A pöfékelő Bromo-vulkán tövében: jávai mozaik

Balit évente turisták milliói keresik fel, addig a jóval nagyobb Jáva kevésbé ismert úti célpont. Pedig érdemes elutazni a világ legnagyobb lélekszámú muszlim országának e szigetére.

Annak, hogy muszlim országban járunk – különösen vidéken –, szemmel látható jele a nők viselete. Magyar ismerősünk mesélte – aki 1994-ig Jáván élt, s most a szomszéd sziget lakója, – hogy annak idején nem lehetett fejkendős nőket látni, manapság a fiatalok is előszeretettel takarják el magukat. Úgy mondják, az iszlám itt mégis szelídített formában, a régi szellemi világba ágyazva létezik, az emberek kedvesek, nyitottak. Egyik sétánk során például egy óvoda kerítése mellett haladtunk el, s a réseken át – unokaéhségünkben – lestük az uniformisban játszó gyermekeket. A kapuban ülő biztonsági őr ránk mosolyogva kedvesen invitált bennünket befelé. Derűs arcú óvónők rohantak felénk, bemutatkoztak, biztattak, hogy fényképezzünk csak, és maradjunk, mert éppen egy kis előadás kezdődik. (Ezt a helyzetet nálunk nehezen tudom elképzelni.)

Jáván a Krisztus utáni ezredik évben hindu és buddhista királyságok jöttek létre, majd mongol, muszlim megszállás következett. A hollandok 1596-ban érkeztek, rövidesen megalakult az Egyesült Kelet-Indiai Társaság, amelynek célja a portugálok elűzése, a dél-kelet-ázsiai fűszerkereskedelem monopóliumának megszerzése volt. A hódítók az évszázadok alatt kialakult rizstermesztő kultúrát szétzúzva bevezették a kényszerkultúrák rendszerét: kávé-, gumi-, cukornádtermesztésre kötelezték a népet.

A hollandok központja Batávia volt, ami mára 17 millió lakosú – a fényes felhőkarcolók tövében megbújó szegényes házakkal, üzletekkel tűzdelt – fővárossá Dzsakarta néven nőtte ki magát. A metropolisz hatalmas kiterjedésű, óriási a forgalma. Óvárosi kerületében a hollandok által emelt, tekintélyes múltat sugalló épületek kormányzati és kulturális célokat szolgálnak. Számos múzeuma közül számunkra legérdekesebb a Nemzeti Múzeum gyűjteménye volt, ahol az indonéz szigetvilág eltérő szokásait, népművészetét átfogóan, dekoratívan mutatták be; s ahol láthattuk – amihez kapcsolódva gyermekkorunkban először hallottuk Jáva nevét – az előember maradványait.

Felkerestük a Wayang Múzeumot, ahol a jellegzetes báb- és árnyjátékok sok-sok kellékét csodálhattuk meg, s szerencsénkre egy előadásba is belecsöppentünk. Érdekes volt, de azért én jobban élvezem a mi népmeséinket, mint ezeket az agresszív történeteket. A Textil Múzeum is igazi értékeket rejt. A batik hazájában igényes kiállítás mutatja be a megszámlálhatatlan mintával díszített textileket egy szép régi – még a holland gyarmati időkből származó – villában.

Szívderítő volt látni a múzeumok rengeteg, egyenruhába öltözött fiatal látogatóját.

A városrésznyi területen fekvő skanzenben örömmel fedeztük fel a bali stílusú házat is. Míg Balin kőfallal kerített, több pavilon szolgál egy-egy család és a házi oltáron tisztelt istenek lakhelyéül, szigorúan elzárva a külső szemlélőktől, addig a jávai vidéken olyan házakat láttunk, amelyeknek utca felé néző teraszán legalább két fotel jelzi a háziak nyitottságát. Több helyen, – a skanzenben is – fiatalok szólítottak meg bennünket, kezükben kérdőívvel. A külföldi turisták véleményére voltak kíváncsiak hazájukról, s a válaszokat képileg is rögzítették. Csak reméljük, hogy a „megszerettük Jávát” szellemű mondataink valahol jó célt szolgálhatnak. A főváros hatalmas bevásárlóközpontjaiban akár otthon is érezhettük volna magunkat a világcégek üzletei között, a plázacicák sem hiányoztak, az éttermi részek azonban nem a megszokott illatokkal hívogattak.

Közép-Jáva déli részén fekszik Yogyakarta városa, közelében két világszenzáció található: a buddhista Borobudur templom és a hindu Prambanan templomegyüttes.

Az emberek többsége csak azért utazik Jávára, hogy ezeket láthassa. Mindkét hely mesébe illő, varázslatos.

Senkinek sem ajánljuk, hogy egy napba zsúfolja bele a kettőt, bár ez ott bevett szokás. Borobudurt a világ legnagyobb buddhista sztúpájaként tartják számon, egykori nagyságát jellemzi, hogy az építményt 504 Buddha-szobor díszíti. Emellett az ezret meghaladó míves domborműegyüttes alapos megtekintése is hosszú időt igényel. Prambanan minket a Kambodzsában látott Angkor templomegyüttesre emlékeztetett. Földrengés már többször romba döntötte, de újra és újra helyrehozták a megszentelt építményeket – talán a gyarmatosítás miatt érzett lelkifurdalás miatt – holland segítséggel. Mindkét helyet gyönyörű, ápolt park veszi körül.

Yogyakarta városa maga is rejteget szépségeket: a királyi palotát (ahol gamelán zenét hallgathattunk), a régi idők gazdagságát sejtető Vízi-palotát, a hintók múzeumát, az óváros batik manufaktúráit és egy különlegességet, a föld alatti mecsetet. Este hangulatos, bár kissé fárasztó sétálni az üzletekkel, árusokkal zsúfolt hosszú Malioboro utcán. Útikönyvünk szavahihetőségét némileg megkérdőjeleztük: a leírtak szerint a legszebb, legjobb árukat itt lehet kapni, ami csak részben igaz, mert filléres tucatáruk borították javarészt az árkádok alatt gubbasztó árusok pultjait.

Jáván számos nemzeti park várja a természetkedvelőket. Mi a kelet-jávai Bromo-Tengger-Semerut választottuk. Izgalmasnak tűnt, mivel ottlétünk előtt egy hónappal tört ki a Bromo vulkán. Probolinggo városában ütöttük fel hadiszállásunkat, ahol ötezer forintért éjszakánként egy VIP-szoba boldog lakosai lehettünk. Villanegyedek, szegényes házak, KFC, hangulatos folyami kikötő, kedves emberek – röviden ezzel jellemezhető a település.

Hajnali fél háromkor innen indulva közelítettük meg a 2392 méter magas vulkánt. Koromsötétben álltunk meg, s a sofőr a sötétbe mutatott a felvezető ösvény felé. Biztatásul kaptunk tőle egy elemlámpát. Egy darabig lovakkal kísért bennünket két ember, reménykedve, hogy a nagy szintkülönbség megvisel bennünket, de ők előbb adták fel, így visszafordultak. Mi pedig elérkeztünk egy kilátóhelyre, ahol már többen várták a hajnalhasadást.

Időnként félelmetes morgásokat hallottunk, mintha egy sárkány dühöngene a barlangjában.

Ahogy kezdett világosodni, egyre jobban láthatóvá vált a pöfékelő Bromo. Morajlásai után fekete felhőt okádott ki magából. Amikor elcsendesedett, fehér felhőt eregetett. Napfelkeltekor láthatóvá vált a mögötte fekvő 3700 magas Semeru, ami olykor szintén pipált. Életre szóló élmény volt az a két óra, amit fenn töltöttünk: láttuk, ahogy a nap sugarai áttörtek a felhőkön és egyre élesebben lehetett kivenni az egymás után sorakozó vulkánokat. Megrendítőnek éreztem a visszafelé úton látott emberek munkáját, akik a füstszagban, maszkban, a hihetetlen meredek kiskertjeikben – bízva abban, hogy nem lesz újabb kitörés, és nem telepítik ki újra őket – hajladoztak.

A közlekedés számos eszközét kipróbáltuk. A tuk-tukok a fővárosban kulturáltak, motorosak (kis autókhoz hasonlítanak). Probolinggóban és Yogyakartában viszont többnyire lábbal hajtott tricikliszerű, igénytelen, lepusztult szerkezetek várják az utasokat. A nagy melegben elnyúlva sziesztáznak rajtuk tulajdonosaik. Néha úgy éreztük, zavarjuk őket, s szívességet tesznek nekünk azzal, hogy útra kelnek velünk. Igaz, embert próbáló volt számukra a szolgáltatás a városokban lévő szintkülönbségek miatt. A taxizás elfogadható árú, bár a fővárosban a sofőrök angol- és térképtudása meglepetésünkre igencsak hiányos volt.

A távolsági buszok kamikaze módra közlekednek a kétsávos utakon, sofőrünket az sem intette óvatosságra, amikor egy oldalára borult teherautó és egy elütött motoros mellett haladtunk el. Viszont olcsón és kényelmesen lehet utazni, felhajtható lábtartók szolgálják az utasok kényelmét.

Több napos vonatozás után tapasztaltuk, hogy a vonatok – még a harmadosztályúak is – kényelmesek, biztonsági őrök járőröznek rajtuk.

Az állomásra csak ellenőrzés után lehet belépni, sőt a jegyeket is névre szólóan, személyi igazolás alapján állítják ki. A gyalogosközlekedésben a sípos emberekre hárul az emberek védelme. A fővárosban például a zebránál a gyalogosok zöld lámpája ellenére az autósok, motorosok simán közéjük hajtanak. Ekkor ugrik elő a sípos ember, integet, hangjelzést ad, s pár másodpercre megakasztja a forgalmat. No, ilyenkor szaladni kell.

Mély benyomást tett ránk hosszas vonatozásaink alatt a rizsföldek látványa. Volt, ahol szárba szökkent a termés, volt, ahol ültettek, másutt szorgos kezek arattak. Mindenhol megcsodálhattuk az évezredes hagyományok alapján kialakított öntözési rendszert, a kicsiny csatornák hálózatát, amelyek ezüstösen csillogtak a messzi távolban is.

A leírt mozaikot tíznapos jávai utunk számos más eleme is gazdagíthatná, de talán elérte célját, ha felkeltette az olvasó érdeklődését egy távoli világ iránt.