Vigyázzunk az itallal, még akkor is, ha boldoggá tesz!

Nem győzöm ismételni évek, évtizedek óta, hogy nekünk, kelet-európai embereknek elsősorban európai filmeket kellene néznünk, s csak utána a csilivili hollywoodi produkciókat, a fantasykat meg a sok mesét. Persze, azokkal sincs baj, nézze az ember, de én úgy gondolom, hogy elsősorban a dán, lengyel, magyar, spanyol, román és más filmek szólnak rólunk, a mi hétköznapi érzéseinkről, lelkiállapotunkról, kapcsolatainkról, az életünkhöz való hozzáállásról.  Hogy nem olyan cukormázas, mint egyik-másik amerikai szuperprodukció, hogy nem „menekvés” az életünkből, az szerintem a legkevésbé sem baj, sőt: ha bizonyos fokig kívülről látnánk a saját életünket, elgondolkodnánk a saját társadalmunk problémáin, talán elindulhatna azokról egy párbeszéd, s így a megoldáshoz is közelebb kerülnénk. Erre adhat remek alkalmat a Még egy kört mindenkinek című új dán film is, főszerepben a méltán híres Mads Mikkelsennel, akinek alakítása (a többi főszereplőével együtt) igazán valóságossá teszi a film problematikáját.

Thomas Vinterberg valamikor a kilencvenes évek végén kápráztatott el először a Születésnap című filmjével, amely egy alapmű az utóbbi harminc év európai filmterméséből. Ide tartoznak többek között Lars von Trierrel létrehozott Dogma 95 csoport filmjei, illetve az Anders Thomas Jensen és Susanne Bier által rendezett alkotások, amelyek ugyancsak döbbenetes hatást gyakoroltak rám. A dán film ma már fogalom, az utóbbi bő három évtizedben valódi klasszikusokat alkottak – szerintem elég, ha csak néhány címet villantok fel: a Gengszterek fogadója (2000), a Zöld hentesek (2003), az Ádám almái (2005), az Esküvő után (2006), Egy jobb világ (2010), valamint A vadászat (2012) talán a legszebb, legjobb dán alkotások, de biztosan fel lehet sorolni még legalább húsz-harminc kimagasló színvonalú filmet. Külön említést érdemel Lars von Trier rendező külön világa – persze a legutóbbi alkotása, A ház, amit Jack épített már egy kicsit nekem is sok volt, de úgy is álltam hozzá, hiszen az alkotó egyértelmű célja a megdöbbentés volt.  És ha valaki – aki egyébként is doktorálhatna ebből a műfajból – mindent belead, elképzelhetjük a végeredményt, amelyet azonban csakis erős idegzetű filmrajongóknak ajánlunk.

Thomas Vinterberg eme filmjében újra láthatjuk Mads Mikkelsent – a hihetetlenül profi dán színésszel (akit én a világ jelenlegi legjobb színészének tartok) A vadászatban dolgozott utoljára.

– írta róla pár napja egyik ismerősöm. Bizony ennél jobban és találóbban én sem tudnám ezt megfogalmazni. Nagyon sok és változatos alakítást láthattunk tőle eddigi pályafutása alatt; elképesztően sokoldalú, nagy tudású színész – ám a Még egy kört mindenkinek című drámát mégsem egyedül ő, hanem három-négy másik partnerével viszi el, akik színészi kvalitásaikat tekintve is egyenlő társai a szerepeikben.

A film cselekményének kiindulópontja az alkohol témája, mégpedig az európai fiatalok alkoholfogyasztási szokásai.

A rendező Thomas Vinterberg lánya, Ida rengeteget mesélt apjának a dán fiatalok iváskultuszáról, az alapján készült el az első forgatókönyv, amellyel elkezdtek dolgozni, ám a lány a forgatás elején autóbalesetben meghalt. A forgatókönyvet ezután teljesen átírták, végül abból született meg a Még egy kört mindenkinek (a dán cím Druk, a nemzetközi angol cím pedig az Another Round).

Adott egy baráti társaság, pontosabban négy középiskolai tanár. Mindannyian negyvenes-ötvenesek, fásultak, kiégtek, eltávolodtak diákjaiktól, rém unalmasak még családjuk számára is. Martin (Mads Mikkelsen) történelemtanár, Peter (Lars Ranthe) énektanár, Tommy (Thomas Bo Larsen) testneveléstanár és Nikolaj (Magnus Millang) pszichológiatanár utóbbi negyvenedik születésnapján, egy vendéglői italozást követően döntik el, hogy kipróbálják egy norvég pszichológus, bizonyos Finn Skårderud állítólagos elméletét, amely szerint az emberek a kelleténél 0,5 ezreléknyivel alacsonyabb véralkoholszinttel születnek, és e deficit „korrigálása”, azaz a 0,5 ezrelékes határérték fenntartása alapvetően jobbá tenné az ember életét. Miután a diákjai által gyengének tartott és lesajnált Martin enyhén spiccesen tényleg kitűnő órát tart, a kísérlet beindul. A négy férfi rendszeresen ittasan, illetve enyhén ittasan jár be az iskolába tanítani, és megkezdődik egy tényleg csodás periódus, sikert sikerre halmoznak, a kreativitásuk szárnyal, és még a magánéletük is rendeződni látszik.

De... És itt álljunk meg egy pillanatra. Tudom, hogy nálunk, tehát Székelyföld-, Erdély-, Románia- és Kelet-Európa-szerte ez egy igen bevett szokás, hogy nemcsak tanárok, de igen sok más szakma képviselői is ittas állapotban járnak dolgozni. Másnaposan, enyhén spiccesen vagy egészen részegen – ám ez a dolog, amit mi itt a hétköznapokban tapasztalunk, sajnos nem az a fiktív kísérlet egy kitalált elmélet alapján, amiről ez a film, mint művészeti alkotás szól.

Az alkoholfogyasztás, a függőség és annak következményei jelentik az egyik legnagyobb problémát, amivel a mai kelet–közép-európai társadalmak minden szintjén találkozunk.

A Még egy kört mindenkinek pedig komplexen beszél a jelenségről: elképesztően vicces, igen jól megkomponált jelenetekben mutatja meg, hogy ideiglenesen, átmenetileg tényleg boldoggá tesz a mértékletes, kontrollált ivás, ám a hangulatjavítás valójában nem oldja meg a mélyben rejtőző gondokat, csupán elfedi azokat. Illetve azt is, hogy ha a szervezet elkezd hozzászokni az italhoz, illetve ha elkap a gépszíj, megkezdődik a lejtmenet is. A lejtőn pedig nagyon mélyre lehet csúszni – a játéknak indult kísérlet ugyanis olyan dolgokhoz vezet, amire ugyan számítunk, mi, azok, akik nap mint nap szembesülünk a függőséggel, annak következményeivel, és látjuk azt, hogy bizonyos emberek akár a lakóhelyünk közelében fényes nappal lődörögnek az utcán. Mert a tragédia elkerülhetetlenül robog a szenvedélybeteg felé – a kérdés csak az, ha végképp nem sikerül leállni, mikor és hogyan éri utol.

A filmet nehéz spojlermentesen elemezni, de talán annyit a történet végéről még elmondhatunk, hogy a néző a kétórás érzelmi jojózás, nevetés és döbbenet váltakozása után egy bizonyosfajta feloldozásban is részesül. Vinterberg filmjének borzasztóan érdekes, kettős vége van: egy nagy diákbuli iszonyatosan sok alkohollal, ami keretbe foglalja a történetet, hiszen a rendező az alaphangot is egy rettenetes alkoholbulival adja meg. Ebből egyébként többet is láthatunk a filmben, némelyik ilyen jelenet igen szórakoztató, a tragédia szelét érezve is. Itt jegyezném meg, hogy igen nagyra tartom azt a színészt, aki képes hitelesen eljátszani az ittasságot.

Összegzésképpen megjegyezném, ezt a filmet mindenkinek látnia kellene. Azután pedig nem moralizálni, hanem minél szélesebb körben beszélni a problémáról,

amely – mint a filmből is kiderül – a tizenéves korosztálytól kezdődően a teljes társadalomban jelen van, nem kímél sem férfiakat, sem nőket. A hétköznapi ember ugyanis nem terapeuta, de ha adott esetben negyven-ötven évesen arra eszmél, hogy semmit nem jelent a családjának, a környezetének, a munkaközösségének, akkor elméletben egy ilyen játék feldobja az életét, s az alkohol a játék témáját félretéve is valóban „kéznél van” a gondok vélt orvoslására. Azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy mindenki nem annyira szerencsés, mint azok, akik kontrolláltan tudnak inni, és nem teszik tönkre vele saját magukat, a környezetüket. Mert ilyen is van. És valahol, mélyen kódolva talán ez a film ezt is üzeni.