Múzeumi sztorik: a mamuttól a pontyig

A Csíki Székely Múzeum hat alapvető gyűjteménye között a természettudományiban valamivel több mint 5000 tárgy szerepel, amelyben az ásványok és kőzetek mellett egykor élő lények maradványait is őrzik:

fák, növények, ősmaradványok/puhatestűek, preparált állatok – és amit ebben a hónapban kiemeltek, állatcsontok.

Míg a természettudományi gyűjtemény leginkább a 70-80-as években gyarapodott, akkor kerültek a múzeumba az ásványok, illetve a több helyről származó herbáriumok is, addig az állatcsontok egy, az elmúlt években alakuló és gyarapodó külön csoportot alkotnak, éspedig az archaeozoológiai összehasonlító gyűjteményét – magyarázta Kelemen Imola, a múzeum archaeozoológusa, a gyűjtemény kezelője. Elmondta:

az archaeozoológia egy viszonylag friss tudományág, Romániában nagyon ritka az ezzel foglalkozó szakember.

Ő maga 2009-ben érkezett a Csíki Székely Múzeumba, és mivel néhány év elteltével a múzeum természettudományi gyűjteményének gondozását is rábízták, a szakmájának megfelelően kisegítő anyagokkal is bővíteni kezdte a meglévő gyűjteményt.

Így talán szerencsésebb is a tudomány angolszász vidékeken használt megnevezése, a zooarchaeológia, azok számára, akik az embereket vizsgálják az állatok segítségével, nem pedig az állatokat a régészet segítségével. Egy ehhez hasonló rövid bemutatkozás után gyakran megkérdezik tőlem az emberek, hogy „akkor te mindent tudsz a dínókról?” Az igencsak sajnálatos válaszom erre az, hogy nem. Mivel abban korban nem éltek emberek. Nekem pedig a kutatásom középpontjában az ember áll, az állat pedig ez esetben ehhez csupán eszköz.”

A gyakorlatban tehát a következő a forgatókönyv: a régészeti ásatáson a régész – akár az archaeozoológus segítségével, de többnyire anélkül – begyűjti az állatmaradványokat, gondosan dokumentálva azt is, hogy azok honnan származnak (lakóház, tűzhely, szemétgödör, sír, kultúrréteg stb.)

– magyarázta.

Kiemelte, hogy a föld alatt töltött idő, az időjárási viszonyok, a kémiai- és emberi hatások, de más tafonómiai tényezők miatt is viszonylag ritkán kerülnek elő ép, egyben maradt csontdarabok. Többnyire töredékeket lát az asztalán az archaeozoológus, gyakran csak szilánkokat.

Néhány centiméteres darabokból kell megállapítani, hogy az a töredék milyen állatból származott, milyen korú volt az az egyed, jobb vagy bal végtagjából van-e a csont, milyen megmunkálás nyomai vannak rajta, esetleg rágás, égés, akár megbetegedés okozta elváltozások.

Ehhez az úgynevezett determinálási szakaszhoz van szüksége az archaeozoológusnak az összehasonlító gyűjteményre, amelyben a lehető legtöbb állatfaj lehetőleg minden testrészéből megtalálható egy darab. Ezeket szokta testrészek szerint csoportosítani, így jól láthatóak a fajok közötti különbségek.

Hiszen, ha fiatalon levágták legtöbbjüket, akkor azok minden bizonnyal húsmarhák voltak és leginkább az élelmezésben volt szerepük. Ha viszont megérték az idősebb kort is, akkor az ember nyilván valamilyen más hasznot is húzott abból, hogy tovább életben tartotta. Esetleg az állandó tejelés miatt, netán a mezei munkákban való hasznosítás miatt. Ezen kívül, ha például találunk a leletanyagban egy idős állattól származó eltört és begyógyult csontot, akkor talán joggal feltételezhetjük, hogy az az állat valami miatt kedves lehetett a gazdája számára, hiszen nem vágta le azonnal, amikor megsérült, hanem gondozta, meggyógyította, életben tartotta.

– avatott be a részletekbe lelkesen a szakember.

A májusi hónap tárgya tehát egy olyan tárgycsoport, amely a múzeum természettudományi gyűjteményének archaeozoológiai összehasonlító gyűjteményéből származó válogatás: különböző állatfajok állkapcsai, fogazatai. Kilenc féle fogazatot láthatunk, ezek közül talán a legszembetűnőbb, hiszen a legnagyobb, a mammut alsó állkapcsa, benne egy őrlőfoggal.

Méretében csökkenő sorrendben a következő egy ló mandibula, amely tipikusan nővényevő fogazattal rendelkezik, és hasonlóan a mammut fogához, nagy rágófelszínekkel. Egy felnőtt szarvasmarha fogazata is látványosan növényevő, itt azonban egy nagyon fiatal marha állkapcsát láthatjuk, hiszen a benne levő fogak valójában tejfogak.

A szarvasmarha fogazatához leginkább az őzé hasonlít, ez utóbbi nyilván jóval kisebb. Két ragadozó mandibulát is láthatunk a tárlóban, egy rókáét és egy macskáét, s megfigyelhetjük, hogy a fogaik felépítése, elrendezése igencsak hasonló. Az apróbb metszőfogak után a ragadozókra jellemző nagyobb, hegyes, görbült tépőfog (szemfog) látható, majd ezeket követik a szakítófoggá módosult előzápfogak és zápfogak.

A mindenevő sertés fogazata egy kicsit ötvözi is a ragadozók és növényevők jellemzőit, hiszen látványos agyarakkal, de szélesebb rágófelületű zápfogakkal is rendelkezik. Valóban mindent megőröl. A nyúl állkapocsban jól láthatók a rá jellemző állandóan növő metszőfogak, amelyeket a fű letépésére, kéreg lehántására használ, míg az őrlést a hátrább lévő őrlőfogak végzik. Érdekesség, és némileg kakukktojás a legkisebb fogazat a tárlóban, ami egy pontyból származik.

A ponty állkapcsában ugyan nincsen fogazat, de az úgynevezett garatcsontjukon viszont vannak, ezekkel a fogakkal dörzsöli táplálékát a koponyája alsó részén levő szarulemezekhez.

Régészeti leletanyagban nagyon sokszor a garatfogak alapján különböztethetik meg a halfajokat – tudtuk meg dr. Kelemen Imolától.

– mondta el zárszóként.

Az állati állkapcsokat és fogazatokat a látogatók a jegypénztárnál az erre a célra kialakított részen és tárlókban tekinthetik meg keddtől vasárnapig, naponta 9 és 17 óra között.