Vörös december: régi sebeket téphet fel a Székelyföldön is forgatott dokumentumfilm

A sorozatot két dokumentumfilmes, Cornel Mihalache és Răzvan Butaru készítette – becsületemre és becsületükre legyen mondva, december, január folyamán mind a tizenhét addig megjelent részt végignéztem a Youtube-on, és nagyon jó véleménnyel voltam róla. Aztán e hét végén megnéztem a 18. részt, és sokáig nem tudtam megszólalni a szomorúságtól.  

A majd ötvenperces alkotásban négy megszólaló van: Aurel Dionisie Agache, a Kézdivásárhelyen meglincselt rendőr, Aurel Agache fia, Ioan Soceanu székelyudvarhelyi nyugalmazott rendőr, Mihai Sarca csíkszeredai rendőr, későbbi alprefektus, valamint Gheorghe Dumitra nyugalmazott rendőr. Tudomásom szerint mind a volt alprefektus, mind pedig Soceanu köztiszteletnek örvendő emberként vonult nyugdíjba, utóbbi, Gelu bácsi még eddig ismeretlen részleteket is közöl az eseményekről – például azt, hogy december 22-én a megittasult udvarhelyi tömegből először bizonyos volt elítéltek (akik az 1988-as amnesztiának köszönhetően szabadultak a börtönökből, neveket is sorol: „Tamás, Tóth Laji, Kovács”) jelentek meg a később lángok martalékává vált rendőrségen. Soceanu senkit sem vádol, igyekszik nagyon objektíven visszaemlékezni, egyáltalán nem indulatos az interjú alatt.     

A gond talán még nem is Agache fiával van – bevallása szerint 2007-ig foglalkozott az apja ügyével, utána abbahagyta. A filmben az apja sírja mellett áll, és ő is indulatok nélkül beszél a 19 évesen átélt tragédiáról. Sokunk jól emlékszik arra, hogy a kilencvenes években a romániai magyar közélet állandó velejárója volt az 1989-ben elkövetett székelyföldi rendőrgyilkosságok ügye, közülük az Agache-ügy húzódott a legtovább. Nem célunk itt az eseteket elemezgetni, nagyon sok cikk és tanulmány jelent meg ezekről, tény azonban az is, hogy Székelyföldön nem csak román milicistákat lincseltek meg, voltak közöttük magyarok is.

A nagy gond ebben a filmben Gheorghe Dumitra egykori gazdasági rendőrrel van, mégpedig azzal, hogy egy hírhedt milicista miképpen lehet egy ilyen szintű (ne feledjük, a sorozatot a közszolgálati Román Televízió gyártotta!) filmben hiteles visszaemlékező.  

Engedjenek meg egy személyes szálat is. Jómagam gyermekkoromból nagyon jól emlékszem erre a Gigi bára, két tömbházra lakott tőlünk (a Tábor-lakótelepen amúgy is kifejezetten sok milicista és szekus kapott lakást a hetvenes években), de valósággal féltük a nevét, rettegtek tőle a felnőttek is, levegőt venni alig mertünk, ha szembejött a lakótelepi járdán. Nem így voltunk Dumitru Comannal és Székely Gáborral, akik ugyanabban az utcában, néhány tömbházzal tovább laktak, a másik irányba – mindketten lincselés, illetve gyilkosság áldozatai lettek 1989. december 22-én, előbbi a Securitate helyi parancsnoka volt, utóbbi egy nyugalmazott törzsőrmester, az akkori labdarúgó-csapat gyúrója, egykori birkózó.

Mindezt Dumitra meséli el a dokumentumfilmben (neki van a legtöbb „ideje” az interjúkból), mint ahogy egyebeket is, az oroszhegyi és zetelaki rendőrlincseléseket is – láthatóan idegesen, néha beiktatva egy-egy mondatot tört magyarsággal is.

A filmben pedig nyomatékosan nem kevesebbet állít, mint hogy azokban az időkben, a rendszerváltás előtt Magyarországról fegyvereket csempésztek Székelyföldre, valamint hogy egyes magyar nemzetiségű securitátés káderek korábban Magyarországon kaptak kiképzést, és ezért „más érdekeket védtek” – mintha magát Nicolae Ceaușescut hallanánk röviddel a kivégzése előtt.

Ugyanakkor indulatosan azt is felhányja, hogy szégyelli, hogy ebben az országban él. Szerinte Romániát tudatosan szétlopták a rendszerváltás után – mintha ugyanezeket a gondolatokat hallottuk volna már nyugalmazott rendőrök, volt szekusok, más „különnyugdíjasok” részéről. És az is zavarja, hogy a finomlisztet és a kukoricadarát Magyarországról importáljuk, mert ott „bezzeg” nem verték szét a termelőszövetkezeteket. Megfejeli mindezt azzal, hogy a „fehér-piros-zöld” magyar zászló még a szalámin is rajta van, ő pedig mindig emberségesen viselkedett. Itt visszakanyarodok a gyermekkoromba: saját szememmel láttam, hogy Gigi bá mekkora cirkuszt csinált úgy 1987 nyarán a lakótelepi kispiacon egy gyógynövényárus nénikével azért, mert annak állítólag nem volt engedélye a kékiringóra vagy a cickafarkra... A nálam idősebbek pedig jóval cifrább dolgokat tudnának mesélni.

A filmesek pedig csont nélkül lenyelik a volt milicista állításait, kritika nélkül hagyják, hogy az alany végigvigye a narratíváját, a képet nem árnyalják, az álláspontot nem ütköztetik, ezzel pedig gyakorlatilag el is fogadják ezt – súlyos merénylet ez a történelmi tényállásokkal szemben, s azzal a veszéllyel bír, hogy az utókor csak ebből a szemszögből fog emlékezni a történtekre.

A megszólalók és a 2019 tavaszán-nyarán felvett képek közé (ezek az említett székelyföldi településeken készültek), illetve Balázs Ferenc és Szabó Károly közismert felvételei közé minduntalan vissza-visszavágják Gelu Voican-Voiculescu egy borzasztó kegyetlen mondatát („Într-o revoluție se ucide! Asta este realitatea!” – vagyis „Egy forradalomban embereket ölnek! Ez a valóság!”), ami egy idő után már nagyon idegesítő, főleg egy olyan embertől, aki az akkori eseményekben való tevékenysége miatt vádlottak padjára került.

Átfogó, részletekre kitérő dokumentumfilm az 1989-es eseményekről az elmúlt harminc év alatt igen sok készült, az évfordulókon egymást érték a beszélgetések, a visszaemlékezések. Ám a romániai magyarság körében, a Székelyföldön lezajlott eseményekről sajnos nagyon kevés, és ami volt, az is visszhangtalan maradt. Véleményem szerint a megoldás talán az lett volna vagy az lenne a jövőben, hogy magyar dokumentumfilmesek is készítenek egy vagy több filmet, netán sorozatot erről a témáról. Mert szép dolgok az úton-útfélen hangoztatott hagyományőrzés vagy a kihalóban levő mesterségek és más témák, de a harminc évvel ezelőtti decemberi események nálunk is eléggé homályba vésznek, és igencsak szükség lenne egy átfogó, szigorúan az eseményeket rekonstruálni próbáló filmre, olyanra, amely legalább megpróbál kicsit is rendet vágni a fejekben kavargó zűrzavarban.

Jó példaként hoznám fel az udvarhelyi Szabó Attila tévés szerkesztő (Aves Média) alkotásait, aki néhai apósának, Szeley-Szabó Lászlónak az udvarhelyi eseményekről készített felvételeit felhasználva készített (ezeket itt és itt lehet megnézni) filmeket, illetve egy 1994-ben forgott UTV-produkciót. A Farkas Antal és munkatársai által készített sorozatból csupán egy epizód van fent a világhálón, nem mellékesen az ebben a sorozatban elhangzottak képezik az alapját annak a tanulmánynak, illetve szövegnek, amelyet Gidó Csaba történész több kiadványban és cikkben többször is megjelentetett azóta.

Az udvarhelyi eseményekről újabb fényképfelvételek kerültek a nyilvánosság elé tavaly, a harmincadik évfordulóra, mégpedig a Dávid Sándor fotói. Majd’ három évtizeden át két udvarhelyi fotós, Balázs Ferenc és Szabó Károly mintegy két-három tucatnyi képét ismerte a nagyközönség, ezekből több kiállítást is rendeztek, illetve szinte minden visszaemlékezést ezekkel illusztráltak – mondanom sem kell, hogy ezek a képek vannak benne a Vörös december 18. epizódjában is.

Néhány dolgot (például ilyen volt az udvarhelyi városháza rendhagyó kiállítása és kiadványa) leszámítva sajnos nem sok dolog történik az emlékezetkonzerválás frontján, és félő, hogy az akkori események lassan-lassan mitizálódni fognak. A még élő szemtanúk meghalnak, vagy ők maguk is másképp gondolnak majd sok dolgot azokról az időkről. A visszaemlékezéseket átitatja már a romantika, a pátosz, illetve a harag, a sértettség vagy pedig a rendszerváltásról keringő rengeteg, azóta sem tisztázott zavaros történet, mendemonda, amit talán soha nem lesz alkalmunk leellenőrizni. Most is nehéz, és lehet, hogy túl késő is már.

A dokumentumfilm szóban forgó része, a Hargitai tragédia (Tragedia harghiteană) címet viselő 18. epizód a TVR+ oldalán nézhető vissza.