HIRDETÉS
Ma már evidenciának számít, hogy a magyar filmkészítés felívelő pályán van, a magyar tévésorozat-készítésről viszont nem mondható el ugyanez. Vagyis nem lehetett kijelenteni mindaddig, amíg az Aranyélet meg nem érkezett a képernyőkre és úgy rúgta rá az ajtót az amerikai sorozatgyártás legnagyobbjaira, hogy azok még most is szedegetik a szilánkokat.
A magyarok tehát megmutatták, hogy ők is tudnak tévésorozatot készíteni, méghozzá nem is akármilyent.
Mit adott nekünk az amerikai sorozatipar? Az olyan, ikonikus karakterek, mint Tony Soprano, Walter White, Pablo Escobar, Don Draper, Dexter, Havas Jon vagy éppen a #metoo kampány hozadékaként a House of Cards hamarosan érkező utolsó évadából méltatlanul kiradírozott Francis Underwood mellett emlékezetes sztorikat, évadokon átívelő nagyszerű történetvezetést, sokkoló fordulatokat és rendkívül sok várakozást az évadok között.
És mit adott nekünk a magyar sorozatipar? A legtöbb esetben kereskedelmi csatornákon futó, amerikai vagy más eredetivel rendelkező újragondolt „másolatokat”, a magyar valóságra átültetett, vagy éppen abból gyökerező könnyed történeteket. Egészen 2015-ig novemberéig, amikor is az HBO Magyarország bemutatta a finn eredetin (Helppo elämä – Könnyű élet) alapuló Aranyélet című sorozatát, ami két évad után
úgy tudott magyar nyelvterületen kultstátuszba lépni, hogy teljesen elrugaszkodott a rétegsorozatnak számító eredetijétől és brutálerős sztorival nyűgözte le a nézőket.
És adta nekünk a fentebb felsorolt ikonikus karakterek mellé a Miklósi családot.
A Miklósiék küzdelmeit bemutató történetfolyamnak a harmadik, lezáró évad után ott a helye a sorozatpanteonban a legnagyobbak között. A zseniális forgatókönyvírók és Mátyássy Áron – Dyga Zsombor rendezőpáros, valamint az egész HBO Magyarország égisze alatt működő produkciós stáb egy mondhatni
tökéletes lezárást tett le az asztalra, amelynek nyolc órája alatt hol a földön keresgéljük az állunkat, hol a kanapé karfájába kapaszkodunk, hol pedig a könnyeinkkel küszködünk,
merthogy ebben a nyolc órában minden benne van, amit felemelkedésről és bukásról, valamint egy nem mindennapi örökségről el lehet mondani.
Jöhetek itt a szuperlatívuszokkal, hogy a tévétörténet egyik legjobbja az Aranyélet, ami összehasonlításként lehetne a magyar House of Cards és a magyar Breaking Bad egyszerre, ez az összehasonlítás azonban méltánytalan lenne ezen sorozat esetében, hiszen a nagyszerűsége a mindenféle méricskélés és hasonlítgatás ellenére is megkérdőjelezhetetlen.
Az Aranyélet úgy ahogy van, tökéletes. Pont.
A nem hétköznapi – Mira kivételével – Miklósi család minden tagja fényűző életre vágyik, és úgy gondolják, hogy a pénz mindent megold. Ennek a megszerzése viszont a legnehezebb a harmadik évadban is, annak ellenére, hogy látszólag „pozícióba kerültek” a főszereplők. Belülről látjuk a magyar, tágabb értelemben a kelet-európai valóságot, amiben a politikai és vállalkozói szféra összefonódik, és az alvilág, valamint a zavarosban halászók is megjelennek a színen, emellett a korábbi történések következményeivel kell szembenézniük a főszereplőknek.
A szörnyűségekkel terhelt múlt visszaköszön, és bár úgy látszik, hogy minden sínen van, élete legnagyobb kihívásaival kell szembenézniük a család tagjainak, akik önfejűségük és elszántságuk következtében botlasztják egymást az érvényesülés amúgy is rögös útján.
Ahogy az a közösségi médiában végigvitt, nagyon profin kivitelezett marketingkampányban is többször elhangzott, a Miklósi család a harmadik évadban „nem szarral gurigázik”, a tét pedig még sosem volt ekkora. A harmadik évad megnézése után számomra is világossá vált, hogy a marketingesek nem blöfföltek: tényleg maximálisra emelték a téteket, grandiózusabb lett a történet, a család vidékre költözésével pedig új távlatok és lehetőségek tárháza nyílt meg, amivel maximálisan sikerült élni az alkotóknak.
Az Anger Zsolt által alakított Endre bá’ karakterét zseniálisan emelik vissza a harmadik évadba a készítők, tehát akik amiatt aggódtak, hogy nélkülözniük kell az egyik legjobb szereplőt, azok megnyugodhatnak, hiszen szinte az összes rész vele kezdődik. Aranyéletes szófordulattal élve nyomja a vakert, tolja a rizsát, mi pedig nem győzünk betelni a zseniális színészi játékával, ami akkor is párját ritkítja, amikor egy pohár itallal vagy cigivel a kezében nem tesz mást, csupán a kamerába beszél.
Endre bá’ örökségét nem lehet félreseperni, és amikor úgy tűnik, hogy minden „jól” halad a boldog végkifejlet irányába, akkor jönnek be ennek a terhelt örökségnek a hozadékai, amelyek alaposan felkavarják az amúgy sem békés állóvizet.
Atti és Janka azon vannak, hogy végre megteremtsék maguk és gyerekeik számára azt az anyagi biztonságot nyújtó jövőt, amiről mindig is álmodoztak, ehhez pedig mindent bevetnek: míg Janka (Ónodi Eszter) politikai, addig Atti (Thúróczy Szabolcs) üzleti vonalon próbálja kiharcolni, hogy még az unokáiknak se kelljen nélkülözniük, kénytelenek rájönni, hogy ők is csupán eszközök mások kezében, és nem ők azok, akik irányítanak. Eközben Márk (Olasz Renátó) és Mira (Döbrösi Laura) saját partizánakciókba kezdenek, amikkel akaratukon kívül is megnehezítik szüleik dolgát.
Láthatjuk, hogy miként fonódik össze a politikával az üzlet, illetve, hogy milyen mélységei vannak egyes társadalmi jelenségeknek, így a prostitúció és az emberkereskedelem poklába is betekintést nyerünk, de a készítők az igazságszolgáltatásról is rendesen leszedik a keresztvizet, de a hatalom is megkapja a magáét kiszólások és a valósághoz kísértetiesen hasonló helyzetek bemutatásával.
Miklósiéknak tehát államtitkár, rendőr, oknyomozó újságíró, főügyész, emberkereskedő, maffiózó és saját szövetségeseik gyűrűjében kell megtalálniuk a boldoguláshoz vezető utat, ami a korábbi évadokat ismerve a lehető legbonyolultabban megy. Most is dőlnek a kártyavárak, pillanatnyi fellángolások következtében tervek mennek füstbe, mindezt pedig olyan feszültségekkel övezve, hogy nézőként is kapkodjuk a levegőt, egy-egy necces helyzet megnézése után.
A drámai fordulatok pedig hihetetlenül súlyosak: kétszer is könnyeket csaltak a szemembe és nemegyszer éreztem gombócot a torkomban, látva hogy az amúgy minden hájjal megkent, folyamatosan tisztességtelen játékokat űző, ennek ellenére borzasztóan szimpatikus és szívhez nőtt szereplők, hogyan veszítenek el valami számukra nagyon fontosat, így szembesülve azzal, hogy elértek ahhoz a bizonyos falhoz.
A szezon második felében Ónodi Eszter és Döbrösi Laura karakterei hihetetlen átalakulásokon mennek keresztül, az őket alakító színésznők pedig bebizonyítják, hogy igenis, ők voltak a tökéletes választás ezeknek a karaktereknek az eljátszására. A Márkot játszó Olasz Renátó az utolsó évadban is hozza a folytonosan izgő-mozgó gengszter-allűrös fiatalt, és bár Thúróczy Szabolcs játékára sem lehet panasz, az általa megformált karakter ívében inkább visszafogottságot látunk, a neki jutó aprócska melléktörténet pedig kissé sutára sikeredett, emellett ő az a szereplő, akinek a legkevesebb szenvedés és veszteség jut.
Bár már korábban is írtam, hogy méltatlan az összehasonlítás, nem hagyhatom ki, hogy érzékeltessem mennyire sikerült drámaira a befejezés: a Breaking Bad fináléja óta nem dolgozott meg engem sorozatlezárás ennyire. Merthogy ennyi volt, nem lesz több Aranyélet évad. És a lezárást tekintve nincs is szükség rá, mert ez a három évad így tökéletes, ahogy van. A remény pedig ezek után megvan arra, hogy a magyar sorozatgyártás, még ha nem is az amerikaihoz hasonló iramban, de ad még Aranyélet-kaliberű szériákat a világnak. Merthogy az ilyen nagyszerű történeteket nem csak a magyaroknak érdemes látniuk.
A sorozat teljes harmadik évada elérhető az HBO GO kínálatában, vagy hetente, vasárnap esténként 9 órától nézhető az HBO műsorán.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.
