HIRDETÉS

Akiket kifelejtettek: román centenárium magyar szemmel

Szász Cs. Emese 2018. november 28., 20:00 utolsó módosítás: 2018. november 28., 20:31
HIRDETÉS

Túl fogunk-e tudni lépni valaha a Trianon okozta traumán? Képesek-e leszünk-e a keserű nosztalgiát lecserélni egy derűsebb jövőképre? A román centenáriumi év eseménysorozatainak csúcspontjához közeledve most azokat a kérdéseket tesszük fel, amelyek az erdélyi magyarok számára a fontosabbak. A történész, a társadalomkutató és a pszichológus válaszol.

Román nemzeti színű lobogó a centenárium jegyében mindenütt Fotó: Haáz Vince

Bár az egész 2018-as év a román centenáriumról, azaz a román fejedelemségek és Erdély egyesüléséről szól, szombaton, az 1918-as gyulafehérvári nagygyűlés százéves évfordulójakor hág igazán tetőfokára az ünneplés az országban. Az nyilvánvaló, hogy az erdélyi magyarok legjobb esetben is csak közönnyel viszonyulnak az évfordulóhoz: a történelmi okokon túl az aktuálpolitikai helyzet sem ad okot arra, hogy együtt ünnepeljünk a románokkal. De mi ennek az oka? Körbejárjuk a témát.

Tény, hogy 1918. december 1-jén Gyulafehérváron az erdélyi románság népgyűlést szervezett, ahol a küldöttek kimondták a Romániával való egyesülést – kezdte a történelmi keret tisztázását Novák Zoltán történész. Hozzáteszi: a magyarság – a román hadsereg jelenléte miatt – korlátozott körülmények között szintén szervezett egy népgyűlést Kolozsváron, ahol a Magyarországhoz való tartozásról döntöttek. Mindez a világháborút lezáró, a népek önrendelkezését kimondó wilsoni elvekre hivatkozva történt. A háborút végül a trianoni békeszerződés zárta le 1920-ban, és ekkor dőlt el végérvényesen Erdély hovatartozása.

HIRDETÉS
„December 1-je egy szimbolikus dátum, az erdélyi románság később beteljesült döntését, szándékát, óhaját jelenti. Számunkra pedig a kisebbségi sorsba kerülést, a Romániához való csatolást jelenti, valamint a történelmi Magyarország széthullásának egyik nagyon fontos és meghatározó pillanatát”

– magyarázta a történész.

Az autonómia alapjai és Gyulafehérvár

Azon a bizonyos száz évvel ezelőtti gyulafehérvári népgyűlésen megfogalmazták a Romániával történő egyesülés erdélyi részről érkező feltételeit is, mutatott rá Novák. „Az erdélyi román értelmiség és politikai elit néhány, számukra fontos alapelvet fogalmazott meg, amelyben szerepelt a teljes nemzeti szabadság kitétele is a nemzeti kisebbségeknek, és az is, hogy minden nemzetiség saját magát kormányozhatja a saját közösségéből választott vezetői révén. Ezt mi az autonómia alapjaként értelmezzük. A határozatot viszont Románia sosem foglalta törvénybe” – hangsúlyozta a történész, hozzátéve: a magyar közösség a Gyulafehérvári Határozat kitételeinek be nem tartását kéri számon Romániától.

Ha a nemzeti szimbólumok a fölény, a dominancia, a másik fölött való uralkodás jelképét hordozzák magukban, visszatetszést válthatnak ki Fotó: Haáz Vince

„Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a határozat egy fontos alapköve lehetett volna a modern Romániának a románság szempontjából is, de nem ez a fajta szellemiség, hanem a regáti típusú központosító jelleg vált meghatározóvá” – állapította meg a történész. A száz évvel ezelőtt történtek következménye elsősorban az, hogy az erdélyi magyarság politikai szempontból is kisebbségbe került, jelentősen meggyengültek a társadalmi, gazdasági pozíciói. Az

igazi csapást Novák szerint azonban a kommunista diktatúra jelentette,

amikor semmiféle önálló politikai, gazdasági önszerveződésre nem kerülhetett sor, és a magyarság elveszítette a gazdasági pilléreit. Az erdélyi nagyvárosokban abszolút kisebbségbe került. A mérleg: az elmúlt száz évben nagyjából hatszázezer magyar hagyta el Erdélyt, jelentős vérveszteséget okozva.

A szimbólumok uralma

A történész szerint ilyen történelmi tények után semmilyen szempontból nem várható el, hogy ünnepként tekintsen az erdélyi magyarság december 1-jére. „A románság számára a nemzeti törekvések beteljesülését jelenti, számunkra pedig a kisebbségi sorsba kerülés momentumát. Nem mellékes az a tény sem, hogy Románia mindmáig nem ajánlott fel egy, számunkra elfogadható, az autonómiára épülő integrációs modellt. Ez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy az ország állampolgáraiként nem kell tiszteletben tartanunk az ünnepet” – vélte a történész, aki szerint nem csak egymás ünnepeit, hanem szimbólumait is tiszteletben kell tartani, így nem kellene zavarónak lennie azok nyilvános térben való jelenléte sem.

„Attól a perctől kezdve, ha a nemzeti szimbólumok a fölény, a dominancia, a másik fölött való uralkodás jelképét hordozzák magukban, visszatetszést válthatnak ki.

Ha egy kisebbség otthonosan, integráltnak, egyenlő rangú polgárként érezné magát egy államban, akkor nem lenne gond az adott állam nemzeti szimbólumaival. Az egymás iránt érzett történelmi sérelmek, a frusztráció, a dominanciáért folytatott küzdelem okozza azt, hogy egymás szimbólumai iránt ellenszenvvel viseltetünk” – summázta a történész.

Az elnyomás ünnepe?

Szilágyi N. Sándor nyelvész a társadalmi és etnikai konfliktusok csökkentését célzó nyelvészeti és társadalomtudományi munkássága során sokat kutatta a száz évvel ezelőtt történteket, nemrég pedig levelet is írt a románságnak, amelyben kifejtette, hogy miért nem tudjuk ezt a december elsejét mi ünnepelni. „Mi nem ünnepelünk, de azt elfogadhatjuk, hogy ők ünnepelnek. Ez egy abszolút természetes dolog, nekünk azért egy kicsit sem kéne haragudni, ha ők ünnepelnek, csak ne szidjanak minket is közben. Mert ameddig a románok egyesülését ünneplik, nekem azzal nincsen semmi bajom, engem az zavar, amikor ezek helyett azt ünneplik, hogy mi belőlünk egy elnyomott kisebbséget csináltak” – mondta megkeresésünkre a nyelvész. Hozzátette: azért is vagyunk olyan rossz érzésekkel a centenárium iránt, mert száz éve mondjuk azt, hogy micsoda igazságtalanság esett meg velünk Trianonban.

„Mi ezt az egészet Trianonhoz kapcsoljuk, de arról senki nem beszél, hogy Trianon miért lett. Hogy a 19. század legvégén abban az őrült nagy nemzeti millenáris, gőgös boldogságban mi annak idején hogyan bántunk a kisebbségeinkkel.

Pont Aponyi mondta, hogy boldog lehet az a nemzetiség, amelyik egy olyan nemzetbe olvadhat bele, mint a magyar. Trianon soha nem lett volna, ha ezek a nemzetiségek nem lettek volna kénytelenek rászánni magukat arra, hogy Romániával egyesüljenek, pedig a frász törte ki őket ettől, de nem hagytak nekik más lehetőséget. Ha ez nem lett volna, Trianon sem lett volna” – magyarázta Szilágyi. Hozzátette: miután az erdélyi magyarság hirtelen átkerült a többségből kisebbségbe, az elején nem is akarták elfogadni, mert úgy gondolták, hogy ez annyira abszurd, hogy ez nem lehet tartós: egy-két év, és ennek vége kell legyen. „Beálltak arra, hogy most várakozunk. Ha valaki állami szolgálatba akart volna lépni, csak akkor léphetett, ha felesküdött az új román államra, ezt viszont elutasították. Ott rengeteg lehetőségről lemaradtunk már az induláskor, s sokan inkább elmentek Magyarországra, »ameddig ez rendeződik«. Elmentek akkor vagy kétszázezren, a maradók pedig beálltak arra, hogy »leszek szú az idegen fában«, vagyis hogy ott fogok dolgozni ellene, ahol lehet” – sorolta az akkori állapotokat Szilágyi N. Sándor, aki szerint ez az alaphelyzet hagyományozódott az erdélyi magyarságra, s él még talán száz év múlva is az emberekben:

még mindig ott van valahol, hogy ezt nem lehet elfogadni.

A nyelvész szerint pedig száz év után már rájöhettünk volna, hogy már rég benne vagyunk, s ha már itt vagyunk, inkább azt kéne megnézni, hogy lehet berendezni ezt a világot úgy, hogy élhető legyen.

Román nemzeti színű lobogó a centenárium jegyében mindenütt Fotó: Haáz Vince

„Azért sem lehet ünnep számunkra ez, mert az ünnep úgy van megszervezve, hogy csak a románokról szól, de mi nem vagyunk románok, mi nézőközönség vagyunk ehhez. S lehetünk mi ehhez nagyon jóindulatú nézőközönség, de nekünk ehhez az ünnephez ebben a formában semmi közünk, minket ebből kifelejtettek” – állapította  meg a professzor.

Düh és feszültség

A centenárium és az erdélyi magyarság kérdését Dósa Zoltán Csíkszeredában élő pszichológus úgy látja, mint a hosszú betegségek vagy a gyász folyamatát.

„Veszteségnek éltük meg, de azóta eltelt száz év. A gyásznak is van egy limitált ideje. Itt is a megoldás valamilyen szinten az elfogadás lenne.

El kell fogadni, hogy ebben az országban élünk a konfliktus elkerülésére, de azért is, hogy ne legyünk dühvel és feszültséggel tele. December elseje egy nap, huszonnégy óra. Nem kell implikálódni az ünnepségbe, nem kell örülni, de szomorúnak lenni sem. Ha racionálisan felsorolnánk, milyen okaink vannak sértve érezni magunkat, mert vannak, az sem segítené, hogy jobban érezzük magunkat. A nézőpontunkon kellene változtatni” – véli a pszichológus.

0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS