A sziget szellemei – egy barátság vége, és ami utána van

Miért is változtasson a bevált recepten, ha az korábban nagyon is jól működött? – gondolhatta Martin McDonagh, amikor legújabb filmjéhez újra leigazolta a Brendan Gleeson, Colin Farrell színészpárost. A film fogadtatása, és a kilenc oscar-jelölése pedig azt mutatja, hogy a rendező a lehető legjobb döntést hozta.

Nem csak a két főszereplőt alakító színész miatt szenzációs film A sziget szellemei (The Banshees of Inisherin), de miattuk fogunk évek múlva is emlékezni erre a mozira, ahogy a rendező első, az őt a köztudatba beemelő filmjére, az Erőszakikra (In Bruges) is. A Colin Farrell és Brendan Gleeson által játszott – Európa egyik legszebb városában, a belga Brugge-ben dekkoló – bérgyilkosokról szóló film azóta klasszikussá vált, és

a szövevényes és abszurd sztori mellett a benne megmutatott város szépsége miatt is szokták időnként felemlegetni.

A film oscar-közelbe is repítette az író-rendezőt az eredeti forgatókönyv-kategóriában (amit végül nem ő nyert meg), az ezt követő filmje azonban már jóval kommerszebbre, és kevésbé átütőre sikerült.

Az olyan nagy sztárokat (Collin Farrel mellett Woody Harrelson, Sam Rockwell, Christopher Walken, Harry Dean Stanton) felvonultató A hét pszichopata és a si-cu (Seven Psychopaths) inkább egy ujjgyakorlat volt a rendező számára, hogy mit tud kihozni egy csomó tehetséges színészből, ám ez a film már nem szólt akkorát, és bár a megjelenése utáni díjszezonban megmutatkozott, nem tudott labdába rúgni. Ezt követte öt évre rá a Három óriásplakát Ebbing határában (Three Billboards Outside Ebbing, Missouri), amivel a rendező ismét megmutatta, hogy egy kis kitérő után ismét tud emlékezeteset alkotni, a film pedig a hét oscar-jelölés mellett pedig Frances McDormandnak és Sam Rockwellnek is meghozta az aranyszobrot a hihetetlenül jó alakításuk miatt.

Újabb öt év, és Martin McDonagh ismét egy hihetetlenül jó filmmel rukkolt elő, amiben a fent említett két színészhez, Collin Farrelhez és Brendan Gleesonhoz „nyúlt vissza”, és

tizennégy évvel az első, emlékezetes együttműködésük után ismét teret adott nekik, hogy egy újabb emlékezetes párost játsszanak el, ezúttal a múlt századi Írországban, annak is egy kitalált szigetén, Inisherinen.

Pádraic Súilleabháin (Collin Farrel) és Colm Doherty (Brendan Gleeson) két jó barát, akik ügyes-bajos dolgaik elvégzése után együtt gurítanak le néhány pintet a többi falubeli társaságában, miközben tőlük nem is olyan messze – de tisztes távolságban – a vízen túl zajlik az angol-ír polgárháború. A mindennapi kocsmázás status quoja már rögtön a film elején megbomlik azzal, hogy

Colm nem válaszol Pádraic jelzésére, miszerint indulhatnak a kocsmába, a kissé együgyű, de rendkívül jóindulatú Pádraic pedig ezt nem tudja mire vélni.

Mivel a sziget és az itt élő közösség is kicsi, ezért nem olyan egyszerű elkerülnie két embernek egymást, és amikor a legközelebbi, meglehetősen kínos helyzeteket eredményező találkozásukkor Pádraic kérdőre vonja Colm-ot, hogy miért nem akar vele inni, az elmondja neki, hogy nem kedveli többé, és nem akar több időt fecsérelni rá, hiszen a múltkor is két órán keresztül kellett hallgatnia Pádraic „elemzését” arról, hogy miket talált a szamara szarában.

Ez persze egy elfogadhatatlan ok és suta magyarázat arra, hogy két jó barát ne találkozzon, és ne beszéljen többé, úgyhogy később egy fenyegetés is elhangzik Colm részéről:

ha Pádraic nem hagyja őt békén, akkor levágja egy ujját, és odaadja neki, és ezt addig folytatja, amíg lesz ujja, amit le tud vágni, ha Pádraic hozzá mer szólni a későbbiekben.

Martin McDonagh A sziget szellemeiben ezúttal az emberi természetet veszi gorcső alá egy meglehetősen zárt és elmaradt közösségben, és azt ecseteli, hogy milyen vágyai, gondolatai vannak az egyszerű embereknek, akik közül

az egyik művész, aki üres fecsegések helyett hagyni akar valamit az utókorra, ami miatt majd emlékezhetnek rá, a másik pedig egy egyszerű, csökönyös ember, akinek mindennél többet jelent, hogy jól érezze magát az embertársai között.

A mellékkarakterek között kapunk még egy, az apja – aki történetesen a helyi rendőrfőnök – által bántalmazott, együgyű fiút, és egy, a szigetről elvágyódó lánytestvért is, akik, mivel közel vannak ehhez a két emberhez, szintén bekerülnek a cselekményt meghatározó konfliktusba. Mindenki a maga módján próbálja értelmezni, hogy a két ember közül egyik miért nem akar hallani a másikról, és míg

Pádraicot a lánytestvére csitítja, és próbálja visszafogni, hogy ne váltassa be a morbid ígéretet, amivel Colm fenyegette meg, addig az abuzált fiú adja a lovat „hősünk” alá, hogy a fenyegetés ellenére is próbáljon kapcsolatba lépni egykori cimborájával, hogy megtudja, hogy milyen baja van vele.

Az alapkonfliktuson túl a rendező még számos nüansszal mélyíti a karaktereket a film során, például Padraic azon idegesítő szokásával, hogy beengedi a szamarat a házába, vagy Colm konokságának megnyilvánulásaival, a gyóntatószékes jelenetekkel, amik természetesen

nem várt fordulatot vesznek, és megannyi abszurd helyzetet eredményeznek.

És, hogy meddig képesek elmenni a saját igazukért ezek az egyszerű, sok szempontból traumatizált emberek, arra is választ kapunk a film során, illetve arra is, hogy mire vágynak abban az egyszerűségben és mindennapi monotonitásban, ami a világtól elzárt emberek sajátja.

Az angol rendező az új mesterművében egyszerű embereken keresztül mesél a tulajdonképpeni emberi természetről, a gyarlóságról, a nagyravágyásról, illetve a közösséghez tartozáshoz, vagy épp a kitaszítottságról, mellőzöttségről. És amikor azt hinnénk, hogy már nem lehet abszurdabb a történet, akkor jönnek az igazán váratlan fordulatok, amik

egyszer és mindenkorra megpecsételik a szereplők életét.

Azt már nem is kell külön ecsetelni, hogy Collin Farrel és Brendan Gleeson mennyire tehetséges színészek, és hogy mennyire természetesen át tudnak lényegülni ezekké az egyszerű emberekké, és megint mekkora alakítást nyújtanak Martin McDonagh filmjében. Kettejük mellett a show-t még Barry Keoghan viszi el, aki szintén emlékezeteset alakít ebben a filmben is, de a filmrajongók már Yorgos Lanthimos: Egy szent szarvas meggyilkolása óta tudják, hogy mennyire tehetséges, és milyen hátborzongatóan jól tud játszani ez a fiatal színész.

Keoghan ezzel a szerepével az első oscar-jelölését is megkapta, amit nagy eséllyel válthat majd díjra, amennyiben pont színésztársa, Brendan Gleeson el nem happolja előle a legjobb mellékszereplői kategóriában.

Collin Farrel a legjobb férfi főszereplő-kategóriában esélyes, de ott annyira erős a mezőny többek között Brendan Fraser nagy visszatérése miatt A bálnában, hogy kevés az esély, hogy Farrel ezzel a szereppel kapná meg élete első oscarját, holott nagyon is megérdemelné.

Mindezek tudatában is elvitathatatlan, hogy A sziget szellemei az év egyik legjobb filmje, az ötévente új alkotással előrukkoló Martin McDonagh pedig korunk egyik legtehetségesebb rendezője, hiszen

mestere az abszurd történetek filmre vitelének és az emlékezetes karakterábrázolásoknak.

Reméljük, hogy a következő mozija is hasonlóan kiemelkedő lesz, még ha annak a főszerepire már nem a két kedvenc színészét castingolja. De az is lehet, hogy nem szakad el a sikerre ítélt „formulától”, vagyis Colin Farrel és Brendan Gleeson szerepeltetésétől. Majd kiderül újabb öt év múlva...