Családi dráma a digitális apokalipszis közben – Mitchellék a gépek ellen

Szédületesen pörgő családi animációs filmmel örvendeztette meg előfizetőit április utolsó napjaiban a Netflix, ugyanis a Sonyval kötött megállapodásuknak köszönhetően ők kapták a stúdió filmjeinek forgalmazási jogait egy időre (a megállapodás lejárta után a Sony által készített alkotások már Disney+-exkluzívak lesznek), így A Mitchellék a gépek ellen című alkotás is mozibemutató hiányában a Netflixen landolt.

A szenzációs, az egész estés animációk terén minden téren újat mutató Pókember – Irány a Pókverzum (Spider-Man: Into the Spider-Verse) nagyon pozitív nézői- és kritikai fogadtatása, na meg a legjobb animációs filmnek járó Oscar-díj bezsebelése után a Pókember és egy csomó más, exkluzív szórakoztatóipari tartalom (lásd Playstation-exkluzív játékok) jogait birtokló Sonynál úgy döntöttek, hogy folytatni kell ezt az irányt – hiszen biztosan motiváló volt számukra, hogy érdemes minőségi animációs alkotásokban gondolkodni – és elkészítették a Mitchellék a gépek ellent (The Mitchells vs. the Machines), ami

a Pókverzumhoz hasonlóan egy olyan pörgős és egyedi animációs alkotás, amiből nem sok van a jelenlegi felhozatalban.

Adott egy diszfunkcionális család meg nem értett érdeklődési körrel rendelkező gyerekekkel és hóbortos szülőkkel, ahol a bolondos házi videókat forgató, egyetem előtt álló nagylány készen áll arra, hogy kirepüljön a családi fészekből, hogy végre a saját érdeklődési körében osztozó emberekkel legyen körülvéve, ám a természetszerető és a túlélési praktikákban utazó digitális bevándorló apja egy sokadik családi konfliktust követően úgy dönt, hogy

„megjavítja, ami elromlott”, így családi kiruccanást szervez Katie egyetemre költözésének apropóján, hogy lánya a rövid repülőút helyett a családjával tölthesse a még rendelkezésükre álló közös időt.

Ami pedig bohókás családi kirándulásnak indul, ahol a kényszeresen a kapcsolódási pontokat kereső szülő a gyerekek agyára megy, hamar átfordul egy rémálomba, ugyanis időközben a legújabb technológiai expón életre kel a szolgaszerepbe száműzött mesterséges intelligencia, ami

robotok és gépek formájában, egy sziporkázó színes és pörgős rémálomban fordul az emberiség ellen.

A Pókember – Irány a Pókverzumhoz hasonlóan ez a közel kétórás alkotás is olyan, mintha egy soha meg nem álló LSD-trip részesei lennénk, hiszen a készítők annyiféle animációs stílust, formát és színt szabadítanak a nézőre, amennyi csak a csövön kifér. Ami viszont a az animációs pókemberes kalandban jól működött és az újdonság erejével bírt, az itt sokszor túlzsúfolt, önismétlő és fárasztó lett, és

a film végén olyan, mintha végig egy hullámvasút utasai lettünk volna, amiről borzos hajjal, kiszáradt szájjal és lihegve szállunk le, mert annyira lestrapált minket.

A Mitchellék a gépek ellen, bár hétéves kortól ajánlott, és magyar szinkronnal is nézhető, nem mondhatni, hogy önfeledt családi szórakozás lehet egy kisiskolás gyerekkel, hiszen tényleg annyira bántóan zsúfolt és pörgős helyenként, hogy gyerkőc legyen a talpán, aki egyszerre be tudja fogadni egy ilyen masszív szín-, hang-, és formadömpinget, még akkor is ha az rendkívül szórakoztató és helyenként vicces, de végeredményben mégiscsak

egy érzékeket lefárasztó szórakoztatóipari termék.

A készítők arra törekedtek, hogy időnként úgy érezzük, hogy egy meg nem értett kislány fejében vagyunk, akinek folyton cikáznak a gondolatai, és akinek elege van már a szülei kínos húzásaiból, és bármi áron szabadulna a „családi idillből”.

A digitális apokalipszisben azonban minden megváltozik, hiszen a család tagjainak össze kell fogniuk és mindent bevetniük, hogy legyőzzék az emberiséget begyűjtő, robotkatonákban megtestesülő mesterséges intelligenciát.

A dínómániás és rendkívül frusztrált kisöccs, a mindent görcsösen megjavítani akaró apa, a látszólag tökéletes szomszéd családra irigykedő anya és a saját világába menekülő, rendkívüli ötletekkel rendelkező lánytestvér pedig az ócska családi tragaccsal és a gülüszemű, teljesen haszontalan, de rendkívül vicces családi kutyussal, valamint két „átállt” robot segítségével szállnak szembe az emberiséget kapszulákban az űrbe postázni akaró digitális asszisztens gépi hadseregével, túllépve a saját egókon, a család és az összetartozás fontosságát szajkózó fináléban, ami azért a szokásos közhelyekkel is szolgál.

Minden zsúfoltsága és önismétlése ellenére azonban a Mitchellék a gépek ellen egy rendkívül szórakoztató és egyedi animációs alkotás, ami

simán felér a Pixar által teremtett és folyamatosan fenntartott színvonalhoz, az újítások és a merész animációs húzásoknak köszönhetően pedig időnként át is ugorja ezt a lécet.

Nem mondanám, hogy könnyed családi szórakozás lenne, hiszen a közel kétórás játékidő, amiben a szereplők folyamatosan pörögnek, nem igazán vág egybe egy esti ellazuláshoz. Ennek ellenére érdemes belevágni, mert magába szippant, nem ereszt, és végső soron kikapcsolja az agyat még úgy is, hogy közben az érzékeinket alaposan leharcolja. És valljuk be, a pörgős, bohókás rajzfilmeket felnőtt fejjel lehet élvezni igazán.