Hangos, vad, szabad – jazz, ahogy Csík szereti

Van, hogy nyár közepén, július legmelegebb napjaiban nem a hőség foglalkoztat minket, hanem a zene. A pillanat. A mozdulat, ami ritmusra születik, a fűbe ejtett papucs, a színpadra szegezett tekintet. A reflektorfényben szaxofon hajlik, egy pokrócon heverő jazzrajongó halkan dúdol, Mario betétzenéje után csacsacsa következik – improvizációból született, meglepetésből áll össze minden. Ilyen volt idén is a Csíki Jazz.

Idén ünnepeltünk. Tizenöt éves lett a fesztivál. 4 kontinens, 10 ország, 15 zenei stílus – de a számok mögött mindig ott rejtőzik valami fontosabb: a játék. A zenészek játszottak egymással, a hangszerekkel, a közönséggel, a vár udvarával – és néha az idővel is. Mert amikor jazz szól, akkor az idő nem lineáris. Megáll, kitágul, másképp működik. Vagy legalábbis másképp élünk benne.

A Csíki Jazz színpadán minden megtörténhet – és meg is történik. A Rózsaszín párduc dallama fúvósfüttyként úszik a hetes ritmusba, a Barbie-téma funkyvá válik, a magyar slágerek bossa novaként reinkarnálódnak, és jönnek a csonkaritmusok, amikre nevetni és bólogatni is egyszerre lehet.

Itt a meglepetés nem vendég, hanem állandó.

És hogy kik játszottak? Vajda Attila Quartet itthoni debütálása, a Bega Blues Band lendületes jubileuma, KessonCoda brit hűvössége, Jembaa Groove afrikai ritmusa, Zaharenko román játékossága, Cenk Erdogan török hajlításai, Juliana da Silva brazil lüktetése, a Kéknyúl funk-gőzmozdonya, Sárik Péter és Falusi Mariann összhangja, Alfredo Rodriguez tűpontos kubai zongorajátéka. Nemcsak felléptek – létrehoztak. Zenét, hangulatot, közösséget. És estéről estére még egy jamre is maradt energiájuk.

A koncertek után még nem volt vége az estnek. Sőt: ott kezdődött az igazi varázslat. A jam session nem műsor, nem program – hanem pillanat. Ahol nincs más, csak zene és ösztön. Ahol a közönség sem csak közönség. Aki eddig csak tapsolt, itt már dúdol. Aki csak nézett, most már mosolyog. Mert itt történik az igazi jazz: az, amit nem lehet próbálni. Csak játszani.

Napközben sem állt meg az élet. A gyereksarok színes volt és ragasztós: HelloWuud, Csalogány, Project Bag – nevek, amelyek mögött játék, mese, alkotás rejlett. A Csíki Játékszín színészei esténként történeteket hoztak, mesékkel varázsolták el a kicsiket.

A Nagy István Művészeti Középiskola diákjai – Máté Botond, Vorzsák Noémi, Csiszer Anita, Szilveszter Orsolya – pedig ecsettel válaszoltak a hangokra. A zene színekké oldódott, a ritmus vonallá lett, a jazz pedig festmény formájában is megszületett. Sólyom Zsuzsanna vezetésével olyan látvány született, amit sem megismételni, sem elfelejteni nem lehet. És bárki csatlakozhatott – itt nem a kor számított, hanem a kíváncsiság.

Egy jazzfesztivál, ahol minden este legalább egy világszínvonalú előadó lépett színpadra – és nem is akárhogyan. Ők nemcsak zenéltek, hanem varázsoltak. Ők azok, akik felismerik a legfélénkebb nézőt a tömegben, és egy dobbal, egy gitárpengetéssel, egy szaxofon-nyújtással máris ott teremnek mellette. Nem kímélik – táncoltatják.

A Csíki Jazz zenészei nem csak zenészek. Ők azok, akik a Mikó-vár kövein ritmust lüktetnek, a fűben ülők szívveréséhez igazítják a tempót, és ha egyszer beindul a jam, hívnak – nem a csillagok alá, hanem a jelenbe. Mert ott történik minden, amitől élet az élet.

A közönség? Az a tűz. A zenészek gyújtják meg. Ha ott voltál, tudod. Ha nem, jövőre gyere.

Ne csak hallgasd őket. Engedd, hogy vezessenek. Mert ahol ilyen muzsikusok játszanak, ott a jazz nem csak szól – ott megszólít.