Az otthontalanság otthona. A nomádok földje, Amerika – és az emberiség

A legjobb film, legjobb női főszereplő (Frances McDormand) valamint a legjobb rendező (Chloé Zhao) díját szerezte meg az idei Oscar-gálán ez a film, amely egyrészt valóságos elemekre épül, másrészt igen dokumentarista jellegű, és teljesen eltér még azoktól a filmektől is, amelyek látszólag hasonló témát dolgoznak fel. Gondolok itt elsősorban az Út a vadonba című, szintén valós történetet feldolgozó filmre, illetve azokra az ötvenes-hatvanas évek hangulatát idéző korábbi alkotásokra, amelyek az emberi szabadság különleges megélését láttatták a filmvásznon.

Azonban A nomádok földjének valós szereplői nem jókedvükből vannak úton. Ez nem a Szelíd motorosok világa, nem Jack Kerouac Útonjának szereplői, akik néhány évtizeddel korábban járták keresztül-kasul Amerikát a legendás 66-os úttól a tengerpartokig és vissza.

Ez a film nem road-movie, vagy hogyha az is, egyáltalán nem pozitív értelemben az.

A cikk címe nem véletlen, és sietek leszögezni, hogy nem én adtam, csak „hangzásban” talál ide: ezzel a címmel Kondor Vilmos is írt regényt, illetve a Quimby-nek is van egy pontosan ilyen című száma, ám azok nem erről szólnak. Mondjuk utóbbiban van több olyan, igen kemény sor, ami „üt és temet”: „Valahogy azt súgja az ösztönöm, jobb, ha magamba költözöm!”

A Francis McDormand (korábban többek között a Fargo és a Három óriásplakát Ebbing határában című filmekből volt ismert) által alakított főszereplő Fern ugyanis többször is hangsúlyozza: nem hajléktalanként él, de nincsen háza, tehát „háztalan”.  A gipszüzem, ahol férjével dolgoztak, a 2008-as gazdasági válság után pár évvel bezárta kapuit, a település elnépetelenedett, még az irányítószáma is megszűnt, ráadásul nem sokkal később a férj betegségben meghalt. Az ötvenes éveiben járó özvegy nem maradhat a szellemvárosban (néha azért vissza-visszajár a raktárban hagyott dolgaiért, valamint azért, hogy az Amazonnál szezonmunkásként, csomagolóként dolgozzon), hanem vesz egy lakásra is alkalmas kis furgont, és útra kel. Alkalmi munkákból él, az út mellett (is) végzi dolgát, esőben, viharban dacol a körülményekkel. Aztán felfedezi azt, hogy a hozzá hasonlók csoportokban, táborokban vannak együtt, és ő is tagja lesz egy ilyen közösségnek.

Visszatérve a hatvanas évekre, nehogy valaki hippi kommunára gondoljon, hanem olyan, főleg idős emberekre, akik mindenüket elveszítették a kapitalizmus és a világon tomboló embertelenség és kapzsiság miatt. Kegyetlen dolgok ezek, iszonyatos sorsok, törések, történetek elevenednek meg este a tűz körül, ahol ezek az emberek beszélgetnek az életről. És nem színészek, nem betanult szövegeket adnak elő, hanem tényleg így élnek, tulajdonképpen amatőr szereplők, akik a saját életüket játsszák a filmben! Francis McDormand-en kívül csupán David Strathairn kivétel, tehát színész közülük.

A film ettől kivételesen hiteles, több fantasztikus és igen szerethető karaktert vonultat fel, valódi élethelyzetekkel.

Társadalmunk nagyon széttöredezett, és ez nemcsak Amerikára jellemző, hanem Európára is: nem tudott nem eszembe jutni egy párhuzam a néhány évvel ezelőtti, Ken Loach által rendezett Én, Daniel Blake című filmmel. És még csak nem is pusztán arról van szó, hogy mennyire érzéketlenek, intoleránsak vagyunk azokkal szemben, akiknek az életük valami miatt félrement – és itt nem székelyföldi agresszív alkoholistákra és nagyvárosi román koldusokra, illetve kábítószerezőkre gondolok, nagyon nem. Csupán azokra, akiknek nincsen saját lakásuk, ötvenvalahány évesen kirekednek a munkaerőpiacról, pedig semmi rosszat nem tettek, s még betegek sem voltak. Vagy voltak, s azok. Mert akkor is. 

Kelet-Európában, Romániában és Magyarországon, ahol az emberek nagy többsége saját vagy örökölt lakásban, házban él, nagyon nehéz ezt megérteni, egyáltalán felfogni, hogy vannak a világon olyan emberek, akiknek még lehetőségük sincsen lakáshoz jutni, de nem is céljuk, illetve a szociális háló gyakorlatilag nulla. Ne menjünk most abba bele, hogy itteni átlagkeresetből mikor és milyen körülmények között lesz saját lakás, mert éppen filmrecenziót írunk, nem pedig gazdasági elemzést... De az árkok megvannak, és tovább ásódnak, illetve mélyülnek. Azt, hogy mennyire el vannak szakadva ezek a világok egymástól, a filmben talán az a jelenet szemlélteti a legjobban amikor Fern az autójavításért kölcsönkért pénzéért (pár száz dollár...) pár órára becsöppen egy olyan családba, amelyben a férfiak ingatlankereskedéssel foglalkoznak. Nem, nem értik meg.

A nomádok földjén egy nagyon elgondolkodtató film nemcsak az említett szociális szempontokból. Hagy is gondolkodni, hiszen lassú, szürke, hosszú képek engedik ezt meg (Joshua James Richards operatőr is Oscar-jelölt volt ezért, de nem kapta meg), illetve a film eszméletlenül szép zenéje (Ludovico Einaudi munkája, aki az Életrevalóknak a zenéjét is írta) is elméláztat. Ha már visszatértünk az Oscarra: talán fogalmazhatunk úgy is, hogy ha a tavaly az utálatos, élősködő szegények meseszerű és mégis valós történte vitt mindent a díjkiosztón, idén pedig a szerethető szegények témája. Chloé Zhao egyben vágója is a filmnek, a kínai rendező nagyon kívülálló, nem Hollywood-i „arc”, de biztosan hallunk még róla, ez a nagy siker biztosan továbbviszi. 

Élősködők. Hogyan fejjük meg a gazdagokat?

Hát úgy, hogy átverjük őket, befészkeljük magunkat a házukba, és kihasználjuk a naivitásukat. Persze nem ennyire egyszerű az Oscar-díjátadón taroló Élősködők témája, de a napjainkban egyre jobban tapasztalható, a technikával is elősegített „szegénylázadás” nagyon is ott van benne. Majdnem spoilermentes kritika.

De ez is sarkítás egy kicsit, ennél sokkal többről szól ez a film. Emberi dolgok ezek, emberekről, akik közösséget alkotnak a nyomorúságban, és így próbálnak meg túlélni és felfedezni olyan dolgokat az életben, ami elviselhetővé, boldogabbá teszi azt az időszakot, ami még maradt belőle. Nincs végső búcsú, hiszen újra és újra találkoznak, ha pedig valaki meghal, az számukra nem halt meg valójában, mert mindig emlékeznek rá.

Vándorolnak, meg-megállnak, együtt vannak, nevetgélnek, beszélgetnek, megbecsülik és segítik egymást – idilli a kép, de valahol talán ez is a film legmélyebb üzenete: bármilyen baj van, bármekkora a kilátástalanság és a magány, úgyis van egy olyan érzés, ami nem enged el soha, amíg élsz.  

Megmaradni jónak, megmaradni embernek.