Elültetni mások agyában a felkiáltójeleket

Egyik kritikusa játékának finom cizelláltságát dicséri, a másik viszont mint „rámenős nyomulós leányzót” dicséri egyik szerepében. A temesvári színésznő olyan ember, aki a civil életben keményen megküzdött döntéseiért.

A Hargita megyei Gyergyóremetéről származik, először a pedagógiai gimnáziumot végezte el Székelyudvarhelyen, majd a Fiatal Színházművészeti Szakközépiskolába járt Békéscsabán, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Színész Szakán 2013-ban diplomázott, mesterizett. Már egyetemi tanulmányainak megkezdése előtt a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház társulatának tagja volt, munkaadójához 2004 óta hűséges. Számos szerepe közül kiemelkedik a Gianina Cărbunariu művéből készült Mady-baby című monodráma (rendező: B. Fülöp Erzsébet) előadása, mellyel a XXV. Piatra Neamţ-i Színházfesztiválon elnyerte a Legjobb színésznőnek járó díjat, a pécsi VIII. Nemzetközi Egyetemi Színházi Fesztiválon a kiváló színészi alakításáért a zsűri különdíját kapta, 2011-ben pedig a Bákóban rendezett Gala Star Fesztivál Fődíját hozta el. Emlékezetes alakításait legutóbb A néző élete és halála felszínes és ártatlan történetekben elmesélve (rendező: Radu Afrim) című nagy ívű produkcióban és a Sonnet 66 (rendező: Kokan Mladenović) című ütősen erős előadásban láthatta a közönség.

66 perc visszaszámlálás

Shakespeare biztos nem gondolta, hogy szonettjének tizennégy sorosából valaki drámát kreál és színre viszi, ráadásul olyan formában, hogy a darabból egy egész életmű visszakacsint.

A művész kiváló énekhangja folytán a zenés produkciók egyik komoly pillére, színészi működését tekintve, a műhelymunkájáról és kísérletező kedvéről elhíresült temesvári magyar társulat egyik meghatározó egyénisége. Borbély Emíliával az önismeret fontosságáról, a rendezőkhöz való viszonyulásról, a szakma iránti alázatról, a színészi üzenet lehetőségeiről is beszélgettünk.

– Az életrajzodból látszik, hogy volt néhány kanyar az életedben, mielőtt sikeres színésznő lettél. Először tanítói képesítést szereztél és utána indultál el a művészi pályán. Hogy is volt ez?
– Kisgyermekkoromban szerettem volna színész lenni, ez sok gyerek álma, bizonyára, mert látja a tévében a színészeket. Azért választottam a tanítóképzőt, mert akkori eszemmel azt gondoltam, hogy ez áll legközelebb a színházhoz, viszont ahogy a líceumot elvégeztem, egyre jobban körvonalazódott bennem az érzés, hogy színész szeretnék lenni. Szerencsére olyan szüleim vannak, akik nem ellenezték a tervemet, s nekem az lett az álmom, hogy Kolozsváron legyek egyetemista a Babes–Bolyai Tudományegyetem színművészeti karának színész szakán, de az első rostán kiestem. Ez akkor nagyon megviselt, ezután a szülőfalumhoz közeli óvodában dolgoztam két évig. Mikor másodszorra sem vettek fel, akkor Békéscsabára jelentkeztem a Fiatal Színházművészeti Szakközépiskolába, ahova azonnal fölvettek, és négy évig tanultam itt.

Valamelyik magyar színházban szerettem volna dolgozni. Próbáltam fölvenni a kapcsolatot itteni színházigazgatókkal, és végül Demeter András, a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház akkori vezetője hívott el meghallgatásra és vett föl a társulatába.

– Miket játszottál a kezdet kezdetén?
– Jó szerepeket. Nóti Károly–Pankl Tibor Vakablak című darabjából Demeter András rendezett előadást, abban a női főszerepet kaptam. Úgyhogy keményen kezdtük. Sokat jelentett, hogy ilyen jól indulhattam, és utólag azt is láttam, mennyit tanultam a békéscsabai színésziskolában.

– Ettől a főszereptől bátrabb lettél?
– Igen. És nagyon örültem, hogy kezdő színészként nem a naiva szerepkörbe kategorizáltak. Nem csak a törékeny alkatú nőt látták bennem. Már az első hónapokban gondoltam rá, hogy felvételizni kellene újra az egyetemre, de örültem, hogy van munkahelyem, és meghúztam magam.

– Mikor fölvettek a marosvásárhelyi egyetemre, hogyan tudtál két feladatnak egyszerre megfelelni?
– Nagyon kemény öt év volt ez. Temesvárról hajnalban buszoztam Marosvásárhelyre, aztán vissza. Az elméleti vizsgákon részt kellett vennem, a színházi munkámat szerencsére elfogadták színészmesterségi teljesítménynek. A vizsgákra mindig keményen felkészültem, mert szégyelltem volna rosszul teljesíteni. Megérte, mert olyan dolgokat tanultunk, amiknek most is nagy hasznát veszem.

– Mit tanultál az osztályvezető tanárodtól, B. Fülöp Erzsébettől?
– Például szembemenni a kihívásokkal. Hogy kishitűnek vagy kényelmesnek lenni egyszerűbb. Könnyebb azt mondani egy-egy feladatról, hogy „nekem ez nem megy”. Ő nem hagyta ezt annyiban: „Gyere, mutasd meg, menni fog!”. Hitet és önbecsülést adott.

– Gianina Cărbunariu: Mady-baby című művéből készült, egy személyre komponált előadásodat együtt csináltátok, nagy siker lett belőle, számos díjat kaptál az alakításért. Hogyan emlékszel erre a munkára?
– Úgy kezdtem a próbafolyamatot, hogy azt mondtam, én nem tudok improvizálni. De Bözse erre azt válaszolta: de tudsz, azt mindenki tud. „Jó, rendben, nem tudsz, akkor csináljunk néhány gyakorlatot”. És csináltunk.

Egyszercsak rájöttem, hogy mégis tudok improvizálni.

A Mady-baby tipikus kelet-európai történet, egy 14 éves lányról szól, akit egy nála idősebb fiú elcsábít Írországba, azt ígéri neki, hogy táncosnőt csinál belőle. Végül két fiú él meg a lány testéből, s a prostitúció tragédiához vezet. A műből először az osztállyal csináltunk vizsgaelőadást, s miután sokat elemeztük az anyagot, egy idő után az összes szöveget megtanultam. A vizsga után úgy gondoltam, jó lenne ebből egy egyéni előadást létrehozni.

Megkérdeztem Bözsét, segítene-e, s ő vállalta a rendezést, és két hét alatt összeraktuk az előadást. Ez még Marosvásárhelyen történt, a helyet a színművészeti egyetem adta, a bemutatóra meghívtuk Balázs Attilát – az igazgatómat – és abban reménykedtem, hogy az előadást beveszi majd a temesvári repertoárba. Legnagyobb örömömre ez történt, így a színház mikrobuszába estéről estére beszállhatott hozzám tizennyolc néző.

 – Az előadás helyszíne tehát egy valódi busz volt, ami közlekedett a játék idején?
– A busz húsz percet ment körbe a városban, az előadás játékideje pedig nagyjából egy óra húsz perc volt. Ez függött az improvizációk hosszától is, a nézők kérdéseitől s attól, hogy én hogyan tudtam ezekre válaszolni. A sok megírt jelenetet ugyanis kicseréltük improvizációkra, interaktív játéklehetőségre, csak az alaptéma maradt meg, hogy tudjam, honnan hova kell eljutnom.

Volt egy eset, hogy Pesten játszottam az előadást, és valami tüntetés és forgalom-megállítás miatt 20 perccel tovább kellett tartson az improvizációs rész.

Az rengeteg! Először bepánikoltam, de aztán ki tudtam tölteni ezt a plusz időt is interaktív játékkal. A Mady-baby (az alkotók nagy kezdőbetű nélkül, csupa kisbetűvel írják – szerk. megj.) szakmai elismerést illetően nagy előrelépés volt, de önmagam számára is egy magasabb lépcsőfok meglépését jelentette. Egy egyszemélyes előadás nagyon nagy kihívás. Ott dől el igazán, hogy meg tud-e állni a lábán az ember vagy nem.

– Hogy érzed, mi az, amiben jó vagy, ami miatt predesztinálva vagy erre a pályára?
– A kitartást mindenképpen említeném. A külső adottságaimmal nem foglalkozom, amilyen vagyok, azzal kell beérnem. Sokat kellett eddig tennem azért, hogy most itt lehessek, és színházzal foglalkozhassak, kezdve a békéscsabai évek alatti tanulástól az egyetemi diploma megszerzésén át az első szakmai sikerig.

– S mi az, amiért még tenni kell?
– Nagyon nagy türelem kell ehhez a hivatáshoz, ebben hiányosságaim vannak. Főként saját magamhoz nincs elég türelmem, ami segítene ebben a szakmában engem. A szerepeket fel kell építeni. Ha nincs elég türelme a színésznek, hogy a szerepét összerakja, akkor baj van.Egy vígjátéknál például pontosan ki kell számítani, hogyan kell feldobni egy poént, hogy azt valaki lecsaphassa, ez egy kicsit matematika is.

A színészi feladatokban a sok intuíción túl rengeteg agyi munka, sok racionalitás van. Sajnos a kollégák iránti tisztelet, a szakma iránti alázat mintha kihalófélben lenne, erre is oda kell figyelnünk nekünk, színészeknek.

– Az okos színésznő hogy bánjon a tudásával? Szereti a rendező az okos színészt? Nem teher néha ez az okosság?
– Ha igazán okos a színész, akkor el tudja hitetni a rendezővel, hogy az ötlete tulajdonképpen a rendezőé. Én, amíg lehet, próbálkozom a saját elképzelésem szerint is alakítani kicsit a dolgokat, de ha rájövök, hogy nem megy, akkor nem erőltetem. Egyébként általában szoktam bízni a rendezőben, csak akkor szólalok meg, ha úgy érzem, jó ötletem van. Persze minden rendező más. Radu Afrimtól például nagyon tartottam, ő sajátos módon vezetett minket A néző élete és halála felszínes és ártatlan történetekben elmesélve című produkció próbáin. Nála minden menet közben alakult ki. Neki az a módszere, hogy állandóan stressz alatt tartja a színészt. Ezt sokan nehezen viselik, viszont van, aki ettől indul el. Sokunknál bizonyult ez hasznosnak. A próbák alatt végig azt éreztem, hogy egy olyan alkotási folyamatnak vagyok a része, amiből biztosan minőség fog születni.

Kokan Mladenović korábban a Koldusoperát, nemrég a Sonnet 66-ot rendezte nálunk. Vele nagyon pozitív és emberi volt a próbafolyamat. Soha nem volt vita, vagy feszültség. Ő pontosan tudott előre mindent. A legelső próbán már olyan improvizációkat kért tőlünk, amik később helyet kaptak az előadásban, tehát tudta, mit miért csináltat velünk. Úgy állt hozzánk, hogy bármit kért volna, megtettük volna neki. Világosan értettük a mondanivalóját is. A Koldusoperában például erős társadalomkritikát fogalmazott meg.

Konkrét és aktuális számadatok hangzottak el az előadásban: Bukarestben hány koldus él az utcán, mik a területek, ahol ők tevékenykednek, milyen fogásaik vannak.

A Sonnet 66-nál pedig Shakespeare mind a tizennégy sorára megvolt a koncepciója. Biztonságban, és mégis szabadnak éreztük magunkat vele.

– Kiválóan énekelsz, több előadásban igen attraktív produkciót hallhattunk tőled, ezt a képességedet tudod más színtéren is kamatoztatni?
– Ezelőtt nyolc évvel három kollégámmal, Éder Enikővel, Molnos Andrással és Kiss Attilával arra gondoltunk, alakítunk egy együttest, ez lett a Shake Kvartett. Miután nem tudunk mindnyájan hangszeren játszani, zenei alapokra énekeltünk négy szólamban slágereket, musical-részleteket, örökzöld dalokat. A dolog jól indult, igen lelkesek voltunk, abban bíztunk, hogy az összeállítást majd több helyen előadhatjuk. Néhány koncert után azonban rájöttünk, hiába szólunk jól együtt, és van összeillő hangkarakterünk, ahhoz nincs túl nagy tehetségünk, hogy „eladjuk” magunkat.

– Hogy érzed magad a társulatban?
– Nagyon, nagyon jól!

– Mitől jó ez a színházi együttlét?
– Biztos sokat számít, hogy vannak lehetőségeink, hogy van anyagi keretünk, az is nagyon jó, hogy sokféle szerepkörben kipróbálhattam eddig itt magam, de talán a legfontosabb, hogy mi színészek jól egymásra tudunk hangolódni. A társulat nyolcvan százaléka sok éve ismeri egymást.

Egy idő után az ember nem látja magát kívülről, és megnyugtató érzés tudni, hogy a többiek figyelmeztetnek, ha mondjuk, ismétlem magam, miközben másmilyen megoldást is találhatnék.

– Szerinted miért érdemes színésznek lenni?
– Talán kicsit önzésnek tűnik, de nekem azért, mert nagyon sokat tanulhatok meg magamról. A másik, hogy a kezünkben van egy olyan lehetőség – aminek talán mi színészek nem is vagyunk tudatában –, hogy mások kisagyába felkiáltójeleket ültethetünk el. Ha eddig csak egyet is el tudtam ültetni, akkor már megérte.