Időmozaikok a Vigadóban: kontrasztos hatások, egymásra épülő rétegek

– Mit rejt az Időmozaik? Kérem, meséljen a tárlat koncepciójáról.

– Az Időmozaik című kiállításom számomra összefoglalja azt az időbeli vizuális világot, amit átéltem abban a folyamatban, amikor ezeket a festményeket alkottam. A cím arra utal, hogy az idő nem egyenes vonalú út, hanem egy összetett, egymásra épülő élményekből, emlékekből és pillanatokból álló hálózat.

A kiállítás egyszerre több idősíkot mutat be, ahol az idődarabkák összekapcsolódnak, átfedik és befolyásolják egymást – ahogyan egy mozaik darabkái együtt alkotnak egy nagyobb, összetett képet.

A kiállítás színei – a zöldek, vörösek, kékek, fehérek és a fekete – kontrasztos hatást keltenek, amely fokozza az idő töredezettségének érzését. A rétegzett festékrétegek és a vegyes technikák (például kollázsszerű részletek) azt sugallják, hogy az idő maga is egymásra épülő rétegekből áll, ahol a múlt nyomai mindig ott vannak a jelenben. A kiállítás akár az idő természetéről, az emlékezetről vagy a szubjektív időérzékelésről is szólhat.

– Állított már ki Kézdivásárhelyen, Háromszéken, Székelyföldön?

– Kézdivásárhelyen még nem volt lehetőségem kiállítani, de csoportos kiállításokon már több városban is bemutatkoztam Székelyföldön. Tavaly a gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton Múzeum adott otthont az egyéni tárlatomnak. Nagy élmény volt számomra, hogy egy teljesen új közönség előtt mutathattam be a munkáimat, és izgatottan várom a kézdivásárhelyi kiállítást, illetve, hogy lesz-e még folytatás ebben a régióban.

– Mit tud az itteni képzőművészeti életről?

– Sajnos csak azt tudom, amit a sajtóban olvasok vagy hallok. Munka közben gyakran művészeti műsorokat, interjúkat hallgatok, amelyekben művészek, művészettörténészek és kritikusok osztják meg véleményeiket, észrevételeiket. Emellett több barátom és ismerősöm is van Székelyföldről, például Vetró András szobrászművész, akivel kolozsvári látogatásai során gyakran találkozok és mindig élvezettel hallgatom a történeteit. Sokat tanulok tőle, hiszen egy nagy tudással rendelkező, igazi mesterről van szó.

– Gyerekkorom óta szenvedélyesen rajzoltam. Gimnazista éveim alatt, a nagyváradi Szent László Római Katolikus Gimnáziumban felfedeztem egy önképző kör varázsát, ahová heti rendszerességgel jártam. Ezt követően mélyebben is elmerültem a képzőművészet világában és Bölöni Vilmos grafikus, díszlettervező irányításával kezdtem el komolyabban rajzolni tanulni. Az ő ösztönzésére érett meg bennem a döntés, hogy Kolozsvárra felvételizzek. Innentől kezdve már nem volt visszaút, a művészet magával ragadott, és elindultam egy olyan úton, amely teljesen elkötelezetté tett.

– Fel tudná idézni az első rajzolós emlékeit? Vannak-e a gyermekkorból megőrzött rajzai?

– Azon kívül, hogy a füzeteim lapjai mindig tele voltak rajzokkal, és hogy az iskolában rendszeresen engem kértek meg különböző projektek megrajzolására, nem igazán emlékszem konkrét élményekre. Azonban megvannak azok a rajzaim is, amelyeket az óvodai éveimből őrzött meg az idős óvónőm, és nagy örömömre átadott nekem, miután felvételt nyertem a képzőművészeti egyetemre. Ezeket a rajzokat azóta is nagy becsben tartom, igazi kincs számomra, mondhatni, hogy egy mozaikdarab a gyermeki énemből.

– A kialakult művészi nyelv, kifejezésmód nem egy adott pillanatban születik meg, hanem fokozatosan alakul ki az évek során. Kezdetben sokat kísérleteztem különböző technikákkal, színekkel és anyagokkal, miközben természetesen inspirálódtam, tanultam más művészektől is. Idővel azonban egyre inkább ráéreztem arra, hogy milyen vizuális elemek és témák fejezik ki legjobban a belső világomat. Azt hiszem, hogy nem is egy végleges stílusról van szó, hanem egy folyamatosan változó, organikus folyamatról, amelyben mindig van lehetőség új felfedezésekre és fejlődésre.

– Hogyan választ témát, mi ad ihletet az alkotáshoz?

– Általában elmondhatom magamról, hogy szeretek nyitott szemmel járni a világban, mert a körülöttem lévő tárgyakból, történetekből, információkból inspirálódva alkotom meg a képzeletbeli világomat.

De persze, ha becsukom a szemem, „színes tintákról álmodom” és azonnal kinyílik egy belső művészi szem, amely kiélezi és újraformálja azokat az információkat, amelyek a retinámba nap mint nap beégődnek.

Úgy gondolom, hogy ez egy szükséges lépés az alkotás folyamatában, hiszen művészként sosem a teljes, külső valóságot másolom le, hanem azt a művészi valóságot próbálom megteremteni, ami egy belső fantáziavilágnak a kivetítése, újraformálása teljesen új köntösben.

– Rendhagyó az anyagválasztása, többnyire fára alkot. A kontrasztos, erős színek is megjelennek. Mi áll emögött?

– Igen, festményeimet többnyire egyedi formájú fákra festem, amelyek nem keretbe szorítják, hanem inkább kiegészítik a kompozíciót. Mivel a megszokott, négyzet alakú vásznat nagyon nehéz a saját képzeletvilágomnak megfelelően formálni, ezért sokszor szabálytalan alakú falemezekre festek, amelyeket kedvem szerint fúrok, faragok. Az elmúlt időben csakis fára és általában újrahasznosított fára festem a történeteimet, akrilfestéket használok, de nevezhetjük vegyes technikának is, hiszen sok minden rákerül a „vásznamra”. Gyakran vésem a fát, vagy relief pasztával domborítom, aranylapot, aranyfestéket, színes papírt, mozaikot, gombokat ragasztok rájuk, vagyis bármi rákerülhet, amiről úgy gondolom, hogy segíti a kompozíciót, hangsúlyozza a történetet.

Most éppen bármihez kezdek, legyen az a saját fantáziavilágomból született festmény vagy illusztráció, úgy sikerül, hogy először ezek kontrasztos színekkel, foltokkal vannak megkomponálva, azán merülök bele a részletekbe.

Éveken keresztül nem használtam feketét, mindig pótolni tudtam valami más színnel, például szép poroszkékkel. Manapság a sötét tónusok kavarodnak, a mélyvörösek valami miatt erősen cikáznak, majd néha feltűnik egy-egy világosabb folt, például egy citromzöld, amibe jól bele lehet kapaszkodni.

– Nemrég egy tűzzománc-workshopon vettem részt, és az itt készült munkákat szeretném beépíteni a festményeimbe. A tűzzománckészítés számomra egy rendkívül inspiráló és hatalmas meglepetéseket hozó alkotási folyamat, amit eddig nem igazán tapasztaltam meg. Általában, ha előveszek egy üres faanyagot és elkezdek dolgozni, sokszor már a kezdetektől fogva érzem, hogy valami formálódik. Formailag már körvonalazódik a kompozíció, például a fa erezetének, hibáinak, egyéniségének kiemelésével alkotom meg a képet. A tűzzománctechnika kiszámíthatatlan meglepetései és a fa melegsége harmonikusan kiegészítik egymást. Ezek a munkák már a következő, Kolozsváron megszervezett áprilisi egyéni kiállításomra készülnek. De ebben a pillanatban a nagy kékek, türkízek, sárgák és narancsok együttese foglalkoztat és adja meg azt a harmóniát, amire mindannyian (titkon vagy bevallottan) vágyunk.

– Az Egyesült Államokban eltöltött 14 év hatalmas hatással volt a művészi pályámra és fejlődésemre. Az ottani időszak alatt rendszeresen részt vettem csoportos kiállításokon és egyéni tárlatokon, amelyek lehetőséget adtak arra, hogy szélesebb közönséghez jussanak el a munkáim, és hogy párbeszédet folytathassak más alkotókkal. Az amerikai művészeti közeg dinamikus és sokszínű, és ennek részeként én is gazdagodhattam új perspektívákkal, inspirációkkal, valamint egy támogató művészközösség tagjává válhattam. A nemzetközi környezet és a kulturális sokféleség hatással volt a művészetemre, segített nyitottabbá válni új technikákra, kifejezésmódokra. Az ott szerzett tapasztalatok és kapcsolatok a mai napig meghatározzák a látásmódomat és a művészi megközelítésemet.

– Milyen képzőművészeti alkotásokat találunk az otthonában?

– Természetesen, miután befejezek egy festményt, az azonnal felkerül a falra egy régebbi festmény helyére, amelyet már eleget nézegettem, amelyiknek már minden porcikájával megbarátkoztam.

Mindig a legújabb festményem a legkedvesebb számomra, szívemmel szeretem simogatni a felületét, de a szó szoros értelmében is, ezért gyakran leveszek egy-egy munkát a falról és megsimogatom.

Viszont pár évvel ezelőtt vásároltam egy festményt a nagyváradi, de szülőfalumban, Monospetriben született Kristófi János festőművésztől, és ez elindította bennem a gyűjtés szellemét. Viorel Nimigeanutól, egykori monumentális festészet tanáromtól sokat tanultam az egyetemi éveim során, nyaranta ortodox templomokat restauráltunk és festettünk. Egy ilyen munkafolyamat alatt készített egy portrét rólam, amit nagy becsben tartok. Vetró András szobrászművésztől is van egy „Anyaság” szobrom, valamint két Don Quijote grafikám, amelyek az otthonom központi helyét foglalják el. Ilyen az orosz származású Anastasia Vdovkina tűzzománc műalkotása is, amely minden egyes nap inspirációt ad számomra. De Gy. Szabó Béla, Horváth Gyöngyvér grafikáit, illetve Szabó Zelmira csodás, frappáns illusztrációit is nagy becsben tartom, mert különösen szeretem a rendkívüli játékosságukat.

Bartha Zsófia