Amikor jazzbe öltözik a város

„Jövök azonnal, csak épp elküldöm ezt a szerződést” – mondja Szilágyi Nóra, amikor a fesztivál előtti utolsó száz méteren leülünk beszélgetni. „Ha egyszer megérhetném, hogy ne kelljen szerződésekkel foglalkozzak... Próbálom leosztani, de vannak olyan feladatok, amelyeket nem tudok leosztani, száz meg száz döntést kell hozzak. Van, amit el tud dönteni Linda, az asszintensem, de legtöbbször én kell döntsek” – mondja mosolyogva, majd mutatja a fesztivál idei kiadásának a plakátját, amely Fazakas Barni munkáját dicséri. „Nagyon örülök, hogy megtaláltuk Barnit magunknak, amikor megláttam a képeit, egyből éreztem, hogy ő kell a jazzfesztivál anyagának az arculatát elkészítse. 2022 óta van velünk, de a kezdetekben Sándor Levente készítette a dizájnt, az ő munkáit is nagyon szerettem” – fűzi hozzá lelkesen, miközben régebbi szórólapok is előkerülnek.

És ha már visszatekintés, mi jut eszébe, ha az elmúlt tizenöt évre gondol? – kérdezem. „Elsőre az, hogy hű, de fárasztó. Hogy fáradt vagyok” – válaszolja kacagva, majd hozzáteszi, másodjára pedig az, hogy nagyon sok érzelem, veszteség és munka van mögötte. „Barátokat, ismerősöket veszítetem el a fesztivál miatt. Amikor beindul, sokszor arra sincs időm, hogy odaköszönjek valakinek. A színészektől itt kérek elnézést. A fesztivál a Csíki Játékszín előtti térről indul, a nulladik napot mindig ott tartjuk, és sokszor nincs időm még köszönni se nekik, mert mindig vagy tárgyalok valakivel, vagy valaki megszólít, vagy valami sürgős elintéznivalóm van.

De nagyon sok barátság is ráment, például Daradicsékkal – Karinával és Robival, akikkel elindítottuk a fesztivált. Nagy fesztiválok szervezőitől hallgattam interjúkat, és majdnem mindenki a másodiknál járt pórul anyagilag. Tehát, hogy az első nagy berobbanásnál ott van a nagy siker, és akkor a másodiknak nekiesel, hogy na most aztán tudjuk, hogy hogy kell, és lesz egy nagy mínusz belőle. És utána tanulja meg a fesztiválszervező, hogy hogyan ossza be a pénzeit, hogyan pályázzon. A második nekünk egy óriási mínusz volt, akkor én is kölcsönt vettem fel, Daradicsék is barátoktól kértek kölcsön, és nem folytattuk együtt tovább. Ez régi történet, ez mindig is fájni fog, de valamiért így kellett lennie.

Ugyanakkor voltak emberek, akikkel rossz szájízzel váltunk el, voltak ütközések. Mindig kellett kunyerálni a pénzeket. Az első tíz évben valahogy mindig összekalapoztam a pénzt. Azután egy évre leálltam, aztán jött a Covid, így két év lett belőle. De kellett az a leállás ahhoz, hogy tudjam, hogy nagyon fontos lett a városnak ez a fesztivál, és a következő érzésem pedig az ezzel kapcsolatban, hogy most már mindenkié, és hogy most már nagyon fontos.

Úgyhogy a következő érzés, ami bevillant, az az, hogy annyira jó, hogy kell az embereknek, és hogy most már mindenki önmagáénak érzi, azt hiszem. A város is. Hogy öröm és büszkeség, hogy Csíkszeredának is van egy jazzfesztiválja. És számomra nagyon nagy érzés, hogy emögött én vagyok. Néha nem is hiszem el” – meséli egy szuszra.

De hogy is indult mindez? Tizenhat évvel ezelőtt Nóra szerette volna elhívni a Cotton Club Singerst Csíkba, de nem volt rá pénz, majd szintén ezen a nyáron elment egy magyarországi jazzfesztiválra, a Bánki-tó mellé. Ekkor fogant meg a gondolat, hogy miért ne lehetne Csíkszeredába is egy jazzfesztivált szervezni. Igaz, hogy nincs tó, de ott van a Mikó-vár, amely megfelelő helyszíne tudna lenni egy ilyen rendezvénynek.

„Ez érlelődött bennem, és egy alkalommal beszélgettünk Daradics Karinával és Robival, és meséltem, hogy milyen jó tapasztalat volt ez a magyarországi fesztivál, s szerintem mi is meg tudnánk ezt csinálni. Már korábban szerveztünk a kávéházukban jazzkoncerteket. És amikor kérdeztem, hogy megcsináljuk-e, ők egyből rábólintottak.

Bele is vágtunk, barát-zenekarok léptek fel, akiket ismertem a koncertjeinknek köszönhetően, Daradicsék pedig meghívták az ismerősüket, a Budapest Ragtime Bandet. Tehát haver bandák léptek fel két napon keresztül, és óriási siker volt. Így indult az egész. A második év bukta volt, barátságok mentek rá, a harmadiknál pedig úgy éreztem, hogy muszáj továbbvigyem egyedül. De mindig csatlakoztak hozzám emberek, mindig volt, aki segítsen nevelgetni az eseményt. Azt szoktam mondani, hogy a gyermekem 14 éves, de a tesója, a fesztivál 15.”

És a fesztivál évről évre építkezett, nőtt és nőtt, a „miniből” rangos nemzetközi esemény lett, és minden évben valami újat hozott a közönségnek. Mint meséli a főszervező, az is alap – ritka kivétellel – hogy nem hívnak vissza zenekart, mivel úgy gondolja, annyi új zenekar van, amelyeket be kellene mutatni a Csíki Jazz közönségének. „A leállás utáni évben pedig világsztárokkal tért vissza a fesztivál, például ekkor volt itt Roberto Fonseca kubai zongorista és Dhaffer Youssef, mert úgy éreztük a visszatérésnél robbanni kell. Az megint egy szintemelkedés volt, és minden évben egy-egy szintet emelkedtünk.

A tizedikre azt álmodtam meg, hogy itt lesz Richard Bona, de itt volt a kilencediken. És még van néhány olyan álomzenekarom, akiket még meg szeretnék hívni. De amikor már biztos vagyok, amikor érzem, hogy itt kell legyen, akkor elő is teremtem rá a pénzt. Tehát én egyszer meghívom őket, és utána elővarázsolom (küzdöm) rá a pénzt, mert ezt fordítva nem lehet.”

Egy fesztivál megszervezésének sok ága-boga van, de, mint Nóra említette, mindig érkezett segítség. „ Ha már visszaemlékezés, akit elsőként kiemelek az Fekete Bernadetta színésznő, Beni. Ő évekig mellettem volt, tehát mi voltunk a két alapember, akik már ősszel elkezdtük lefoglalni a zenekarokat, elkezdtünk levelezni. Ez zenekaronként sokszor ötven-száz emailt jelent – egészen addig, amíg eljönnek, fellépnek, kifizetjük stb. És ez óriási feladat. Tehát annak idején éveken át Benivel csináltuk ezt, és nagyon köszönöm neki. A tizediknél már ő is elfáradt, és mondta, hogy kiszáll. Meg is értem, mert én is sokszor éreztem azt, hogy abba kellene hagyni. Ezt követően lett az asszisztensem Linda, aki összesen nyolcadik éve van a csapatban, és ketten szervezzük le az alapokat szinte egy teljes éven át. Ez azt jelenti, hogy az első e-mailtől az utolsóig mindent követünk mindketten.

Arról is híresek vagyunk, hogy nálunk minden szervező nő, a stage managerünk is, Kraft Noémi, aki a technikáért és színpad körüli teljes felszerelését felel. A további helyszínek és kisebb munkák leosztása önkéntesekre a Ferencz Evelin feladatköre. A kényelmi felelősünk Némethy Zsuzsa, aki a szállásért, ellátásért felel, vagyis minden olyan dologért is, amit a öltözőben kérnek a nagy fesztiválokon is a sztárcsaptok. (Erről sok történet kering, mi is tudnánk mesélni).

A reptérutak logisztikája is nagyon felelősségteljes munka, mert nagyon kell figyelni, melyik autó hány órakor indul és kit kell elhozzon, ez a feladatkör immár harmadik éve Bakcsi Katáé. A sajtó és kommunikáció immár harmadik éve Kiss Edit kezében van, aki kiváló csapattársam, és nagyon jól ismeri ezt a területet. Puskai Melis a csapatunk új tagja, akit »papírsimogató« munkakörre kértem fel, vagyis aki azt végzi, amit én a legjobban szereték kihagyni: szerződések, pályázati elszámolások rendszerezése. (Képünkről az utóbbi 2 személy hiányzik).” Mint mondja, nem volt tudatos döntés, hogy minden részletre nők figyeljenek, de véletlenek nincsenek – teszi hozzá.

„Mindenre kell figyelni, hogy mire van szükségük a zenekaroknak, a hangszereken és repülőjegyeken keresztül a szállodafoglalásig, utaztatásig, és persze a legnagyobb figyelmet még a pályázatoknak kell szentelni. Óriási felelősség ez a fesztivál. A papírmunka és pénzügy, az nekem nehezen megy, ezt mindig el szoktam mondani. Abból például nagyon szívesen kiszállnék, de sose tudok. Az idén nagyon jól álltunk Lindával, kérdezte is, hogy nem izgulok? Mondtam nem, most nem félek semmitől, mert minden olyan jól megy. Na, erre beütött két akkora probléma, amire nem is gondoltunk, de meg kell oldalni, mert muszáj. Ebben segít az idén Puskai Melis és a könyvelők. Ezt emelném ki, a papírmunkát és jogi dolgokat, ami számomra a legnehezebb feladat, másik legnehezebb a kommunikálás a művészekkel és a menedzsereikkel, de az nekünk könnyen megy. Bárcsak annyit kellene csináljak, hogy összeállítom a programot, lebonyolítom a szervezést, hogy minden a helyén legyen.

És ezt így kitalálni és összerakni, ez nagyon-nagyon nehéz, de nagyon szép is. Az a titka, hogy egyszer tervezzünk és utána szervezzünk, tehát időben megtervezzünk minden apró részletet. Van, amikor megálmodok dolgokat, látom magam előtt, és tényleg úgy sikerül. De azt jól meg kell álmodni. Azt hiszem, ez a titka mindennek, hogy jól megálmodni az életben valamit, és akkor tud teljesülni.”

Nem fog ebből házat építeni – mondja beszélgetésünk közben. Mi hajtja hát? Miért éri meg? Nem, nem az anyagi profit miatt – kacag.

„Nekem inkább a pillanatok miatt éri meg. A fiam egyik dadusa egyszer azt kérdezte, hogy te ezért a három napért dolgozol egész évben? Normális vagy? És akkor mondtam, hogy hát igen. De, ha onnan nézzük, jogos a kérdés. Tényleg abszolút hülyeség. De én akkor vagyok boldog és elégedett, és érzem azt, hogy megérte, amikor azt látom, hogy ugrik fel a közönség, és tombol és tapsol. Ha eszembe jut, hogy tavaly minden nap állva tapsoltak, és hogy vasárnap mind a három koncert végén felugrott a közönség és állva tapsolt, könnybe lábad a szemem...

Én sem értem, hogy miért csinálom. Nem éri meg, soha nem éri meg. De vannak ilyen megszállott emberek, és én is ilyen vagyok. Amikor gyerek voltam, nem gondoltam, hogy megszállott őrült leszek, de úgy látszik, hogy ezt csak így lehet. Mindent, ami művészet, csak így lehet. Biztos, hogy ez valahol a sorsomba bele volt írva, mert soha nem tudtam, hogy én miért kerültem Csíkba, de ez a jazzfesztivál biztos, hogy benne volt, és a Csíki Játékszín nézőközönségének a kiépítése” – teszi hozzá könnyes szemmel.

És hogy mivel készültek a tizenötödik kiadásra? Mivel jubileum, ezért fontos az emlékezés és ez benne van az idei koncepcióban. Ugyanakkor az is, hogy visszahívjanak csapatokat, így itt lesz Sárik Péter, aki éveken keresztül a fesztivál tanácsadója volt, és itt lesz a közönségkedvenc Kéknyúl Hammond Band is, valamint Mara, aki nagy sikert aratott az első csíki fellépésével. De itt lesz például a Bega Blues Band, amely a negyvenéves születésnapját ünnepli, vagy láthatja, hallhatja a közönség az Ez Van Triót is.

„Két blueszenekarunk is lesz így, és ezáltal visszahoztuk a bluest is, mert induláskor jelen volt, hogy volt egy blues napunk is. Most nulladik napunk van, a Majdnem jazz nap, ahol belefér más műfaj is, és ekkor lépnek fel a tehetségek. A tavaly indult és második kiadása lesz, TehetségMutató. Nem kutató, mert

Mindig a támogató cégtől is kérek egy furcsaságot, vagy a fellépőktől szoktam kérni egy furcsa számot, amit máskor nem játszanak, de itt most majd fognak. Mindig vannak olyan zenekarok, amelyek erre nyitottak. Általában a kreatív emberek nyitottak az őrültségre, az őrült ötletekre, és mi mindig szeretünk valami olyasmit felmutatni ezen a fesztiválon, ami más fesztiválon nincs.”

Ez is a koncepció része mindig, hogy valami újat, de az újban benne van az is, hogy egy kezdő zenekar, akik most indulnak, de romániai román is kell legyen, most három ilyen zenekar is fellép – emeli ki. „Nagyon más stílusokat hoznak. Ez a koncepciónk legfontosabb eleme, hogy nagyon sok színt mutassunk be, és egymás után más más legyen, és ne lépjenek fel máshol az országban a nagyobb előadóink! Bulis lett az idei program, de szülinap van. A klasszikus vonal is képviselve van, van blues, funky jazz, az afro-cuban vonal is, tehát nagyon sok szín van ebben a fesztiválban. Ez egy ütős, ünneplős év.”

Amint azt megszokhattuk, a koncertek mellett gyermekfoglalkozások, workshopok, éjszakai jam sessionök is színesítik a programot.

De mindez nem jöhetett volna létre, ha nincs az a biztos alap, amire építhetének – hangsúlyozza Szilágyi Nóra. „Ez mindig elsősorban a Csíkszereda Városháza, másodsorban pedig Hargita Megye Tanácsa és alintézménye a Hargita Megyei Kulturális Központ társszervezőként nyújtja a kezét, és segíti minden elakadásunkat. És ott vannak a főtámogatóink, az Nemzeti Kulturális Alap, a MOL Új Európa Aalapítvány Határtalan Nyár programja, de kaptunk segítséget kisebb szervezetektől, alapítványoktól és magáncégektől, akikre még utolsó percekben is számítunk, mert, ha hiszik, ha nem, még mindig hiányzik egy kicsi ahhoz, hogy nullába kijöhessünk.

Biztosan azért is, mert elveszítettem közben anyukámat, és azóta kicsit lelassultam, ki is estem sokmindenből pár hónapra, csak csináltam mindent gépiesen. És hogy miért csináljuk mégis? Mert nem vagyunk üzletemberek, hanem kissé őrült, vagy legalábbis nem racionális művészemberek, akik hozzuk a művészetet. És ezhhez kell a hit, a Jóisten segítsége, a csodák, és azok a csodás üzletemberek és jóakaróink, akik mindig segítenek, hogy ne hagyjuk abba.”