HIRDETÉS
És akkor itt van, megérkezett, hipp hipp hurrá: meghozta a postás az első erdélyi magyar képregényt, a Fantomatikát. Celofán csomagolásban, benne három darab vagány öntapadóssal: komoly dolog ez, kérem!
Nem mintha egyébként én a képregények kultúrájából túl sokat merítkeztem volna ifjabb koromban: ez nálam valahogy kimaradt. Amikor meg kellett volna fogjon a műfaj, még nem voltak nagyon elérhetők annak képviselői, ugyanis éppen legvadabb formájában dúlt a kommunizmus. Amikor kiszabadultunk belőle, akkor meg már kissé komolytalan dolognak éreztem a képregényeket. Mit tudtam én akkor, hogy márpedig mennyire komoly dolog ez, legalábbis abban az értelemben, hogy
egyáltalán nem a kisgyerekeknek szól, s hány meg hány mozifilm fog még születni belőlük a későbbiekben.
Vagy éppen már akkor: emlékszem, 1989. december 22. után az egyik első film, amit a „szabad” román televízióban vetítettek az akkor már baráti amerikai nép adományából a Superman volt, s mivel az egyik családi barátunknál már színes tévé is akadt, jócskán elvarázsolt a történet. A DC Comics vagy a Marvel aztán még egy csomó film főcímén szerepelt ezután, innen tudtam, hogy ezek a sztorik eredetileg képregények voltak.
Ez azonban az én bajom, felelevenítése viszont jó arra, hogy kitűnjön: semmiféle hamvas nosztalgiával nem lehet engem vádolni a műfaj iránt, teljesen szűzen vettem kezembe a kitűnő minőségű kiadványt. Az ugyan szakmai ártalom, hogy értesültem róla, s remélem, hogy rajtam kívül a sok-sok potenciális olvasó is. Mert ugyan ha nem is lesz a képregényeknek hatalmas reneszánsza – de végülis miért ne lehetne –, a Fantomatika úgyis egy olyan kiadvány, amelyet érdemes hónapról hónapra kézbe fogni.
S miért mondom ezt? Ha a képregénykultúrából ki is maradtam, a tudományos-fantasztikus irodalomból nem. Márpedig a romániai magyar irodalom mostanig nem termelt túl sok sci-fit, az biztos. (Olyannyira nem, hogy egy ezerkilencszázkilencvenvalahányas irodalmi kreativitási versenyen, ahol egy kezdetleges sci-fi novellát termeltem ki magamból, már majdnem szerződést ajánlott egy kiadó, ha folytattam volna eme eltévelyedésemet. Aztán mégis újságíró lettem, bár így utólag lehet, ez az igazi eltévelyedés. Bocs az ismételt személyes zárójelért.)
Azt is mondhatnánk, hogy a Fantomatika óriási űrt tölt be a piacon.
Jó, nem fogom azt állítani, hogy a képregény irodalmi műfaj. De a Fantomatika sztorija és képvilága mégsem kisiskolás szórakoztatás. S nem csak azért, mert a címlapon 16-os karikával korhatározták. Elsősorban azért, mert nem éppen könnyű: a történet vezetése nem szájbarágós, oda kell figyelni, ha követni akarod. Jól látszik, hogy az írónak, Szabó Krisztának azért van képregényes kultúrája, nem csak abból, amit leírt, hanem abból is, amit nem.
Sok történetet mesélnek el a képek: Sárosi Mátyás rajzai nem a szöveget kísérik, éppen mintha fordítva volna egy picit, szinte csak a párbeszédek szövegesek, az összes kontextust, hangulatot a képek, azaz a rajzok viszik.
A felvezető kampányból már tudható volt, hogy a fantasztikus történetet erdélyi-székelyföldi környezetbe helyezi a szerzőpáros, mégis megdöbbentő látni, hogy mennyire. Sőt, az első szám sztorijának legnagyobb részére rá sem lehet fogni, hogy sci-fi: tömény székelyföldi vidéki valóság bontakozik ki előttünk, igazi paraszti, paternalista világ. De azért ne tessék realizmusra gondolni: meseszerűen szövődnek a szálak, mesebeli elemek, szimbólumok jelennek meg a hamuba sült pogácsától a vándorlegény motívumáig. S ahogy a mesékben, itt is megjelenik a fantasztikum. De azt már nem fogom elmondani, hogyan, hisz az már spoiler volna: a meglepő csavarért meg kell venni a folyóiratot. Persze a történet nem zárul le az első számmal, a szerzők azt sejtetik, hogy most csak a kontextusát határozták meg – tudjuk is a felvezető kampányból, hogy ez egy több részes sorozat lesz. Annyi biztos, hogy én kíváncsian várom, mi lesz a folytatás.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.
