Elnyújtott film lett a Stranger Things negyedik évadának befejezése

Kifulladni látszik a Netflix tartalomfogyasztási modell, miszerint járható út, hogy egy adott sorozat új évadának összes epizódját egy napon teszik elérhetővé, így gyakorlatilag kevesebb mint egy nap alatt eljuthatunk egy 8-10 órás történetfolyam végére, ha rendelkezünk kellő mennyiségű szabadidővel a premier napján.

Ez azonban azt eredményezi, hogy

az adott sorozatnak sokkal kisebb az impaktja, mintha hétről hétre jelennének meg az epizódok, hamarabb lecseng a körülötte levő hype.

Ugyanakkor hamarabb is elfelejtjük az egészet, mivel nincsenek velünk huzamosabb ideig, hamar letudjuk, és már „megyünk is a következőre”.

Még mindig működik a Stranger Things varázsa

Nagyon hosszú kihagyás után folytatódott, de még mindig ugyanolyan jól működik az évadról évadra egyre többet vállaló, gyerekekről, természetfelettiről szóló, és a nyolcvanas évek horror- és popkultúrája előtt fejet hajtó sorozat, a Stranger Things.

Nem hiszem, hogy velem lenne a baj, de miután vasárnap este fáradtan megnéztem a Stranger Things két és fél órás évadzáróját,

másnap alig emlékeztem belőle valamire a végkifejleten kívül.

Pedig amikor néztem, magával ragadott, meghatott, izgultam és sodródtam az eseményekkel, és kíváncsian vártam, hogy mi lesz a nagy összecsapásból, és bevallom, hogy a sokadik lezárásnál bizony lekoppant a szemem. Egy kritikus a lényegre tapintott, amikor azt írta, hogy

ennél még A Gyűrűk Ura eseményeit is hamarabb lezavarták (a bővített változatokban), mint amennyit a Stranger Things legújabb évada tett ki a hosszúságban.

Az összesen négy órás lezárás (ami tulajdonképpen az utolsó évad maratoni felvezetője) pedig azt eredményezi, hogy mindössze egy megnézés után maximum a legfontosabb fordulópontok maradnak meg, a következő, egy-két év távlatában érkező utolsó szezon kezdetén pedig

semmire, de tényleg SEMMIRE nem fogunk emlékezni abból, amit most láttunk.

Persze most megint azzal van tele az internet, hogy mekkora az érdeklődés a Stranger Things évadzárója iránt: 1,15 milliárd órányit néztek meg belőle (nyilván a minél hosszabb játékidőből könnyű nagyobb számú megtekintési adatokat elérni), de még így sem sikerült letaszítania (az egyébként csak a Netflix által mért és kommunikált) Squid Game nézettségét (amiből 1,65 milliárd órányit néztek meg világszerte).

Squid Game – a koreai battle royale, amire rákattant a világ

A semmiből jött és hetek alatt vált világszenzációvá – a Netflix dél-koreai túlélőhorrora és az azt övező példátlan érdeklődés jól mutatja, hogy miként működik a gerillamarketing és a tömegpszichózis. De mitől lett ennyire népszerű ez a sorozat?

Mindenesetre a Stranger Things negyedik évadának második fele volt az, ami képes volt megreccsenteni a Netflix szervereit, hiszen akkora volt az érdeklődés iránta, hogy mintegy fél órára lehalt az oldal, ami végeredményben jól is jött péntek hajnalban, hiszen a készítők elmondása szerint

először nem is a végleges verziót töltötték fel a két utolsó epizódból, aminek utómunkálataival alighogy sikerült meglenniük a premierre.

Na de vissza a hosszúságra, a bődületes nézettségi adatok alátámasztásán kívül szinte semmi nem indokol egy összesen négy órás lezárást, ezen belül pedig egy két és fél órás sorozatfinálét. A mozifilm-hosszúságú utolsó epizód rendkívül túlnyújtott, és tényleg olyan a felépítése, mint a harmadik Gyűrűk ura filmnek:

legalább négy befejezése van, és igazából sosem akar véget érni az egyébként hosszú és rendkívüli nagy műgonddal felépített végső összecsapás, aminek tetőpontjaiban mindig ott van az isteni közbeavatkozás.

Hiába a Duffer-testvérek majdhogynem gyermeki lelkesedése a produkciójuk és annak elkészítése iránt, a sorozatoknál semmi nem indokolja a mozifilm-hosszúságú epizódokat (kivéve a nyomozós Columbo és a hasonló szériák esetében, amik gyakorlatilag egészestés filmként, különálló egységeként funkcionálnak), hiszen

az egybefüggő történetszálú sorozatok lényege pont az, hogy körülbelül egy órányi játékidőbe be kell férjen az adott epizód.

A streamingen a reklámblokkok és a kötött adásidő hiányában már nincsenek ilyen korlátozó tényezők, így az epizódok hosszúsága sorozatonként a tíz-húsz perc – és most a Stranger Things esetében – a másfél, két és fél órák között váltakozhat. Gyakorlatilag a presztízssorozatok hosszú epizódjai és két-három éves szünetek után érkező évadjai

olyanok, mint a mozifilmek számozott folytatásai.

A két és fél órás záróepizód a Stranger Things esetében aránytévesztésnek bizonyul, hiszen hőseink és Vecna több síkon és helyszínen történő összecsapása egy hosszúra nyújtott, az utolsó évadnak megalapozó, hatásvadász jelenetek sokaságát felsorakoztató (egyébként jól működő) néznivaló,

aminek a végén totál elfárad a kikapcsolódni vágyó néző, aki kiszorított egy hosszabb mozifilmnyi egybefüggő időt az életéből.

Persze most lehet azzal jönni, hogy igen, de más sorozatoknál az ember egyébként is egyben darálja le a meglévő nyolc, kilenc, de akár tíz epizódot is, szóval igazából hozzáállás és tartalomfogyasztási szokás kérdése az egész, és

lehet, hogy csak én picsogok itt egyedül amiatt, hogy túl hosszúnak éreztem a nagy finálét, és mondjuk ha négy epizódra bontották volna, akkor most ódákat zengenék arról, hogy milyen jó is volt egyben ledarálni az egészet.

A cselekmény egyébként továbbra is jól működik annak ellenére, hogy változatlanul ott van benne a következménynélküliség. Ahogy már megszokhattuk, csak hőseink tudják, hogy valójában mivel állnak szemben, a körülöttük élők mindössze az istencsapást érzékelik a világról alkotott saját ismereteik fényében, így a majdnem-apokalipszist is egy pusztító földrengésként fogják fel, ami

tovább tizedeli a mindenféle katasztrófáktól és gyilkosságoktól sújtott, elátkozottnak tűnő hawkinsiakat, akiknek egy része úgy dönt, hogy nem várja meg a soron következő világvégét.

A nagy terv és a végső küzdelem annak ellenére, hogy rendkívül elnyújtott volt, rengeteg jó pillanattal rendelkezett, elég például Eddie Munson: Master of Puppets „koncertjére” gondolni, de menő volt például Hopper, a semmiből érkező kardos küzdelme (amit egyébként Arnold Swarzenegger legendás Conan-kardjával forgattak), vagy éppen Vecna motivációinak megismerése és a nagy egész „összerakása”.

A sokadik telekinetikus-összecsapás már nem ütött akkorát, ahogy az elhúzott drámai jelenetek sem, de a gyerekszínészek továbbra is mindent megtettek azért, hogy a szívünkön viseljük az általuk játszott, rendkívül szimpatikus karakterek sorsát.

A már túlzásba vitt drámaiság is csak hellyel-közzel róható fel a sorozatnak, hiszen pont ettől tud ennyire működni és magával ragadó lenni, bár a készítők ezúttal sem voltak olyan drasztikusak, hogy Trónok harca-léptékkel kezdjék kinyírni a fontosabb karaktereket (hiszen őket védi a plot-armor), de azért

az egyik ellenszenves szereplőtől és az egyik közönségkedvenctől is búcsúzni kell a végén, és van egy, a levegőben hagyott, élet-halál közti „eset is”, ami a feszültséget és a bizonytalanságot hivatott fenntartani a két évad között, amíg fel nem oldják valamilyen formában ötödik szezon nyitóepizódjában.

Végeredményben azért a pozitívumok kerülnek előtérbe, hiszen három év kihagyás után két részletben kaptunk egy, a korábbiaknál sokkal nagyobb léptékű, sokkal brutálisabb, sokkal nagyobb tétekkel bíró, és emellett sokkal hosszabb és túlnyújtottabb szezont, amivel a rajongók maximálisan elégedettek lehetnek. A készítők már megígérték, hogy

a sorozatot lezáró, még nem tudni, mikor érkező ötödik évad már rövidebb lesz, és persze készül a spin-off, ami „1000 százalékban eltérő” lesz az anyasorozattól (jelentsen ez bármit is), szóval vannak még megvalósításra váró ötletek a tarsolyukban.

A konkurenciától szorongatott Netflixnek pedig úgy kellenek az ilyen kiemelkedő nézettségű presztízssorozatok, mint egy falat kenyér, úgyhogy ne csodálkozzunk, ha újabb és újabb leágazásokban építik majd tovább évek múlva a Stranger Things-univerzumot, hiszen

ami ekkora érdeklődésre tart számot, azt nem fogják egykönnyen elengedni (lásd a Money Heist koreai változata vagy a tervezett Squid Game valóságshow).

Már csak az a kérdés, hogy ezekért és a nagy mennyiségű, de futószalagos minőségű tartalomdömpingért megéri-e megtartani az előfizetést, vagy inkább majd letorrentezzük a jövőben érkező Netflix-nagyágyúkat?