meg: szeretnénk megtudni, mi a mi gúnynevünk. Fenek útján ugyanis majdnem minden családnak van ragasztott neve. Ha Zsuzsáék is megkapták a ragadványt, azt is jelenti, hogy őket befogadták. Egyelőre ezt nem lehet biztosan tudni, majd, a következő generációnak ezt is elmeséli a ház.