Ilyen egy igazán gazdag élet: messze földön híres Mária tanítónéni munkájának gyümölcse

Mosolyogva fogad csíkmaradarasi udvara kapujában Tankó-Molnár Mária Terézia, a falu Mária tanító nénije, és olyan szeretettel hív be, mintha régi kedves ismerősök lennénk. Rögtön a híres „babaszobába” vezet, hogy megtekinthessük az itt sorakozó, általa gyűjtött vagy varrt székelyruhákat – szőtteseket, melyek között a legrégebbi 1856-ból való, porcelánrokolyákat, kötényeket, ingeket, mellényeket és vizitkákat.

De itt kapott helyet a mintegy harminc székelyruhás baba is, amelyek viseletét mind Mária néni varrta, és amelyek elkészítését hosszú gyűjtés és kutatómunka előzte meg. Gyűjteményét nem csak szívesen mutatja meg a betérőnek, de szívesen is mesél róla, érződik, hogy minden darab kedves számára.

– mondja kacagva. Közben megtekintjük a korabeli családi fotógyűjteményt, valamint a könyveit is, amelyeket szintén ott sorakoznak a kis szobában. Majd a másik szobába térünk be, amely egyben az „irodája” is. A polcon mappákban sorakoznak a régi fényképek, a még feldolgozásra váró gyűjtemények, a falon a temérdek oklevél és a gyermekkönyve illusztrációi. „Úgy képzelem, hogy a gyermeklélek megmaradt bennem most is, mert ha látom a mesekönyv illusztrációit, fiatalodok. A jelentősebb kitüntetéseket is kitettem, aztán majd elteszik a polcra. De nekem most jó, fitten tart, ha rájuk pillantok, mert az öregséggel járnak ugyan nagy bajok, de így, motivációval lehet élni a mindennapokat.”

Tankó-Molnár Mária Terézia 1941. augusztus 29-én született Csíkmadarason, székely szabócsaládban – az édesapja és a nagytatája is szabó volt. „Itt születtem ezen az udvaron, a nagyszüleim laktak itt, akkor építette édesapám a másik, emeletes házat, ’43-ban költöztünk át. Később a férjemmel költöztünk ide vissza. Ami az életemnek segített, hogy kicsi magyar világ volt, tanítónénik laktak nálunk. Még meg sem voltam születve, és az egyik tanítónéni elkért, hogy keresztanyám akar lenni. Én egy csodálatos családban nőttem fel, négyen születtünk öt év leforgása alatt, a szüleim szép, békés életet éltek, veszekedést, csúnya szót tőlük egyáltalán nem hallottam. A háború után aztán jöttek a nehéz évek, de összetartás és szeretet volt, és a szüleink igyekeztek, hogy továbbtanuljunk.”

A háborús emlékeit is felidézi, azt, amikor 1944 augusztusában menekülni kellett. Szekérre rakták a legszükségesebbeket, majd felmentek az erdőbe, de ma is emlékszik a vonuló orosz járművekre és a német repülőgépekre. Azt hitte, többet nem fog háborút élni. De az ember, ha sokáig él, sok mindent megér – bólogat. Aztán visszakanyarodunk a gyermekkor kellemesebb emlékeire.

Amikor hetedik osztályos voltam, akkor megszűnt a képző Csíkszeredában, Udvarhelyen és Enyeden volt csak, viszont négyen voltunk testvérek, és az anyagiak miatt nem mehettem idegenbe. Így 1954-ben felvételiztem a mai Márton Áron Főgimnáziumba, később mind a négyen ott érettségiztünk, és egymás után évente kettő volt bentlakó. Nem is volt egyszerű a szülőknek, és csak megértéssel lehetett végigcsinálni. De soha nem adtam fel az álmomat, hogy tanítónéni legyek” – emlékezett vissza Mária néni.

Tizenhat éves volt, amikor egy tanító kezdett udvarolni neki, és többé el sem engedte a kezét.

Érettségi után, noha Marosvásárhelyre szeretett volna menni főiskolára magyar szakra, a szerelem itthon tartotta. Az udvarlója Madarason lett tanító, Mária pedig a tizenkilencedik évét már asszonyként töltötte be. Szülőfalujában helyettes tanárként tanított négy éven át a felső tagozaton. „Már megszületett a kislányom, amikor beiratkoztam Udvarhelyen a kétéves pedagógiai főiskolára tanítóképzőbe, közben tanítottam a felső tagozaton. Jártam felkészítőkre, vizsgákra, nem volt könnyű. Nagyon sokszor éjszaka két óra után feküdtem le. Maximalista voltam, teljesíteni akartam, és így megkaptam a tanítói oklevelet, amellyel óvónő vagy tanítónő lehettem. Megpályáztam az óvodai üres helyet Madarason, és minden évben kértem, hogy tegyenek át az elemibe tanítani, de nem jött össze. Végül kilenc év után sikerült. Az nagyon szükséges volt, mert akkor nyári óvoda volt, télen volt a vakáció, a férjemnek pedig fordítva. Mi gazdálkodtunk, mindig volt disznó, juh, majorság az udvaron.

A férjem kultúrigazgató is volt, ő a szervezési munkákat intézte, két pedagógus pedig színdarabokat tanított be, évente három-négy bemutatónk volt, az estéket a kultúrotthonban töltöttük, a díszletet közösen terveztük, volt, hogy én festettem a színpadi hátteret. Ő 42 évet tanított, én 37-et, és ha összevetem, hogy amíg együtt éltünk, felét se voltunk itthon. De azt hiszem, hogy az jó volt, én szerettem. Mert az lettem, ami végül is akartam.”

Időközben varrni is megtanult, elleste édesapja, nagytatája mesterségét, és már egész fiatalon mindent megvarrt a családjának, hiszen két tanítói fizetés mellett keményen kellett dolgozni ahhoz, hogy meg lehessen élni. Szőtt, varrt, kézimunkázott, ha valamilyen eszköz kellett, azt a férje elkészítette. Mint mondja, mindig benne volt az, hogy gyűjtögessen, megjegyezzen történeteket. Ahhoz, hogy ő mesélni tud, az is hozzájárult, hogy mindig fülelt, amikor hozzájuk vagy a nagytatájához mentek a székely bácsik székelyruhát varratni, és közben meséltek, beszélgettek a világ dolgairól.

Aztán 1993-ban kaptunk engedélyt, hogy lebontsuk a régi házat, és a padláson megtaláltam egy köteg iratot, kalendáriumokat, a dédanyám imafüzetét, a nagyanyám imádságoskönyvét, a nagyapám leírásait, amit a fronton jegyzett fel, amikor harcolt Boszniában, régi verseskönyveket. Az egerek körberágták, kendercérnával volt körbekötve. Azt mondtam, hogy ezt a sors nekem rendelte, mert bárki más lakhatott volna itt, azt a köteget elégette volna. Most is megvannak, kiporoltam, és utóbb mind felhasználtam.”

Az édesapja 78 éves korában meghalt, Mária pedig a műhelyében talált szabásmintákat méretarányosan lekicsinyítette, és az első unokájának székelyharisnyát varrt.

Az iskolával tett kirándulásaik során gyakran meglátogatták a kézdivásárhelyi babamúzeumot, az ott található Andris babát pedig mindig megcsodálta, hiszen édesapja varrta a ruháját. Már akkor megfogalmazódott a vágy benne, hogy továbbvigye édesapja munkáját. De, amíg tanított, erre nem jutott idő.

Mária a nyugdíjazása után a legnagyobb unokájával közösen pályázati felhívásokra válaszolva több alkalommal végzett különböző témákban kutatómunkát, volt, hogy közös utazást is nyertek. Így akadtak rá és neveztek be 1997-ben a Napsugár gyereklap Öltöztessük népviseletbe Áron és Anna babát pályázatára. Ekkor kezdte el a gyűjtést a faluban, elsőként korabeli fényképeket, hogy a valamikori, eredeti madarasi népviseletet meg tudja varrni.

A hatvanas években már kezdett átalakulni a viselet. Volt egy Forrás nevű népi együttes, száz taggal indult, Miklós Márton tanító vezetésével, volt a Tavasz a Hargitán, különböző seregszemlék, amelyeket akkor szerveztek, amikor valamilyen vallásos ünnep volt. És úgy gondolták, hogy ha egyforma ruhában vonulnak, mutatósabb. A piros-fekete szoknya, piros kötény, mellény akkor jött be. Láttam, hogy már az idősebb nénik is kezdik levetni azt a régit, és ilyent csináltatnak. Mutatós, de ezzel a régi tűnt el. Miután összegyűjtöttem a fényképeket, megvarrtam hat rend madarasi székelyruhát babaméretben, azok ott vannak a keszthelyi babamúzeumban. Időközben a férjem beteg lett, nehéz öt év következett, de nekem lelki erőt az adott, hogy folytattam a székelyruha-varrásokat.”

De nem csak varrt, fel is jegyezte, hogy melyik milyen viselet és a madarasi népszokásokat is leírta.

Felkereste őt egy győri hölgy, aki megkérdezte, hogy van-e valamire szüksége. Elsőre nem fogadott el semmit, hiszen, mint fogalmazott „engem eddig az Isten segített és én önmagamat”. Végül, hogy a felhalmozódott anyagot digitalizálni tudja, mégis bátorkodott egy használt számítógépet és egy szkennert kérni, amelyet el is küldtek neki. Így kezdődött el a könyvkiadások sora.

Egy, a Csíki Hírlapban megjelent cikk nyomán felkereste Barabási László egykori múzeumigazgató, tanárember, hogy szívesen átnézné az eddigi gyűjtéseit, kutatásait, és végül ő biztatta, hogy adja ki könyvben ezeket.

„A bölcsőtől a sírig című első könyvem 2008-ban úgy jött össze, hogy egy részt begépeltem, elvittem a CD-t Somlyóra, ő átjavította. Pályáztunk a kiadásra, és még az utánnyomás is elfogyott. Megtanította nekem a könyvszerkesztést annyira, hogy a Székelyruhában hétköznap, vasárnap című könyvemet már egyedül állítottam össze, és az is megjelent 2009-ben. Úgy belejöttem a gyűjtésbe, hogy 2010-ben kijött a harmadik könyvem. Utána nekifogtam egy mesegyűjtemény összeállításának, volt egy ápolónő itt a faluban, Ági néni, aki meséket írt a madarasi helynevekről. Mint kiderült, a plébániára hagyta ezeket, 22 mesét tartalmazott a hagyaték. Gondoltam, megmentem ezeket is. Egy Svédországban élő barátnőmet, Gyarmati Rozáliát kértem meg, hogy illusztrálja a kötetet. Nem találtam támogatókat, egyedül egy volt tanítványom jelentkezett Amerikából. Ez is csodálatos volt, mert ő árván nőtt fel, és elgondoltam, hogy ha ő adja nekem a kovászt, a biztatást, akkor nem szabad ottmaradjon a gépen. Rozival mi is bevállaltunk az anyagi részből, és 2014-ben kiadattuk a mesekönyvet.”

Pályázatból, saját hozzájárulásból egyre-másra jelentek meg Mária néni könyvei, helytörténeti gyűjtések, családtörténet, emlékek. Mint mondja,

sokat jelentett a számítógép és az internet az életében, mert egyrészt megtanulta szerkeszteni a könyveit, másrészt pedig az írásainak köszönhetően, amelyeket különböző felületeken osztott meg, más is tanulhat. 

Amikor csak teheti, szívesen ölti magára a viseletet, négy rend saját maga varrta székelyruhája, két vizitkája is van, amelyekkel a felső részt cseréli, így nagyon változatos a ruhatára  – mutat rá. 

Az elismerések sem maradtak el, hiszen számos kitüntetés, díj méltó tulajdonosa. És folyamatosan tanul, tavaly, 80 évesen online konferencián tartott előadást, egy újabb könyve megjelenés előtt áll, és tele van tervekkel.

Meg kellene becsülni, ami jó, mert végül is semmit nem viszünk magunkkal a sírba. Nagyon fontosnak tartom, hogy a következő generációk is tudják, hogy régen hogy volt, mi volt. Nagyon szép volt az a régi világ. Ezt az elvadult világot össze se lehet hasonlítani az én gyermekkorommal, pedig szegénység volt, háború, tetves világ, tífusz, de ott volt az emberi jóság. Az őseink példájából kellene tanulni, és attól hogy ők nem végeztek egyetemet, még nagyon értékes emberek voltak. Büszke vagyok a székely származásomra, nagyon szeretem a szülőfalumat, és viselni a székely ruhát. Sok szép jelzőt is kaptam az évek során, hogy fáklya, mint a régi tanítók, vagy a lélek orvosa. Én csak tanítónéni vagyok. Sokak Mária tanítónénije.”