Az ember, aki nagyon is ott volt. Németh Róbert: Nem vagyok itt

Lehet, hogy az a világ már soha többé nem lesz az és olyan, amilyen volt és soha nem is jön vissza: a nyolcvanas évek végén, illetve a kilencvenes években tinédzserekként, ébredő emberekként egyszerre lehettünk szerencsések és szerencsétlenek a ránk szakadó szabadság miatt. Abban a sajátos szabadságban még nagyon nem a politika szabta meg a hétköznapok irányát, és nem attól függtek az egzisztenciák, hogy ki hova pályázott, és nem az keretezett egy adott napot, hogy éppen mit jelez egy okostelefon-applikáció. Vagy csak a negyvenes, konszolidált, életközépi válsággal küszködő, enyhén pocakosodó és kopaszodó értelmiségi pasik gondolják így...?  

Németh Róbertet van szerencséjük ismerni mondjuk azoknak a székelyföldi harmincas-negyveneseknek, akik többször látták a például Tusványoson, Félszigeten és más alkalmakkor is szinte rendszeresen nálunk koncertező Heaven Street Seven együttest. Habár nem ő volt a központi figura a zenekarban, de a balkezes basszusgitárosról amúgy tudott dolog volt, hogy mellesleg kitűnő (és nemcsak popzenei) újságíró, aki a HS7 felbomlása után két szólólemezt (Nincsen mozgás az eseményhorizonton — 2016, A kibaszott végtelen űr – 2019) is megjelentetett, néhány évig az azóta szintén megszűnt Pegazusok Nem Léteznek zenekarban is játszott.

A Nem vagyok itt című regényt feltételezésem szerint Robi saját élete ihlethette: negyvenes pasi elköltözik a családjától, és egyfajta számvetést készít. Ezzel indul a könyv, s habár az emlékek igencsak meg vannak szelektálva és szűrve, nem nehéz rájönni, hogy egy olyan generáció közös életérzéseiről ír, amely nemcsak Budapesten, hanem Kárpát-medence-szerte mára jobbára visszahúzódott, konszolidálódott, félrevonult. Alapvetően értelmiségi, emellett a kultúra „elkötelezettje”, a zene, a könyvek, a filmek és persze a futball nagyon fontosak az életében.

Ez az a generáció, amely még stoppal vagy vonattal járt koncertre vagy focimeccsre Prágába vagy Budapestre (ha nem ott lakott, mint Robi), és tényleg csak azért ment, nem pedig bevásárolni,

illetve egy olyan, mindenütt jelen levő ismerősi rendszert alakított ki, amely ma mondjuk a Facebook-on van – szóval kultúra, zene, csajok, könyvek és kazetták a hátizsákban. De mára ez az életforma teljesen átalakult, a „Bögre kávé hétfő reggel, egyes metró végtelenbe, / Nincsen semmi, semmi nincsen, ilyenkor még annyi sincsen” (…)

sorok mondják ezt el, és az ehhez hasonló érzések e generáció hétköznapjait is belengik, meg az, hogy talán „mindig minden ugyanolyan”…  

A Nem vagyok itt egyfajta popkulturális utazás is az utóbbi ötven évben, hiszen a regény egyes szám első személyű szereplője, Niedics Péter tulajdonképpen az író-zenész alteregója – a könyvben leírt popkulturális utalásokból, budapesti történetekből könnyű rájönni, hogy ezek az ő emlékei. Nem kesergő nosztalgiázásról van itt szó, hanem emlékezésről, ami nagyon fontos különbség, és legalább akkora, mint amekkora mondjuk a magány és az egyedüllét között van. Az egyiknek ugyanis van tartalma – és Németh Róbert könyvének is van tartalma, tehát nehogy valaki arra gondoljon, hogy ez egy kiégett negyvenes értelmiségi világfájdalommal megtöltött, vékony hangú óbégatása. Nem, nem az, mint ahogy például Nick Hornby könyvei sem azok, főleg a Pop, csajok, satöbbi (Németh könyvét olvasva nem tudott nem eszembe jutni az angol író több regénye, de főképp ez és a Fociláz) nem az, hanem csupán arról van szó, hogy ezekről a lelkünkben kavargó dolgokról beszélni kell, írni kell.

Akkor is, ha fáj, akkor is, ha az emlékezés értelemmel tölt fel új élethelyzeteket, de akkor is, ha ez csak simán egy terápia része.

„Egész életemben álmodoztam. Mintha sosem volnék itt. I’m Not There, ez a címe a Bob Dylanről szóló különös életrajzi filmnek, ami nemcsak azért fogott meg, mert a sajátos a koncepciója – fekete kisfiú, nő, kovboj és még néhány, ha egyazon ember értelmezéséről beszélünk, nehezen egymás mellé illeszthető szereplő adta ki Dylant, de főleg Dylan színeváltozásait – hanem már magában a címe is eltalált. Nem vagyok ott. Én meg nem vagyok itt. Hanem valahol egy köztes térben, valóságnak nevezett, folyamatosan változó és formálódó percepció, a kifelé figyelés és a hasonlóan képlékeny magánvalóság, nevezhetjük fantáziának vagy ébren álmodásnak, bánom is én, minek hívjuk, szóval a befelé nézés állandó határterületén” – kapom ki ezt a sorok közül, s remélem, hogy az egyik legszuggesztívebb rész ez.

A könyvnek amúgy nincs klasszikus íve, nem lineáris, nem kronologikus sorrendben meséli el a történeteket – amúgy ezek sem „nagy” sztorik, csupán egy hétköznapi élet velejárói, de a Niedics Péter nevű főhős például nem lesz egy igen ismert, eleinte brit-popot, majd alternatív rockzenét játszó együttes tagja... Olyan történetek vannak benne, amelyek arról szólnak, hogy gimnazistaként barátokként hogyan léptek be egy olyan, igen fiatal szervezetbe, amely ma a hatalmi elitet adja Magyarországon, hogy Amsztergomnak becézték Esztergomot, ahová tanítóképzőbe jártak, milyen volt a kocka Ladával a Balatonra menni, hogy nagyapa hogyan borotválkozott minden reggel. Hogyan hozta haza őket Amszterdamból egy betépett holland sírásó (nem mellesleg Amszterdamban mellette ment el Iggy Pop, Isztambulban Bob Geldof és 2006-ban együtt pisilt a Szigeten Thom Yorke-kal), s ahogy felülsz egy lassú magyar személyvonatra, rögtön megüt a rántott csirke és a csemegeuborka szaga, nem beszélve a szisszenő Borsodiról és az ablak mellé ledobott Magyar Narancsról, amelyből éppen a Faith no More-ról olvasunk…

Nagy mennyiségű foci és zene a sorok között, utalás a kilencvenes évek elején felbukkanó, igen különleges hangvételű zenekarokra, azok meghatározó tagjaira: felismerhető néhai David Bornstein (Andersen zenekar) vagy a sajnos már szintén néhai Őz Zsolt (Vidámpark együttes) egy-egy sztoriban (utóbbi zokniban érkezett meg Prágába 1990-ben a Rolling Stones-koncertre), de többször megjelenik a háttérben a Kispál és a Borz, illetve hát az az érzés, amikor azt találgatod magadban egy kocsmában, miközben megy a zene, hogy a Kraftwerk után jöhet-e egy Cure, a Clasht pedig követheti-e egy David Bowie-szám…

Ilyenkor tél derekán talán több időnk van emlékezni, nemcsak a tavalyi évre – Németh Robi könyvét pont erre ajánlom generációmnak és nemcsak. Egy-két délután, néhány nyugodt óra alatt elolvasható, itt pedig egy, a szerző által készített dallista is hozzárendelhető.

(Németh Róbert: Nem vagyok itt, 195 oldal, Noran Libro Kiadó, Budapest, 2021)