Griselda: a kokainkeresztanya felemelkedése és bukása

Pablo Escobarék után a hírhedt „kokainkeresztanya” Griselda Bianco is megkapta a saját Netflix-sorozatát, amelynek köszönhetően ezúttal

a széles nyilvánosság is megismerheti azt a nőt, aki a 70-es és 80-as évek Miamijában a kokainszállítmányok és az eladásukból befolyt dollármilliók felett diszponált.

Ha nem tapadt volna annyi vér Griselda kokainbizniszéhez és közvetett módon a kezéhez, még azt is mondhatnánk, hogy felemelkedéstörténete népmesébe illő. Egy kisemmizett anya, aki nincstelenül érkezik az Amerikai Egyesült Államokba három fiával együtt, hogy a nála levő egy kiló kokaint (amit férjétől lovasított meg, miután egy összetűzés során megölte őt) pénzzé tegye annak érdekében, hogy

jobb életkörülményeket teremthessen maguknak a barátnője által biztosított (meglehetősen szűkös) ideiglenes szállás helyett.

Griselda hamar el is jut a helyi drogbáróhoz, Rafo Amilcarhoz az egyik balek ügyintézőjén keresztül, innentől pedig egy véres élettörténet kibontakozását láthatjuk, amint a kezdetben kiszolgáltatott nő próbálja visszavenni az eddig nem létező irányítást az élete fölött, miközben

beleköp a helyi drogkereskedők levesébe azzal, hogy ő is kezdi teríteni a Kolumbia fővárosából örömlányok melltartójában az USA-ba becsempészett kokaint.

A rendkívül jól elmaszkírozott Sofía Vergara által parádésan alakított Griselda Blanco, Pablo Escobarhoz és a fiktív Walter White-hoz (Breaking Bad) hasonlóan egy antihős, aki drogokkal, fegyverekkel és rengeteg pénzzel épít ki egy bűnözői birodalmat, a sorozat nézésekor azonban a legtöbb helyzetben együttérzünk vele, hiszen

főként az első néhány részben egy kiszolgáltatott nőként látjuk, aki a hátrányait előnnyé próbálja kovácsolni, és elégtételt vesz azokon, akik korábban keresztbe tettek neki.

A történetében ugyanakkor az a legnagyobb abszurdum, hogy a drogkartellek fejeire vadászó hatóságiak számára teljesen elképzelhetetlen volt, hogy egy nő legyen egy ilyen bűnszövetkezet feje.

A kokainkeresztanya elkapásában fontos szerepet játszó June Hawkins nyomozó a másik főszereplője (bár ő értelemszerűen jóval kevesebb képernyőidőt kap) a fikcióval vegyített Griselda-biopicnek, hiszen

ő volt az egyik kulcsa annak, hogy a Griselda által működtetett drogmaffiát az évek során felszámolhassák az amerikai hatóságok.

Az igazi June Hawkins-Singleton ráadásul tanácsadóként működött közre a sorozatban, fontos részleteket tárva fel a kokainkeresztanya ténykedései kapcsán, amiket ő első kézből tapasztalhatott meg. (Érdekes adalék, hogy a sorozatbeli karakterével ellentétben ő mindössze csak egyszer találkozott Griseldával).

A sorozat legjobb részeiben azt láthatjuk, hogy miként kerekedik felül Griselda Rafo Amilcaron, hogy csicskítja be a konkurenciájának számító Ochoa-klánt és Rafa Salazart, és miként csinál magánhadsereget a Kubából az államokba szökő marelitókból.

Mindezt persze nem egyedül vitte végig, hanem

olyan megbízható szövetségesekre volt szüksége hozzá, mint Dario, aki mindent egy lapra téve fel, a Griseldát megölni akaró bosszúszomjas sógor ellen fordul, és nemes egyszerűséggel lepuffantja a sorozat egyik csúcsjelenetében.

„Jutalma” ezért nem marad el, ő lesz Griselda intézője, jobbkeze, ágyasa, férje, majd pedig a stílusosan Michael Corleone-ról elnevezett negyedik gyerekének (aki egyébként a szórakoztatóiparban próbálta ki magát, és most épp a Netflix-sorozat hírneve miatt keresi hülyére magát az anyja „öröksége” miatt) az apja, aki később az egyre dagadó feszültségek és a szorult helyzetek miatt később Griselda ellen fordul.

A mindössze hatrészes sorozat sajnos nem ér fel a nagy előd, a Narcos szintjére, és bár izgalmasan indul a kokainkeresztanya felemelkedésének története,

az utolsó részekre, lapossá, vontatottá, mondhatni tét nélkülivé és önismétlődővé válik a cselekmény.

Már nincs meg az a frissesség, az az izgalom, amit a Narcos három évada és a belőle kinőtt Narcos: Mexico spin-off tudott pár éve nyújtani.

Amikor már legalább hatodszorra láttam azt, hogy a drámai csúcspontnál Griselda az égő cigarettájával rajzol a levegőbe, nekem ott megszűnt minden beleélés, és ahelyett, hogy átéreztem volna a drámáját és a veszteségeit, inkább komikusnak, önismétlőnek, olcsó hatásvadászatnak tűnt az egész. Amilyen izgalmas volt az elején Griselda felemelkedése, épp olyan unalmas lett a bukása a végén,

a számára fontos emberek elvesztése pedig semmilyen érzelmet nem hozott ki belőlem, csak fásultan vártam, hogy legyen már vége az egésznek.

A Griselda-sorozartnak megvannak a jó pillanatai, és a nézése után érdemes rákeresni a szereplőkre, hogy mi történt velük a való életben (például a sorozatban kivégeztetett Papo a valóságban nem halt meg Griselda bérgyilkosainak keze által, hanem később letartóztatták, 30 évre elítélték 2000-ben azonban szabadult a börtönből, és azóta is életben lehet valahol).

A kokainkeresztanyát segítő Rivi karakterének sorsa azonban megegyezik a sorozatban bemutatottal, az ő esetében már nem hígították fikcióval a valóságot a készítők (ő egyébként jelenleg is a megérdemelt börtönbüntetését tölti).

A Griselda Blanco élete alapján készült minisorozat sokkal jobb lehetett volna annál, amit kaptunk (a 70-es évek megidézése, és a korabeli díszletek, dohányfüstös szobák, helyiségek mind kiválóra sikerültek), a történetmesélés és a karakterek emlékezetessé tétele azonban már nem sikerült ennyire jól, így

sokszor csak egy olcsóbb Narcos-utánérzésnek tűnik a produkció, ami tényleg azért készülhetett el, hogy újabb bőrt húzzon le a Netflix a számára kiemelkedő nézettséget hozó, múlt századi kokainmaffia hírhedt alakjairól.

Bár a Griselda is hetekig vezette a legnézettebb sorozatok toplistáját a Netflixen (biztosan kiemelkedő nézettséget hozva ezzel a platformnak), mégis elmaradt a nagy hype körülötte, és várhatóan az év végén már nem is jut eszünkbe, hogy ezt a minisorozatot is megnéztük 2024 elején.