Élet a kivéreztetett mozik árnyékában, avagy mi megy most a „streamingtévében”?

Bár, még mindig nem látni az alagút végén, hogy a járványhelyzet enyhülésével mikor nyithatnak újra a Székelyföldön még mindig csak éledező mozik, a film, ezzel szemben

a sorozatmegjelenések terén rendesen el vagyunk látva, hiszen egyre-másra jelennek meg az újabb és újabb, vagy korábbi dátumokról elhalasztott, vagy éppen nemrégiben elkészült alkotások.

Ráadásul a kitolt Oscar-szezonnak köszönhetően több, minőségi filmalkotás kerülhetett a radarunkra, amiket vagy valamelyik streamingplatformon, vagy éppen azon való elérhetőségük hiányában alternatív forrásból lehet beszerezni és megnézni. És, hogy mire érdemes, illetve nem érdemes az Oscarra jelölt vagy éppen díjazott filmek mellett figyelmet fordítani, azt ebben az ajánlóban mutatjuk meg.

A megalomán, filmes univerzumokban és folytatásokban utazó Disney továbbra sem hazudtolja meg önmagát, és a múlt héten véget ért, a Sólyom és a Tél Katonájából úgy csinált világeseményt, hogy még alapból sem számított a mozik felhajtóerejére. A Bosszúállók: Végjátékot követően, még a járványhelyzet előtt egy hibrid univerzumban kezdtek gondolkodni, aminek egyaránt részei úgy mozifilmek, mint sorozatok, ám a világon végigseprő Covid 19 miatt így is alapos újratervezésre volt szükségük. 2020 volt az első olyan év, amikor nem jelent meg egy Marvel-film sem (mivel a betervezettek bemutatóit eltolták), de ahogy lehetségessé vált, rögtön rá is feküdtek a sorozatokra, amelyek közül már a másodiktól búcsúzhattak a keményvonalas rajongók vagy éppen az új formátum révén behúzott Disney+ előfizetők (és nemcsak).

A Sólyom és a Tél Katonája gyakorlatilag egy hat epizódra bontott Amerika Kapitány-film, ahol értelemszerűen az szuperhősségből időutazással visszavonult Steve Rogers utódlásának történetét követhetjük, amiben

technológiai kütyükkel és szuperember-szérumokkal felerősített emberek üldözik és püfölik egymást, miközben visszaköszön az Amerika Kapitány világából ismert kémkedés, terroristacsoport-felszámolás, valamint a kibernetikai hadviselés is.

Ebben a sorozatban a főszereplő Falcon (Sólyom) és Bucky Barnes (a Tél Katonája) vagy vicces egysorosokat eresztenek meg, vagy halálkomoly arccal bizonygatják, hogy ők már idegileg túl vannak azon, hogy újból harcoljanak valakik ellen. De azért mégiscsak felveszik a kesztyűt, és a nagyobb jót szem előtt tartva a rosszak nyomába erednek. Az írók ezt azzal spékelték meg, hogy nem Sólyom, hanem egy kiválasztott, meglehetősen ellenszenves katona ölti fel Amerika Kapitány jelmezét, így több fronton zajlanak az összecsapások és vívódások, és mint kiderül,

nem föltétlenül a csillagos pajzsot viselő, parancsokat követő katona a jó ebben a történetben.

A negyedik rész végi váratlan húzás mondhatni, hogy Trónok harcába illő, és kemény muníciót adott az internet népének a mém- és teóriagyártáshoz (utóbbiakat a Disney korábbi, szintén nagyot szóló sorozata, a WandaVision már alaposan megdolgoztatta, ráadásul fölöslegesen), és a nézők elkönyvelhették, hogy egy olyan világban élünk, ahol egy fiktív, megnyerő modorú és viccesre írt terroristát (Baron Zemo) jobban szeretnek az emberek, mint az igazság csillagpajzsos önjelölt hősét, az új Amerika Kapitányt.

A Sólyom és a Tél Katonája ugyanakkor nem mentes az aktuálpolitikai áthallásoktól, sem, de végeredményben egy korrekt és szórakoztató Marvel-produktum, ami – mint a finálé után egyértelművé vált – megágyazott a még csak kezdeti projektfázisban levő negyedik Amerika Kapitány filmnek, értelemszerűen már nem Chris Evanssal a főszerepben.

Az elmúlt évtizedben rendkívül népszerűvé vált young adult fantasy és coming of age történetekre (Éhezők Viadala, a Beavatott, Az útvesztő) még mindig van igény, és ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy a Netflix egyik idei megaprojektje Leigh Bardugo Grisa-trilógiájának adaptációja, az Árnyék és Csont, ami egy teljesen új fantasy-univerzumot jelenít meg mozgóképes formátumban.

A cári Oroszországról mintázott fiktív világban egy árva lány történetét követhetjük, akiről kiderül, hogy különleges képességekkel rendelkezik, ezért mindenki őt és a képességét akarja megszerezni. A felnövéstörténetek összes kliséjét felvonultató történet a műfaj kedvelőinek igazi csemege, de azok is esélyt adhatnak neki, akik „kinőttek” a young adult történetekből, már csak a világ kidolgozottságáért is, hiszen látszik, hogy

nem sajnálták a pénzt a látványos díszletekre, kosztümökre és a digitális effektekre, ami azért alapkövetelmény egy fantasytörténetnél.

Nem ez a következő The Witcher, a Game of Thrones vagy éppen a Lord of the Rings, de aki szereti a látványos fantasytörténeteket, az nyolc órát nyugodtan rááldozhat az életéből, mert garantáltan nem fogja megbánni.

A tanúvallomása után sem állt le a 94 évesen még mindig fáradhatatlannak tűnő természettudós, akiről csak az nem hallott eddig, aki eddig mindentől és mindenkitől elzárva létezik. A világ leghíresebb természetfilmese tavaly nagyon határozottan kongatta meg a klímaváltozás vészharangját filmjével, a Life on our Planettel (Egy élet a bolygónkon).

A hagyatkozó David Attenborough: élet mindig lesz, de az emberiség túlél-e?

Hogyan változott meg számottevően egy emberöltő alatt az emberiségnek otthont adó Föld bolygó? Mik azok a folyamatok, amik visszafordíthatatlan károkat okoztak az élővilágnak? Milyen megoldások kellenének ahhoz, hogy ne következzen be az emberiség feje fölött Damoklész-kardjaként lebegő klímakatasztrófa?

Ebben a megszokott kellemes hangján, határozottan és elborzasztó kilátások bemutatásával „szólt” a nézőknek, hogy mostmár tényleg valamit tenni kellene, hogy ne következzenek be a megállíthatatlan folyamatok, amik természeti katasztrófához, végső soron pedig az emberi faj kipusztulásához vezethetnek.

A kemény tanúvallomás után az öreg David Attenborough ismét egy könnyedebb témához nyúlt, és a lehető legnagyobb szakértelemmel beszél legújabb sorozatában, mindössze három részben a természet és az állatvilág színeiről.

A rá jellemző alapossággal, újabb és újabb lenyűgöző természetfilmes képsorokkal tárja fel, hogy mi a szerepe a színek érzékelésének az állatvilágban, mennyire fontosak a színek a rejtőzködésben, továbbá speciális kamerák segítségével mutat be olyan természeti jelenségeket, amiket szabad szemmel nem láthatunk.

Ja, és nem utolsósorban, de a legnagyobb tisztelettel Attenborough munkássága iránt, mivel, ha nem ezzel a sorozattal tudjuk lecsekkolni azt, hogy mire képes a pandémia alatt vásárolt 4K felbontású tévénk?

Nem tudom elképzelni, hogy kinek az agyában fogalmazódhatott meg az az ötlet, a többnyire elcseszett videójáték-adaptációk korában, hogy az 1995-ös klasszikus gagyiparádé után újabb filmre, sőt egyenesen filmes univerzumra van szükség a Mortal Kombatból. Ez a klasszikus, 2015-től a jelenleg épp kifutó konzolgerációra újragondolt, egy az egy elleni arénaharcokról szóló videojáték sztorija igazából egy gyufaszál leégése alatt eldarálható, és aki erre adja a fejét, az nem a történetre kíváncsi, hanem

azt akarja átélni, hogy néhány billentyűkombinációval hogy lehet kitépni az ellenfél gerincét.

A NetherRealm Studios játékja alapján a Warner most összeférceltetett egy filmet, amire a kasszasiker esetén filmes univerzumot lehet építeni. Az eredmény egy olyan, helyenként szórakoztató Zs-kategóriás film, aminek pont akkor lesz vége, amikor igazán érdekessé válna. Az újranyílt mozikba és az HBO egyelőre csak az Amerikai Egyesült Államokban elérhető streamingfelületére „küldött” film még nem tudni, hogy lesz-e annyira népszerű, hogy folytatást készítsenek hozzá a „nézői igények alapján”, a célját viszont eléri a rajongók körében: ráveszi hozzám hasonlóan néhai Mortal Kombat játékost, hogy leporolja a meglévő játékot, és újra elővéve rájöjjön arra, úgy az igazi, ha a barátainkkal püföljük egymást benne.

Az Oscar-szezon egyik kellemes meglepetése volt az A24 független filmes stúdió dél-koreai projektje, ami nem kevés, rögtön hat jelölést is begyűjtött, de igazán csak az egyik kategóriában volt esélyes a hétfői díjátadón. Bár sokan nem számoltak vele,

a film a legjobb mellékszereplő színésznői kategóriában elhozta a díjat a 73 éves Yuh-Jung Youn számára, aki szenzációs alakítást nyújt a 80-as évek Amerikájában boldogulni akaró dél-koreai család kissé fura nagyszülőjeként.

A szívhez szóló történet férfi főszerepére a The Walking Dead Glennjeként megismert Steven Yeunt választották, aki nagyon hitelesen hozza a csirkeválogatásba beleunt, a kertészkedésben lehetőséget látó, folyton viaskodó családapát. A más kultúrkörből érkező, helyüket kereső családtagok drámája helyenként szívmelengető, máshol pedig igazán szívszorító alkotás, ami méltán került be az év legjobbjai közé. Remélhetőleg a mozik újranyitása után itthon is megnézhetjük nagyvásznon.

Nem véletlenül volt a legjobb filmnek járó Oscar-díj, a legjobb rendező és a legjobb színésznő kategória tuti befutója, hiszen ennél jobb film tényleg nem készült idén. A 2008-as gazdasági válság által kisemmizett, azóta is létbizonytalanságban élő, a mindig lenyűgöző Frances McDormand alakításában látott Fern kényszerűségből választja a modern nomádok életét.

Megtudhatjuk, hogy egy átalakított kisbuszban élni nem leányálom, az ideig-óráig fennálló, embert próbáló munkalehetőségekre pedig nemhogy jövőt, hanem jelent sem lehet építeni.

Fern azonban elszánt, magának való, és megpróbálja kihozni a körülményekből a legjobbat. A találkozások és az utazás azonban mindenkire hatással van, és ez alól Fern sem kivétel, aki fokozatosan találja meg az élet értelmét ezen mostoha körülmények között is, ugyanakkor

elengedésre, az apró dolgokon való örülésre és az egyszerűség nagyszerűségére is tanít.

A kínai származású, mindössze 39 éves Chloé Zhao történelmet írt ezzel a filmmel, hiszen ő az első, nem amerikai nő, aki rendezői Oscar-díjat kapott. Az általa megmutatott nem mindennapi utazást Frances McDormand szintén díjazott alakításában pedig tényleg érdemes látni.

Végül, de nem utolsósorban több mint másfél év szünet után folytatódik sokunk kedvenc története, a gileádi szenvedéspornó, amiben

June tovább bomlaszthatja belülről az Amerikai Egyesült Államok atomhulladéktól sugárzó romjain felépült, a termékeny nőket maximálisan kizsákmányoló és elnyomó országot.

Mint emlékezhetünk, a June által összekötött ellenálló mozgalomnak a harmadik évad végén repülőgép segítségével sikerül több tucatnyi gyereket kicsempésznie Gileádból, ez azonban majdnem az életébe került főhősünknek.

Az új évadban várhatóan újabb határon belüli és kívüli szövetségeseivel láthatjuk, amint további szögeket ver az elnyomó rezsim koporsójába, aminek végnapjait könyv formájában kaptuk meg 2019 végén, a Testamentumok regényben Margaret Atwoodtól, a Szolgálólány meséjének írójától.

A legvadabb képzeletünket is felülmúlják Gileád újabb borzalmai

Margaret Atwood neve már egyre kevesebbek számára lehet teljesen ismeretlen. Korunk egyik legnagyobb írója már egyszer megbotránkoztatta a világot azzal, hogy egy sötét disztópiáról írt, most pedig ennek a folytatását is kiadta a kezei közül. Testamentumok kritika.