The Zone of Interest: idilli élet a haláltábor árnyékában

A stúdiólogók és a készítők nevének felvillantása után percekig csak a sötét vásznat látjuk, miközben pokoli hangok szólnak a háttérben, és amikor már nagyon kényelmetlenné válna az egész, akkor hirtelen egy tóparti pikniken „találjuk magunkat”, ahol gyönyörű napsütésben egy család apraja-nagyja élvezi a fák hűse és a vízpart nyújtotta felüdülést. Ám

ez a család az őket kiszolgáló személyzettel, fekete autókba ülve térnek haza a villának is beillő hatalmas házukba, ami történetesen épp az auschwitzi koncentrációs tábor közvetlen szomszédságában áll.

Borzasztóan abszurd és felfoghatatlan ez az alaphelyzet: egy tehetős család éli mindennapjait a praktikusan berendezett, központi fűtésrendszerrel ellátott házukban, miközben az udvart körülvevő dróthálós betonkerítésen túl emberek százezreit kínozzák, gyilkolják és semmisítik meg. Míg Hösséknél mondhatni minden teljesen idilli, sőt

még a házikedvenc is bejáratos a ház szinte minden szegletébe, addig az épület közvetlen közelében épp a történelem legnagyobb és legborzasztóbb népirtása zajlik.

A szereplők többsége bár tudatában van ennek, látszólag nem érdekli különösebben őket, hiszen számukra ez a világ legtermészetesebb dolga, mintha egy tyúkfarm, vagy egy húsfeldolgozó mellett élnének. Az asszonyok kedélyesen kávéznak és pletykálnak a konyhában, a cselédek végzik a mindennapi tennivalókat, a gyerekek kint vagy bent játszanak, közben pedig zajlanak az életük fontos mozzanatai:

születésnap, látogatások, vagy éppen önfeledt sütkérezés a napon a növényekkel gazdagon beültetett kertben, ahol még medence is van.

Ez Christian Friedel által alakított Rudolf Höss és felesége, az Egy zuhanás anatómiájában is főszerepet játszó Sandra Hüller által megformált Hedwig felfoghatatlan abszurdumra épülő élete.

A lágerparancsnok akár egy modern cégvezető, szenvtelenül nézi a krematórium tervrajzait, amit beosztottai mutatnak neki a minőségi bútorokkal berendezett nappalijában, és kérdez rá a létesítmény hatékonyságára, ahol gyakorlatilag emberek százezreinek holttesteit tervezik elégetni. Eközben Hedwig a lágerbe érkezett nőkről leszedett jó minőségű ruhákból válogattat a cselédeivel, megtartva magának a minőségi bundát, sőt még a zsebében talált rúzst is a szájára keni, amikor épp senki nem látja őt. Igen,

egyértelműen ők a gonoszság megtestesítői, akik számára mindaz, ami körülöttük végbemegy, a világ legtermészetesebb dolgának számít.

A náci tisztnek az a legfontosabb, hogy feletteseinek megfeleljen, és a „tervet” végrehajtsa, míg feleségének az, hogy minden kifogástalan legyen a háztól a tágas udvarig és a zöld lugasig, ahol gyakorlatilag sikerült megteremtenie a földi paradicsom körülményeit, annyi „szépséghibával”, hogy

a szőlőindák még nem nőtték be a lágertől elválasztó betonkerítés falát.

Jonathan Glazer rendező, az öt Oscarra jelölt filmjében tulajdonképpen nem csinál mást, mint Martin Amis regényét (The Zone of Interest) és a benne levő karaktereket alapul véve,

sokkoló képekkel, cselekménnyel és hanghatásokkal tárja elénk a láger mellett lakó parancsnok családjának abszurd élethelyzeteit a halálgyár árnyékában.

A film semmit nem mutat a kerítésen túli lágerek borzalmaiból, azok mégis végig ott vannak velünk, hiszen az újabb emberszállítmányokkal érkező vonatok zakatolása, a halálsikolyok, a náci katonák parancsai, illetve a háttérben füstölő kémény, a hamuval megszórt ágyások, az emberi csontot sodró folyóvíz, mind-mind sokkoló mementói annak, hogy a békés idillen kívül épp egy népirtás zajlik, aminek azért pokoli részleteitől a két szörnyeteg: Rudolf és Hedwig próbálják megvédeni a kiskorú gyerekeiket, akik azért már részben felfogják, hogy mi is zajlik körülöttük.

Ami viszont igazán horrorisztikussá teszi a film egyes részeit, azok a hátborzongató hangok, és a hőkamera segítségével felvett álomszerű jelenetek, amiben az egyik kislány almákat rejt el a földben ott, ahol a foglyok eljárnak vagy dolgoznak. Ha tehát az idilli mindennapokon hátterében felvillantott borzalom nem lenne elég, akkor még

a földöntúli hanghatások tényleg elérik, hogy kényelmetlenül feszengjünk a moziszékben.

Glazer mozifilmje bár időnként kissé vontatottnak tűnik a maga egy és háromnegyed órás játékidejével, mégis képes arra, hogy végig feszülten figyeljünk a látottakra, ugyanakkor az utolsó pillanatokig képes elborzasztani a nézőt, amit még fokoznak a jelenben játszódó, utolsó jelenetek, ahol

a náci népirtás mementójaként megtartott és kiállított ruhákat, és az auschwitzi gázkamrákat látjuk, amint épp előkészítik őket a látogatók számára.

Hössék borzalmas „örökségét” látva nem csoda, ha összegyűlnek a könnyek a szemeinkben és tehetetlen dühöt érzünk a film végén, hiszen ezekre a tettekre nincs magyarázat, nincs bocsánat.

Az Érdekvédelmi terület az emberi gonoszságot és közömbösséget mutatja be, a film pedig a megnézése után is sokáig velünk marad, ami már csak azért megérte, hogy felkerült az Amerikai Filmakadémia radarjára is, hogy ezáltal szélesebb közönséghez jut el, emlékeztetve a nácik által végrehajtott felfoghatatlan borzalmakra, és arra, hogy milyen szörnyetegek élték a hétköznapi életüket eközben. Szörnyetegek, akiknek nem jár semmiféle megváltás.