Nemezelt csodák lélekkel: Csomortáni-Gál Judit alkotásai

A nemezelt domborművek állnak legközelebb a szívéhez – mondja. Alázattal és szeretett beszél erről a régi kézműves technikáról, arról az útról, amelyen évekkel ezelőtt elindult, hogy mára célba érjen. Néhány éve még kereste saját önkifejezési formáját, ma már oktatóvideókat készít a Nemzeti Művelődési Intézet tudásmegosztó online felületére.

A szakközépiskolában a textilszakos osztálytársai által készített nemeztakaró mélyen a fejébe és a szívébe vésődött, s bár felkeltette az érdeklődését a nemezelés, sokáig nem nagyon volt, akitől tanulni. Van ennek már bő tíz éve is, s tulajdonképpen ő már akkor eldöntötte, hogy egyszer majd kipróbálja – mondja Csomortáni-Gál Judit, aki szerint bár innen-onnan ellesett egy-egy mozdulatot, sok-sok kísérletezéssel, csalódással volt kikövezve ezen ősi technika elsajátításának az útja.

– mondja békésen mosolyogva, miután a gyermekzsivaj elől férje, Csomortáni-Gál László képzőművész hangulatos kis műtermében telepszünk le.

Judit az alkotás során a tűnemezelést ötvözi a vizes nemezeléssel. „A mellényeknél ezt úgy kell elképzelni, hogy félig összegyúrok egy nemezlapot, szabom, varrom, kidíszítem tűnemezeléssel, s utána tömörítem a végleges méretre azért, hogy a minta, amit én tű segítségével beleviszek, összeálljon” – magyarázza. Ez pedig nem csak különleges, hanem három kisgyermek mellett mondhatni „kényelmes” is, hiszen – mint mondja  – amíg még gyermekei kisebbek voltak, nem tudott egyhuzamban sok időt tölteni a vizes nemezeléssel. „Egy lapot megcsináltam, s mikor kicsi időm volt, tudtam szárazon dolgozni vele” – nevet nagyot, s bár a gyermekek nagyobbacskák, a munka menete nem sokat változott, az előkészített alappal akkor dolgozik, amikor ideje engedi. Az ő műhelye ugyanis a konyha, a gyermekek mellett ezt így könnyebb megoldani.

Azt a bizonyos – szerinte sikertelen –, de férje szerint tökéletes nemezelt mellényt kisbabáknak készült nemezpapucsok követték, majd maradva a gyermekek világában térbeli formákat, gyermekjátékokat, játszószőnyeget készített gyapjúból. Ekkor bukkant rá Székelyudvarhelyen egy nemezkészítő tanfolyamra, s tanulni kezdte mindazt, amit addig ösztönből csinált. Így ismerte meg például a türkmének belenemezelt mintájú takaróit, a kirgiz szabott-varrott takarókat. S mindabból, amit kikísérletezett, ellesett, majd megtanult, alakult ki saját technikája.

Művészi világa a színek tekintetében visszafogott, ez portrérajzaiban, grafikáiban is visszaköszön. Ahogy ő fogalmaz, minimalista a színekkel, a nemezelés terén is inkább a natúr színekkel dolgozik.

Amire igazán büszke, azok a szakrális témájú nemezelt domborművei. Ezek érzésekből jönnek, készítésükkel tulajdonképpen ráhangolódik az ünnepekre. Azt mondja, szerencsés, mert rendelkezik azokkal a képzőművészeti alapokkal, amit a domborművekbe is próbál belevinni. Kicsit az is a célja, hogy ne csak iparművészként, hanem képzőművészként is érvényesüljön a nemezelés terén.

– magyarázza, amint végignézzük az egymás mellett sorakozó domborműveket.

De ott vannak legfrissebb alkotásai, a cifraszűrök mintavilágából inspirálódott takarók. Azt fontolgatja, hogy méretes takarójával, ami mellé még készítene két párnát, valamint egy mellényt, tavasszal egyénileg benevez Kárpát-medencei Népi Textilfesztiválra, amelyet Békéscsabán szerveznek. Közben pedig – mondja – benne vannak a születendő domborművek is, már egy alapot előkészített.

Szeretettel mesél egy, a Dévai Szent Ferenc Alapítványhoz kapcsolódó friss projektről, amelybe az Artera Alapítványon keresztül kapcsolódott be. Böjte Csaba ugyanis a székelyudvarhelyi alapítványt kérte fel, hogy a kézműves foglalkozásokat levezesse a Szent Ferenc Alapítvány központjaiban, így ha Csíkban és környékén nemezelni kell, akkor Judit is ott van. Érdekes megtapasztalása volt ez az elmúlt időszaknak – ismeri el. „Nem volt a legkönnyebb őket megszólítani, nehéz az érdeklődésüket felkelteni. Az utolsó találkozásunk sikerült a legjobban, a fiatalokkal egy csodaszarvast mintázó takarót készítettünk. Ezt nagyon élvezték. Mesélték, hogy olyan gyermek is beállt gyúrni, akiről azt mondták, soha semmi nem érdekelte. Rájöttem, hogy velük nagyobb dolgon érdemes gondolkozni. A takarót megőrizték, feltették a falra, és nagyon büszkék rá”.

Nincs ahogy ne kerüljön szóba, hogy

képzőművész férjével hogyan egészítik ki, mennyiben inspirálják egymást az alkotási folyamatban. Jól megférnek egymás mellett, megvan kettejük között az összhang – mondja Judit derűs nyugalommal.

„Nem tanultam képzőművészeti egyetemen, miután Lacival összeházasodtunk, ő volt az, aki biztatott, aki mellett kiteljesedhettem. A nemezelés terén is sok biztatást kapok tőle, ő például azt szeretné, ha többet rajzolnék. Ő a mentorom. Ha valamit csinálok, s elakadok, ő az, akit megkérdezek, merre indulna, mit csinálna és ez kölcsönös, ő is sokszor kíváncsi a véleményemre. Ez szépen kialakult köztünk, ha szükség van segítünk, véleményt mondunk” – magyarázza. S hogy őket még a fentiek is egymásnak teremtették, annak ékes bizonyítéka, hogy az egyébként Csíkmindszenten született Judit Csomortáni lány volt, a Csomortánban született Gál Laci pedig Beczásy Antal festőművész javaslatára vette fel a Csomortáni művésznevet, majd amikor összeházasodtak, mindketten hivatalosan is felvették a Csomortáni-Gál nevet.

Egy női mellénnyel, kiegészítőkkel – kis táskával és kontydísszel – , valamint egy kisebb, türkmén mintázatú takaróval, ülőpárnával és furulyatokkal pályázott idén a Népművészet Ifjú Mestere címre, s bár nem nyert, hatalmas elégtétel számára, hogy munkái bekerültek az Ifjú Mesterek Remekei című kiállítás anyagába, amelyet a díjra pályázók munkáiból állítottak össze. Nemrégiben Énlakán az Artera Alapítvány égisze alatt csoportos, és egy kisebb szabású egyéni kiállítása volt, de most már készen áll arra, hogy egy egyéni tárlat anyagát elkészítse.

– fűzi hozzá. Számára a domborművek készítése a legkedvesebb, távol áll tőle, hogy sablonmunkát végezzen. „Mellényekre most sok megrendelésem van, de nem tudok velük foglalkozni. Alkotni akarok, ami bennem van, azt szeretném kinemezelni.”

Amikor pedig nemezel, kikapcsolódik, csak ő van és a gyapjú. Kacag amikor mondja, jöhetnek a gyerekek, megcsinálja, amire kérik, de fejben nemezel. „Felszabadulok. A nemezelésben tudom az érzéseimet kimutatni, ebben tudok kiteljesedni. Eddig sem hagyott a gondolat, s ezután sem fog hagyni, minden nap foglalkoztat, hogy mit fogok következőkben készíteni, bármit látok, mindenről a nemezelés jut eszembe. A mindennapok monotonitásából teljesen kikapcsol” – lelkesedik.

A műteremben a fal mellett pihenő festmények, a gerendáról lelógó szárított gyógynövénycsokrok, a Juditból áradó békesség egy olyan világba visz el, ahol teljesen természetes, hogy a konyhában lévő tapasztott kemencéből kenyérillat árad, hogy a százéves bútorokat átmentik a jövőnek, hogy a réginek felbecsülhetetlen eszmei értéke van. Amikor visszatérünk a családi házba, nem csak a nemezelt remekműveket csodálhatom meg, de az 1883-ban épült, majd tíz évvel ezelőtt újraépített ház tapasztott falain belüli régi idők mindennapjaiba csöppenek. S bár igazából először Laci szívében szökkent szárba e hagyománytisztelő, természetközeli életmód iránti vágy, ennek kivitelezésében Juditban hű társat talált.

Falusi lány – mondja magáról –, aki sosem vágyott arra, hogy városra költözzön, tömbházlakásban éljen.

„Amikor Laci megmutatta ezt a helyet, s a terveiről mesélt, egyből felcsillant a szemem. Itt semmi sem volt, csak pityókaföld s néhány fenyőfa. Ezt a házat a faluból hoztuk át, be volt omolva a teteje, itt építettük újra. A falai, a tornáca a régi anyagból van. Együtt raktuk ki az alapot kövekből. Mi kezdtük itt az életet” – magyarázza csillogó szemekkel. A műteremnek helyet adó kis háznak is megvan a története, s hasonlóképpen a múltba nyúlik vissza. Régen gabonásház, sütőház volt, Mindszentről „költöztették át”, itt építették újra.

Észreveszik a gyerekek, hogy visszatértünk a családi házba. Nevetnek, mesélnek, csicseregnek, nem használ már a szülői intés sem. Mutatják saját készítésű kis nemezcsodáikat, s csak hozzák és hozzák kedvenc könyveiket. A másodikos Mátyás az indiánokról szóló könyvek nagy hódolója, a negyedikes Gergő szereti a jó vicceket, forgatja is kedvenc anekdotás, találós kérdéses könyvét. S hogy az előkészítős Rózsa is itt jár-kel valahol a közelben, arról az asztalon heverő babák árulkodnak. Az asztal fölött Judit grafikája nagymamájáról, a szemközti falon Laci festménye nagytatájáról. Itt minden megtalálta méltó helyét.