Az ég óvjon mindenkit ezektől az ámokfutó fiataloktól!

„Ha csinálnál egy nyolc órás filmet, akkor az emberek tuti nem néznék meg, mert túl hosszú. Ha viszont ugyanazt felosztanád egy nyolc részes sorozatnak, akkor egy este alatt ledarálnák az egészet” – ezzel, az újdonsült internetes bölcsességgel lehet a legjobban érzékeltetni napjaink egyik mozgóképfogyasztási szokását. Mert

ki nézne meg csak úgy egy több mint három órás filmet két fiatal ámokfutásáról?

Ám, ha nyolc részre osztott, epizódonként alig több mint húsz perces folytatásos történetként tálalják, máris van az az egy, vagy két nap, amikor

az ember gondolkodás nélkül ledarálja, és még rövidnek is érzi a sorozattal megnézésével eltöltött időt.

Mindez a The End of the F***ing World második évada kapcsán jutott eszembe, hiszen ha belegondolunk, az egész szezon több mint három órát ölel fel, ám ez a hosszúság meg sem kottyan manapság egy sorozat esetében, amiből szabadidő függvényében több órányi fogyasztható kisebb-nagyobb megszakításokkal, ráadásul sehová nem kell érte elmenni, és pont ideális időtöltés lehet mondjuk lefekvés előtt.

A 2017 januárjában a mondhatni semmiből érkező, a Netflix által forgalmazott The End of the F***ing World tulajdonképpen egy epizódokra tagolt film (mint sok más mai sorozat).

Van eleje, van története, és van teljesen korrekt lezárása is, és valószínűleg annyi volt a sztoriban, amennyit az első évad feldolgozott.

Valószínűleg a készítők nem számítottak arra, hogy produkciójuk rögtön kultsátuszba emelkedik, ám mivel ez megtörtént, Charlie Covell és Charles S. Forsman megírták a második évadot, ami ugyanarra a sémára épült, mint az első, mégis tudott csavarni a már korábban lezárt történeten.

Az első szezonban két fiatal, a felnőttkor küszöbén álló fiatal, Alyssa és James ámokfutását követhettük végig, akiknek kezei közül teljesen kicsúszott az irányítás, és egy feje tetejére állított világban próbálták megtalálni a maguk boldogságát. (Spoiler: nem sikerült.) Az akaratukon kívül gyilkosságot elkövető tinédzserek láthatóan veszélyt jelentettek a társadalomra, a befejező képsorokban pedig James rohanni kezd, hogy az őket üldöző rendőrök figyelmét magára irányítsa, és ezzel mentse utas- és cinkostársát, az amúgy hihetetlenül flegma Alyssát.

Lövés dördül, elsötétül a képernyő, és Julie London: End of The World című dala csendül fel, ennél jobb befejezést pedig szinte el sem lehet képzelni a sorozatnak.

Természetesen, mint minden történetről, erről is újabb és újabb bőröket lehet lehúzni, így ehhez is elkészült a folytatás, és akinek bejött az első évad, az a folytatást megnézve is maradéktalanul elégedett lehet, hiszen ugyanolyan abszurd, fura, egyszerre szomorú és vicces, rendkívül váratlan fordulatokat felvonultató történetfolyam lett a sorozat második évada is.

Az első rész egy teljesen új szereplőt mutat be, a készítők teljes egészében neki szentelik a bevezető és egyben a történetet folytató epizódot. A Naomi Ackie által megformált Bonnie egy maximalista, diktátorként viselkeő anya gyereke, épp olyan fura szerzet, mint amilyen Alyssa és James. Számos frusztrációja van, nem tudja, hogy mihez kezdjen az életével. Hamar megtudjuk azt is, hogy sorsa miként illeszkedik a korábbi történetbe,

a második epizódtól pedig ismét kezdetét veheti a váratlanabbnál váratlanabb fordulatokkal járó újabb ámokfutás.

Ismét halljuk a szereplők gondolatait, amikor épp a legfurább helyzetekben kellene kivágniuk valami frappánssal magukat, helyenként maximális fokozaton pörög a paranoia, a meg nem értettség pedig mintha alaptulajdonsága lenne a The End of the F***ing World szereplőinek, akik ráadásul

a legstupidabb döntéseket hozzák meg az amúgy sem mindennapi szituációkban.

Ha Alyssa undok volt az első évadban, akkor most fokozottan egy utálni- de ugyanakkor szánni-valóan nyomorult, a lelke mélyén érzékeny, labilis lány, aki indulatból hoz döntéseket, ezek következményeivel pedig ha könnyen, ha nehezen, de el kell számolnia.

Naomi Ackie karaktere is szenzációs, új színfoltot visz az ugyanazokból a sémákból építkező, ennek ellenére egyáltalán nem önismétlődő történetbe.

Az újabb lezárás pedig ugyanúgy tekinthető végérvényes befejezésnek, mint más távlatokat megnyitó kezdetnek, úgyhogy csak a készítőktől és a forgalmazótól függ, hogy belevágnak-e egy újabb fejezetbe, vagy itt, mondhatni a csúcson hagyják abba az egészet.

A The End of the F***ing World üde színfoltnak számít a jelenlegi sorozatpalettán, a meglehetősen abszurd történetek kedvelőinek pedig mondhatni kötelező. A nagyon alaposan felépített karakterek, a rendkívül jól megírt történet és a hihetetlen atmoszféra teszik egyedivé a sorozatot, aminek „röpke három órája” hamar elrepül, ha nem figyelünk. Akinek pedig nem jön be, az már úgyis az első résztől elengedi.

A sorozat elérhető a Netflixen, és rögtön magyar szinkronnal és magyar felirattal vált elérhetővé (de azért eredeti hanggal az igazi – tesszük hozzá).