Advent az osztrák Sóvidéken: ott jártunk, ahol a Csendes éj született

Szakad az eső, és mint egy végtelenített verkliből, valahonnan egyfolytában ömlik a mennyei tisztaságú muzsika. Szelíden zuhog, megállíthatatlanul. A gesztenyeárus ronggyal dörzsölgeti a bádoghordót hosszú percek óta, nincs is ezzel semmi baj, először azt hittem, csöves, aki a hirtelen alászálló sötétséget akarja bágyasztani valami kis fénnyel, csak később jöttem rá, itt nemsokára jó füstök szállnak fölfelé, még ha zuhog is reggel óta.

Háromnegyed négykor már égnek a lámpák a városban, negyed ötkor pedig sötét van.

Kérek egy szelet Mozartot, de ne legyen nagyon édes! Olyan nincs? Márpedig itt minden a Varázsfuvola szerzőjének varázsos igézetében telik, de nem múlik. Még advent hetében is. Ausztriára, ki tudja, mikor, e mívesebb („elit”) hangulattal egyszerre letéphetetlenül rátelepedett valami operettes ájer is, két öregúr sétál ráérősen, piros frakk, hosszú fehér sál, fekete kalap, kesztyű, ezüst fejű sétapálca. Egy Strauss-keringő,egy Lehár-operett kedélyes szívtiprói úgy száz évvel ezelőtt. Igen, Lehár. Akiért egész Bécs, egész Ausztria plusz Németország rajongott, a császárkor, a köztársaság, de még a nácik is imádták, és akit most a legjobb helyen emlegetünk, mert 1910-ben költözött az innen néhány kilométerre levő Bad Ischlbe, Ferenc József és udvara kedvelt nyári fürdőhelyére, néhány év múlva villát vásárolt e számára nagyon rokonszenves helyen, Bécs és Ischl között pendlizett azontúl, végül itt halt meg, ide is temették, jövőben lesz hetven éve. Percig se csodálkoznék, ha az egyik úr, kalapját megemelve mókás áriában jelenti be nekünk, nézőknek vagy statisztáknak, hogy kicsoda-micsoda ő, és mi a mai nap vidám avagy megható sztorija három felvonásban.

A látvány s kép felső-ausztriai, kelt karácsony havában. Steyr, Steinbach, Oberndorf nevezetességeit keressük fel, a betlehemi jászlak, a karácsonyi díszek és a régi babák múzeumát, meg a kápolnát, ahol a világon először csendült fel a Csendes éj. A Mikulás is ebben a percben lép be az ünnepkörbe, robogón érkezik a városka főterére, szinte karikatúrája önmagának, szakálla hatalmas, köpenye akkora, mint egy felhő. Kilecvenesztendős nénikének aprócukrot csorgat a kezébe, ajándék, mert Linzből érkezett, befizetett egy csoportos kirándulásra, időtlen idők óta nyugdíjas, és percig se gondolta volna, hogy ezen a kedélyes, Bécs és Salzburg felezőpontján levő helyen találkozik a Mikulással. Az igazival, s közben azt is tudjuk, ilyenkor több millió Mikulás bolyong vagy igyekszik céltudattal a megrendelőlista szerinti helyre a kontinenseken, és mind igazi!  Ebben a középkorias városkában, a Christkindl-plébánián, búcsús templomban látható a világ legnagyobb betlehemese.

Az elmúlt napokban, amikor ültük volna a mi urunk Jézus Krisztusnak születésének napját – írja Heltai Gáspár kolozsvári plébános 1550 táján – kezdék az időről gondolkodni, mely nemesen rendelték a régi szent jámborok azt a hitnek ágai szerént, hogy ugyan rendszerént majd minden ágáról egész esztendő által prédikálhatnának. Hadd tegyük közérthetővé az állítást: Heltai mester ezzel csak azt mondja, a jó papnak kerek esztendőn át van prédikációra érdemes témája a krisztusi legendáriumból:

Ezt minden évben eljátssza Európa, és a jó értelmű elvilágiasodás minden embert a játék részesévé tesz. Igazamat csak egy pillanatig cáfolja a látvány, hogy csupa öreg furikázik a komfortos társasbuszokon a Christkindl felé, és aztán egy angyali dallam kápolnájába. Újabb kori szokás szerint mindkettő amolyan kegyhely, amit múzeummal kereszteztek, és az idegenforgalomnak ajánlják, mert tény, hogy látogatottságuk okán elvilágiasodnak ezek a kegyes helyek. Az öregek diszkrét rohamára is van magyarázat: akármennyire is ünnep az advent, a fiataloknak dolgozni kell, úgyhogy az utaztatók a nyugdíjasokat szervezik be. Ez az időszak holtszezon, ezért is jöhetnek persze, és jutányos áron az öregek. Amit e nagy osztrák betlehemeseken látni, polgári gyerekszobákból ismerős műfaj. Olyasmi, mint Hófehérke és a hét törpe története egyetlen nagy asztallapra fölépítve. Igaz, e nem bonyolult mesének a felépítéséhez olykor sok esztendő is kevésnek bizonyul. Ebben a középkor nagy katedrálisainak építőjéhez mérhető az ember, amikor öt, sőt tíz generáció teljes életét uralta a nagy mű. Itt azért nem beszélhetünk ilyen irgalmatlan idődimenziókról, ám ha csak néhány év, az is elég, még sok is. Azóta Columbo-krimiben láttam a waterloo-i csatát, egy karrierkatonának ezzel a monumentális, vagy ellenkezőleg, kicsinyített ütközettel kedveskedett születésnapján a felesége. Úgy gondolom, tizennyolcadik század végi ez a játék és művészet határán elhelyezkedő műfaj, olyasmi, mint az árnyékrajz.

Tulajdonképpen két betlehemest láttunk a plébánián, az egyik statikus, a másik mozgatható. Előbbi 778, hársfából faragott, korhű figurából áll, mestere Pöttmesser Ferdinánd, aki Meránban született a 19. század végén, harmincévesen felhagyott eredeti mesterségével (kereskedő volt), attól kezdve minden idejét e figurák megfaragása és festése töltötte ki. A szobrászatot nem tanulta, ösztönös művész volt. Első betlehemesét egy svájci kolostornak építette meg, ez a második. A mozgatható élőképet Karl Klonda készítette, háromszáz alakot állított fel, a mester negyven évet dolgozott rajta.Kezdetben kézzel mozgatták a szerkezetet, jó ideje gép hajtja a műremeket.

Maradhattunk volna közelebb is. A betlehemjárás krónikájába pillantva látom, korábbi években a Magyar Néprajzi Múzeumban, a Mezőgazdasági Múzeumban, a Magyarok Világszövetsége székházában voltak kiállítások. Egész pontosan 1993-tól, s ez az év számunkra jelentős dátuma a szokásnak: Magyarország a többi közép-kelet-európai állammal együtt először kapott meghívást Rómába, az akkor már 18. alkalommal megrendezett Száz jászol kiállításra. A hírt olvasva egy korábbi információhoz pászíthattam, a steyri jászolmúzeumban ugyanis két magyar betlehemes is látható, az egyik kerámia, a másik vessző. A kerámiatárgy nagyobb változata pedig a Vatikánban található, a címke szerint.

Az évenkénti pályázat szövege tényszerűen közli az okot, a célt, illetve a módszert: a bemutatásra kerülő alkotások Jézus születéséhez kapcsolódnak, a betlehemi jelenetet vagy szereplőit ábrázolják, felelevenítik a betlehemezés hagyományát, továbbá az advent, a karácsonyi ünnepkör tárgyi és díszítőelemei is megjelennek. A munkák természetes alapanyagok (többek között fa, agyag, csuhé, szalma, gyékény, vessző, textil, bőr, papír, fémek, üveg, kő, mézeskalács) felhasználásával, különböző technikák (pl. faragás, kerámiaformázás, csuhé-, szalma- és vesszőfonás, szövés, hímzés, foltvarrás, nemezelés, batikolás, faintarzia-készítés, tűzzománcozás, ikon- és olajfestés, gravírozás, hajtogatás stb.) alkalmazásával készülnek.

Ez csupán a magyar műhely. Mellette ott van minden kontinensek ajándéka,

a Szíriában, Peruban, Kolumbiában, Ghanában, Horvátországban, a Fülöp-szigeteken, Szlovákiában, a skadináv államokban, végül pedig a helyben, Steinbachban elkészített betlehemes élőkép is. Ez a világ karácsonyi gondolata, amiből jut is tavalyról, marad is jövőre.

Salzburg az osztrákok Sóvárada, Sóvidék folyója pedig a Salzach. Nem sok jót mondanak róla, ronda dolgokat művelt az idők folyamán, áradásaival számlálatlanul futásra, végül pedig költözésre kényszerítette a közelben lakókat. Vizekre meg tűz, már csak az hiányzott a minden vidékek tudott és számontartott középkorából. Itt a napóleoni háborúk utáni években is történt valami, amit sietnek elmondani a bedekkerek és az idegenvezetők.

És amiért manapság csődülnek ide a látogatók. Oberndorf Szent Miklós-templomában 1818 karácsonyán csendült fel először a Stille Nacht, heilige Nacht, mi, magyarok Csendes éj, szentséges éjként ismerjük, és amely két lelkész kompozíciója.

Az idén decemberben százkilencvenkilenc éves dalt Franz Xaver Gruber és Joseph Mohr költötte, és azóta háromszázharminc nyelven, illetve dialektusban szólal meg karácsonykor a Földön.

Végül a babamúzeum, ami az immár történelmi súlyú, és ugyanakkor ellentétpárjában fogalmazva pihekönnyű tárgyakban jelenik meg. Száz-százötven éves karácsonyfadíszek, olyan porcelánfejű alvóbabák, amikkel a dédnagyanyák játszottak, amikor még járni is alig tudtak, hintalovak, dobok, huszárcsákók, kardok, egyszóval minden, amit a család legfiatalabbjának, Heinznek, Franznak vagy Rudinak hozott az angyal, és aki addig játszott katonásdit, míg aztán felnőtt, és akkor már igazi háborúba kellett menni, esetleg meg is kellett halni a császárért és a hazáért. Igen, az első világháború volt, ami széttördelte az időt és a korábbi óriásbirodalmat. Ám mindez az igazi és nem a babamúzeum s a karácsony múzeumának leltára.