Az Oppenheimer az a film, amiből tízévente egy készül

„Ez megterheli a szívet” – mondja J. Robert Oppenheimer, az atombomba „atyja” a Szentháromság-teszt robbantása előtt a róla készült Nolan-filmben. Nos, a háromórás opusz az agyat terheli meg, annál fogva, hogy

rendesen igénybe veszi a néző figyelmét és türelmét.

Cserébe viszont egy olyan élményt nyújt, amit a mostani filmek többsége már nem képes:

egy mesterien elmesélt történetet, és olyan audiovizuális élményt, amiért tényleg megéri kifizetni egy mozijegy árát, és végigülni egyhuzamban három órát (!) többedmagunkkal egy sötét moziteremben.

Még akkor is, ha a mellettünk ülő nézőtársunk – unalmában – épp a telefonját babrálja a film egy része alatt.

Tendenciózus kijelentés, de az Oppenheimer nem a mostani mozibajárók többségének készült, és főleg nem a fiatalabb generációnak. A folyton világító telefonképernyők, pár másodperces Tik Tok videók, a csoportüzenetek és az állandó online jelenlét világában tényleg luxus három órán keresztül egy óriási vásznat bámulni, amin egy felejthetetlen történet bontakozik ki a történelem egyik legnagyobb tudósáról és ellentmondásos figurájáról, miközben a film rendezője, Cristopher Nolan és alkotótársai Hoyte Van Hoytema operatőr és Hans Zimmer Ludwig Göransson zeneszerző olyan audiovizuális élményben részesít, amire évek múlva is emlékezni fogunk, hogy mekkora élmény volt (és ez még csak nem is IMAX, hanem egy mezei vetítése a filmnek).

Mi ez a Barbenheimer, és mitől ekkora nagy szám a filmrajongók körében?

A Barbie és az Oppenheimer június 21-i premierje jelenséggé nőtte ki magát az interneten, az alábbiakban pedig összefoglaljuk azt, hogy mi is ez a Barbenheimer, és miért vannak megőrülve érte a filmrajongók. Képbehozó.

Biztosan rengetegen vannak, akik a Barbenheimer-jelenség és a filmet övező hype, valamint a megállíthatatlan mémáradat miatt ülnek be az Oppenheimerre, hogy aztán a végén egy követhetetlen és túlbonyolított filmnek titulálják, amiben „jók voltak a hangeffektek”. Ahogy már fentebb is írtam, az Oppenheimer megköveteli a néző figyelmét, hiszen

nem egy szájbarágós életrajzi dráma, hanem egy sokszereplős történelmi film pazar szereposztással, emlékezetes alakításokkal, és rengeteg párbeszéddel.

Nolan az újabb technikai bravúr mellett egy úgynevezett „nehéz filmet” készített a Warner helyett ezúttal a Universal Studiosnál (ne feledjük, hogy többek között náluk fut a bonyolultsággal egyáltalán nem vádolható Fast & Furious-franchise is), aminek befogadása egy bizonyos mértékű általános műveltséget és történelmi ismereteket feltételez.

Ahogy az a filmből is kiderül, az atombomba „atyja”, J. Robert Oppenheimer egy meglehetősen ellentmondásos megítélésű, ugyanakkor rengeteget vívódó személyiség volt, akinek életébe visszaemlékezéseken keresztül kapunk betekintést, ezeket pedig két, nagyon fontos meghallgatás (tulajdonképpeni kirakatperek) keretezik. A látványos és hangzatos megoldásairól ismert Nolan ezúttal egy új történetmesélési eszközt is bevet a legújabb filmjében:

a fehér-fekete jelenetek az objektíven elmesélt történéseket, míg a film játékidejét jobban kitöltő színes jelenetek a szubjektív nézőpontot jelzik.

Az Oppenheimert ellehetetleníteni akaró Lewis Strauss kongresszusi meghallgatását tehát úgy láthatjuk, ahogy az a valóságban is történt, nincsenek benne fikcióval feldúsított elemek, míg Oppenheimer visszaemlékezései sokszor eltérhetnek attól, ahogy ő és a körülötte levők élték meg a történéseket. És bár a cselekmény ezúttal lineáris,

a rendező párhuzamosan, váltakozva adagolja a különböző helyszínek és időintervallumok történéseit, sokszor gyors egymásutánban, ezúttal is fokozva a drámaiságot.

A filmben hatalmas információözön zúdul a nézőre, és ember legyen a talpán, aki első megnézéskor követni tudja a rengeteg szereplő nevét, főleg amikor nem mutatják őket, csak beszélnek róluk.

Én kétszer láttam már az Oppenheimert, és rengeteg dolog csak második nézésre vált nyilvánvalóvá, hiszen egy félrenézés, elbambulás is azt eredményezheti, hogy fontos kulcsmomentumokról marad le a néző.

Az alkotás technikai megvalósításáról tényleg csak szuperlatívuszokban lehet beszélni, és Nolannek ezúttal is sikerült felülmúlnia önmagát. Az, hogy nem használt CGI-t (Computer-Generated Imagery – számítógépen létrehozott kép) a filmben, csak még lenyűgözőbbé teszi az összképet, hiszen itt tényleg egy „kézzel készített” művet látunk, ami az egyre inkább kivesző, hagyományos filmkészítés eszközeivel állt össze, ráadásul filmre forgatva, aminek IMAX-ban való megnézése sajnos nem a tömegek, hanem a kevesek kiváltsága. Aki viszont hajlandó ezért a filmért sokat utazni, hogy filmes IMAX-ben láthassa (ami az eredeti formátuma annak, ahogy látni kellene az alkotást), az biztosan hatalmas filmrajongó, aki

nem rontja el a mellette ülő élményét azzal, hogy a telefonját nyomkodja a háromórás játékidő alatt.

Az Oppenheimer az a film, amiből tízévente egy készül, és a jelenlegi mozis trendeket látva nem biztos, hogy készülni fog ehhez hasonló, vagy ekkora kaliberű alkotás az elkövetkező tíz évben – hacsak épp a film által hozott bevételi adatok nem ösztönzik arra a stúdiókat, hogy

a Nolanhez hasonló egyedi látásmódú filmesek alkotásait érdemes inkább finanszírozni a sokadik szuperhős-blockbuster helyett.

A halálra gondoló Barbie, a mozik megmentője

Ki gondolta volna évekkel ezelőtt, hogy 2023 egyik legnagyobb filmes szenzációja és jelensége a a múlt század közepétől gyártott, rózsaszín, sztereotíp játéknak indult, rengeteg kislány gyerekszobájában helyet kapó Barbie élőszereplős adaptációja lesz?

Az Oppenheimer mondhatni jókor volt jó helyen, és végeredményben nem a köréje felépített marketingkampány, hanem az általa is generált internetes jelenség csábította moziba a nézői többségét. És bár a vele egy napon bemutatott Barbie már túl van az egymilliárd dolláros bevételen, Nolan háromórás történelmi filmjének sincs oka a szégyenkezésre, hiszen túllépte már az 500 milliós bevételi határt, ami elképesztő teljesítmény ahhoz képest, hogy nem egy egyszerű, lebutított üzenettel bíró közönségfilmről van szó (ráadásul idén sorra buktak meg a nagy bevételekre számító blockbusterek, legutóbb épp az Indiana Jones, csakis anyagi megfontolásokból elkészült ötödik része, amihez képest szárnyal az Oppenheimer a bevételek tekintetében).

Ami pedig a pályafutását illeti, az Oppenheimer biztosan ott lesz a jövő évi filmes díjszezonban,

az Oscaron pedig biztosan viszi majd a technikai díjak többségét (legjobb operatőr, hangvágás-, keverés, stb.), de jelölt lesz a legjobb film-kategóriában is, és talán Nolan is megkapja az első rendezői oscarját, amivel az eddigi filmes pályafutását is elismerhetik.

Sőt, azon sem lennék meglepődve, ha végül az Oppenheimer lenne a legjobb film a 2024-es Oscar-díjátadón (ehhez azonban lesz még egy-két szavuk az év második felében érkező szerzői filmeknek).

Aki tehát a mémek és a Barbenheimer-jelenség következtében ül be az Oppenheimer vetítésére, az nagy valószínűséggel csalódni fog. Akik pedig egy újabb, nagyszerű Nolan-filmre vágytak, azok mindezt megkapták az Oppenheimer révén. Merthogy ez tényleg a film, amiért tényleg megéri moziba menni, mert ad valamit a rászánt időért cserébe.

Nagybetűs moziélményt, amiből sajnos egyre kevesebb részünk van mostanában.