A könyvelosztó hálójában: kiadványok útja az olvasókhoz a kommunizmus idején

Ha a hetvenes-nyolcvanas-kilencvenes években meglátogattuk valamelyik ismerősünket, nem volt szokatlan a szemnek, hogy ugyanazokkal a könyvcímekkel találkoztunk, mint a saját könyvespolcunkon. Volt, hogy több ezer példányban adtak ki könyveket, és ezek el is fogytak a boltok polcairól vagy az üzemi könyvstandokról.

Az 1968-as megyésítést követően 1976-ban megalakult a Hargita megyei Könyvelosztó Vállalat, amelynek egyik részlege a könyvtárellátó volt, egy másik a könyvesboltokba juttatta el a kiadványokat, ugyanakkor a tankönyveket osztotta szét.

A hivatásos könyvkiadás előzetes könyvrendelés alapján történt. „Akkor minden városban volt könyvesbolt, szövetkezeti vonalon a legtöbb faluban is. A csíkszeredai székhelyű vállalat a megye könyvesboltjainak volt a központja, Tusnádtól fel Maroshévízig, Borszéken, Szentkeresztbányán, Székelyudvarhelyen át, Gyergyószentmiklósig. Csíkszeredában, Udvarhelyen és Gyergyóban több bolt is volt” – magyarázta Ferencz Kornélia, a csíkszeredai Corvina Könyvesház vezetője, aki 1980-tól a könyvelosztó vállalatnál dolgozott.

A nagy könyvesbolt – egységesen így hívták, hogy Librăria noastră – eredetileg a Petőfi utcában volt, a Kriterion-ház mellett. „A központ maga a Mikó-vár előtti kaszárnyaépület egyik felében működött. Aztán volt olyan, hogy »Carte la locul de muncă«, ami azt jelentette, hogy standosok voltak minden üzemben, iskolában, még a börtönből is jött a standos, aki elvitte a könyveket, és fizetéskor gyűjtötte rá a pénzt” – emlegette fel Ferencz Kornélia.

A könyvelosztó vállalathoz tartozott a könyvtárellátó is. „A könyvtárnak annyi pénze volt könyvre, amennyi kellett. Ide tartoztak a falusi könyvtárak is. Megvolt, hogy melyik könyvtárnak melyik a polca, s mikor megérkezett az új könyv, akkor gyakorlatilag attól függően, hogy miből mennyit nyomtattak, szétosztották a könyveket. Jött a könyvtáros, ritka volt, hogy valamit nem vitt el, mindent leszámláztatott, aztán fizettek. Még a kórháznak is volt könyvtára. Akkor már működött a könyvposta, de akkor még nem volt olyan erőteljes tevékenység, egy irodában volt a könyvtáraknak elosztóval.”

Külön kirakatrendezője volt a vállalatnak, akinek az volt a dolga, hogy járta sorra a könyvesboltokat, és csak ő rendezhette a kirakatokat.

Mindig kellett legyen „Ceaușescu-kirakat”, és nem volt mindegy, hogy hogyan és milyen könyveket rak ki oda a rendező. „Köllő Sándor, előtte Kovács Éva, Kovács Dénes múzeumigazgatónak a felesége volt a kirakatrendező. Ők kézzel írták a betűket, jelszavakat kellett a kirakatba kirakni, zászlókat, képeket. A kirakatrendezés a kirakatrendező dolga volt, de volt titkárnő, sofőr, mindenféle beosztás, mintegy ötven alkalmazott.”

Mikor épültek az új lakótelepek, mindenhová könyvesboltot is építettek. Udvarhelyen is volt kettő, Csíkszeredában volt a Petőfi utcai, de amikor megnyílt a Könyváruház, akkor az megszűnt, önkiszolgáló nyílt a helyiségben. De addig az volt „a” könyvesbolt, hozzátartozva a városképhez.

Ferencz Kornélia azt is felidézte, amikor a nyolcvanas évek elején megépült a Könyváruház az egyik új Virág utcai tömbház alsó három szintjén – pince, földszint, emelet. A létesítményben ipari lift működött. „Kamionszámra hordták a könyveket. Volt egy olyan részleg, amit nem látogatott senki, a politikai részleg, ahová Ceaușescu könyvei voltak kirakva. Volt külön a szépirodalom, és voltak az egyetemi jegyzetek. Annak ellenére, hogy nem volt Csíkszeredában egyetem, külön részleget kapott.”

1983. december 21-én, a nyitás napján az áruház előtt tömeg tolongott. Sokan szabadnapot vettek ki erre az alkalomra, a visszaemlékezések szerint mintegy kétezer ember fordult meg aznap az áruházban. De nem csak ezekben a napokban volt látogatott a Könyváruház, hanem amikor könyvújdonság érkezett, illetve a ballagási szezonban és nőnap előtt is sokan vásároltak könyvet. Már amit lehetett.

„Mivel hiány volt mindig a jó könyvekből, a könyvelosztónál gyűjtöttük a könyvet, ami azt jelentette, hogy ahogy bejött egy cím, tízet-húszat félre kellett tenni, hogy amikor majd nyílik a Könyváruház…

A könyvekhez olcsón hozzá lehetett jutni, kivéve az importkönyvekhez, amelyek Magyarországról érkeztek. De ezt gyakran csatolt áruként tudták megvenni, azaz vásároltak olyasmit is, ami nem nagyon ment. Így adtuk el akkoriban Bornemissza Anna szakácskönyvét. Megjelent Kövi Pál könyve, az Erdélyi lakoma. A boltosok, elosztók kértek, de nagyon keveset ahhoz képest, hogy mekkora volt a kereslet. Mindig kellett nézni, hogy a raktárkészlet ne legyen tele sem az elosztóban, sem a boltokban, és úgy lehetett megszabadulni azoktól a könyvektől, amelyeket nem vásároltak, hogy egy nagyon keresettel együtt lehetett csak megvenni.”

A tankönyvek forgalmazásával, szétosztásával szintén a könyvelosztóban foglalkoztak. Egy időben a tankönyvraktár a börtön épületében volt – a nyolcvanas évek végén ugyanis kiengedték a köztörvényes fogvatartottakat, és a város átadta a könyvelosztónak használatra az épületet.

„Többezer példányban jelentek meg könyvek, a jó könyvekből soha nem volt elég. Persze, benne volt az a politika is, hogy kellett rendelni, emlékszem, Radu Tudoran Dagadó vitorlák című kétköteteséből óriási halom állt a folyóson. Mi tudtunk rakni olyan ötös rakást, hogy ne dőljön fel. Én voltam a legfiatalabb, létrát kellett nekitámasszak a rakásnak, és úgy tudtam felrakni, hogy adogatták fel.

Minden év elején kiküldték a kiadói terveket, ott volt egy rövid leírás a könyvekről, a kiadvány megsaccolt ára, és minden boltos be kellett írja, hogy mennyit kér” – magyarázta Ferencz Kornélia.

Mint mondta, látszatra bárki bármit megrendelhetett. Egy ideig a könyves újság is ki volt téve minden könyvesboltba, amely Magyarországról érkezett. Viszont az onnan megrendelt könyveket volt, hogy csak évek múltán kapta meg az olvasó. „Ez olyan elbírálásban részesült, hogy a pártbizottságig ment a lista, ahol átnézték, hogy ki érdemes arra, hogy megkapja. Ezek voltak a »dirizsált« könyvek, és a vásárló fogadalmat kellett tegyen, hogy nem adja oda senkinek azt a könyvet.

De ott voltak a visszavont könyvek is, ha egy szerző disszidált, tilalmi listára került, a könyvét visszavonták, az már nem volt terjeszthető, a közkönyvtárakból is eltávolították a köteteiket. Ugyanakkor értékes kéziratok vártak sorukra és a cenzor jóváhagyására. Különösen szigorú volt a tilalom a nemzetiségtörténeti kiadványok esetében.”

Hozzáfűzi, Magyarországról főként magánszemélyek tudtak könyveket behozni, ruha között, becsempészve. „Gyakorlatilag 1990 után indult be a nagy könyvbehozatal, amikor elárasztottak minket a könyvekkel. Az állami könyvterjesztő ’91-ig működött.”

Nevetve emlékszik vissza, hogy amikor megjelent az Amaro atya bűne című könyv, a nyomdában egyik nyomdász a védőborítót rárakta a Ceaușescu-kötetekre. Bukarestből készletjelentést kértek az ország könyvelosztóiból és könyvesboltjaiból, a polcokról pedig be kellett szedni a példányokat. Jött egy elvtárs a fővárosból, és végignézte az egész készletet. „Olyan is volt, hogy egyik miniszter kegyvesztett lett, de valamelyik tankönyvben rajta volt Ceaușescuval egy közös fotón. Gyorsan le kellett jelenteni a készletet, megérkezett egy alak Bukarestből, aki a diplomatáskájában annyi képet hozott, ahány könyvünk volt, az ő jelenlétében ki kellett vágni az összes képet, és egy másikat ragasztani be: Ceaușescu a sólymok között.”

A könyvelosztón belül működött a Könyvet postán szolgáltatás, amely szorosan összefonódik az erdélyi könyves világ kiemelkedő alakjának nevével, Tőzsér Józseffel (Gyergyóalfalu, 1945. január 19. – Kolozsvár, 2013. október 7.).  Ő maga többször nyilatkozta, hogy könyvek között született, hiszen édesapjának, Tőzsér Bélának hatalmas magánkönyvtára volt, a könyveket kölcsönözte is, majd az ötvenes években könyvesboltot is nyitott Gyergyóalfaluban. Tőzsér József a hetvenes évek elején könyvterjesztési szakirányítóként dolgozott a Fogyasztási Szövetkezetek Megyei Gazdasági Vállalatánál.

Felismerte, hogy az írókat meg kell ismertetni az olvasókkal, ezért író-olvasó találkozókat kezdett szervezni, és egyik legfontosabb feladatának tartotta, hogy minden faluban könyvesbolt létesüljön. Ugyanakkor rájött, hogy el kell juttatni a magyar könyveket azokra a vidékekre is, ahol nem forgalmazzák ezeket, noha igény lenne rá.

1970 őszén megalapította a szövetkezeti könyvposta-szolgálatot Gyergyószentmiklóson, majd ezt később Csíkszeredában is folytatta. A Könyvet postán szolgáltatást Beke György újságíró nevezte el Tőzsér-postának a Hét hasábjain, és nemsokára az egész országban így emlegették. Nem csak a szórványba, Csángóföldre küldték a könyveket, sok író is hozzáfordult, de a bukaresti magyar nagykövetségről is rendeltek tőle. A könyvcsomagokat utánvétellel házhoz szállították.

Tőzsér József a megyei könyvterjesztő vállalatnál kereskedelmi vezetőként kezdett dolgozni 1976-tól. Újításként bevezette, hogy év elején elküldték a kiadói terveket a vásárlóknak, és előre megrendelhették a könyvet ezek alapján, aztán, amikor megjelent, postázták neki. Évente több száz levél, megrendelés érkezett az ország minden részéből.

– írta Beke György 1972-ben.

Tőzsér József több ládányi noteszt, határidőnaplót, kimutatást és táblázatot, hatalmas levelezést hagyott hátra a mindenkori könyves tevékenységéről – ezt az anyagot dolgozta fel felesége és pályatársa, Kozma Mária a Tőzsér József könyves élete című könyvben.

„Nagyon tudtam örülni, amikor a '70-es évek elején alakuló könyvkiadók, mint a Kriterion, a Dacia, a Ion Creangă által kiadott könyveket ötezres-tízezres nagy példányszámban eljuttathattam a vásárlókhoz. De ez nem egyszerű kereskedői munka, mert rájöttem, hogy a könyvek szerzőit meg kell ismertetni az olvasókkal, mert azután a személyes kapcsolat által jobban megvásárolják a könyveket. Ezzel a gondolattal kezdtem szervezni az író-olvasó találkozókat, és állandósítani, folytonossá tenni ezt” – idéz a kötetben a Tőzsérrel készült egyik interjúból.

Minden évben falusi és üzemi könyvhónapokat tartottak, amelyek keretében elvitte a szerzőket az olvasókhoz. Tőzsér József pontosan feljegyzett mindent, csak egy példa a hetvenes évekből a Falusi Könyvhónap tervéből: „Pálfalva – a Hargita újság írói, Tölgyes – Informația Harghitei, Luceafărul, Kászonaltíz – Napsugár (Fodor Sándor, Kányádi Sándor), Lászlófy Aladár, Gagyi László, Kápolnásfalu – a Tükör írói, Magyari Lajos, Méliusz József. Gyergyóalfalu – Igaz Szó, Kovács György, Székely János.

Az önkéntes könyveladók 46 ezer lejre adtak el könyvet.” Vagy a februári könyvhónapban: Szentmárton – Fodor Sándor, Kányádi Sándor, Ferencz S. István, Gaál Péter. Szárhegy: Sütő András, Tóth István, Katona Sz. István, Bartis Ferenc, Gagyi László, Nagy Pál, Szépréti Lilla, Varró Ilona. Dánfalva: Gagyi László, Varró Ilona, Szépréti Lilla, Bartis Ferenc, Katona Sz. István. Gyergyóalfalu: Farkas Árpád, Veress Dániel.

1978-ban létrehozta a városban az első antikváriumot, ebben a híres kolozsvári antikvárius, Keresztes Zoltán segített. Azért volt fontos, mert így meg lehetett menteni a kitelepültek könyvtárait, de olyan könyveket is, amelyek a tiltott könyvek listáján voltak.

„A Tőzsér-posta főként a szórványban élőknek volt fontos kapaszkodó. A Szilágyságban nem úgy működött a könyvterjesztés, mint itt. Én ezt a postát kilencven után vettem át, azelőtt a könyvterjesztő keretében működött, kilencven után önállóan kezdtük, és a későbbiekben, ahogy a privatizáció ment előre, jó ideig működött. Voltak megrendelőink Bihar megyéből, Galacról vagy Konstancáról is.

A privatizációval – Tőzsér is szorgalmazta – bérbe vettük a boltokat, amelyekben épp dolgoztunk. Akkor nem volt kiadói terv, nem voltak más listáink, hanem gépeltünk egy húszas listát, és azt egy stencilező géppel lehúztuk, és amikor küldtünk egy könyvet vagy egy rendelést, akkor beletettük, és abból újra válogattak. Például volt egy partnerünk a Szilágyságban, egy postásnő, aki ugyancsak sokszorosította ezt a listát, és jöttek a rendelések. Aztán nyíltak könyvesboltok ott is. Most ez újra vissza van szorulva, de online bármit meg lehet rendelni. A járványhelyzet ennek segített, a kiadók is ráálltak erre” – magyarázta Ferencz Kornélia.