Akinek a fülbevalói „köszönnek” egymásnak

– Alig több mint egy éve kezdett ékszereket tervezni, s lassan úgy látom, a város tele van Hajnal ékszerekkel. Hogy kezdődött ez az egész?
– Kilenc évet éltem Londonban, ruhákkal foglalkoztam, elvégeztem egy három éves felsőoktatási képzést, stílustanácsadónak tanultam. Azután luxus fehérneműboltban dolgoztam mint stílustanácsadó, tehát sok emberrel megismerkedtem.

– Volt egy elképzelése, amit nem talált meg sehol?
– Igen, legfőképpen az indiánok, a törzsi népek inspirálta stílus érdekelt, ami annyira szép, színes, kreatív, meg kézműves. Most nem is csak az indiánok kultúrájára gondolok, hanem a bennszülött népek kultúrájára, a törzsi kultúrára általában. Lehet előző életemben indián voltam (nevet), vagy nem tudom, honnan ez a vonzódás, de ez az irányvonal, amelyet képviselnek az ékszereim, s amelyet nem kaptam meg sehol sem külföldön, sem itthon, miután hazajöttem.

– Kilenc év után miért is költözött haza Londonból?
– Sok oka volt ennek, körülbelül két évet gondolkodtam is rajta.

A családomtól is kezdtem eltávolodni: amikor hazajöttem, a testvérem gyerekei elkezdtek sírni, a szüleim egyre idősebbek lettek. Sokat vívódtam ezen, mert a végső döntést akartam meghozni. Két évbe telt, míg megszületett, s akkor jöttem haza. Annyira szeretem most ezt a várost, amit fiatal koromban folyton el akartam hagyni. Most meg látom azokat az értékeket, amelyeket annak idején nem láttam. A szoros baráti kapcsolatok, hogy a család közel van, hogy valaki jön, kopogtat, s megkérdi, hogy jövök-e kávézni.

– Akkor az itthonlét hozta elő a művészvénát, a kézművest?
– Hazajöttem s volt megspórolt pénzem, szerettem volna kitalálni, hogy mit szeretnék csinálni. Bár kommunikációt végeztem, úgy éreztem, az nem az én asztalom, még Londonban elkezdtem weboldalak elemzésével foglalkozni, amit itthon is csináltam, de időközben kiégtem nagyon.

Aztán tiszta véletlenül egy bőrműves ismerősöm adott nekem három-négy megmaradt bőrdarabot. Tudta, hogy ruhákat készítettem régebben, s hátha fel tudom felhasználni. Bár mondtam, hogy ruhákban nem igazán lehet felhasználni, mert akkor nem lehet kimosni, de ne dobja el semmiképp, mert szépek, színesek, kezdek én velük valamit. Azokból aztán elkészítettem az első nyakláncomat: rojtok, bojtok voltak rajta, színesre festettem. Azzal mentem ki egy kávézóba este, s mindenki odavolt a nyakláncomért. Itthon pedig azért ez nem szokás. Vadidegenek megállítottak, hogy milyen szép a nyakláncom és honnan van, az egyik lány pedig – amikor hallotta, hogy én készítettem – azt mondta, hogy bármennyit fizet, csak készítsek neki is. Én meg csak néztem, hogy hova gondol, nem készítek, nem ez a szakmám. Aztán hazamentem, ezen nagyon elgondolkodtam, s megkerestem a lányt facebookon, s írtam neki, hogy végül is csinálhatok neki is. Készíttetem három verziót, hogy tudjon választani. Találkoztunk ugyanabban a kávézóban, nehezen választott, de közben odajött egy másik asztaltól két másik lány is, s megvette a másik kettőt.

S akkor azt mondtam, hogy na igen, megérkeztünk, ezt fogom csinálni.

S elkezdtem készíteni az ékszereket, eleinte egyszerűbbeket.

– Kizárólag bőr az alapanyag?
– Bőrből dolgozom és kristályokkal. Az a jó, hogy a bőrből mindent ki lehet hozni. Olyan hatásokat lehet elérni a vágással és a festéssel, mintha gyöngyből lenne vagy fémből vagy ezüstből. Nem mindig jönnek rá, hogy bőrből van. A tollformájúak olyanok, mirha fekete rigó toll lenne.

– Honnan lehet beszerezni ezt a sok bőrt?
– Turkálókból, gyakorlatilag újrahasznosítom az anyagot.

Megveszek minden bőrt, ami jó állapotban van: táskát, ruhát, cipőt. Ez például egy piton kígyóbőr cipő volt, most meg egy karkötő labradoid kristállyal.

Bőrkabát, bőrszoknya, bőrnadrág, minden, ami szép bőr, azt megveszem és újrahasznosítom. Eszem ágában nincs újat venni, még turkálókban is drága a bőr. Amelyik nagyon durván el van használva, azt aprópénzekért is meg lehet kapni, azt viszont én sem tudom felhasználni. Így is sok veszteség van, az ujjánál, a zsebénél, a nyakánál el van használódva a bőr általában.

– Ez a különleges ékszervilág akkor megtalálta a viselőit.
– Igen. Tudom, hogy nem mindenkinek a stílusa, de akinek az, annak nagyon az. Úgy látom sokszor, hogy van ezekben valami, ami függőséget okoz. Van egy ismerősöm, aki nem hord egyáltalán fülbevalót, ajándékoztam neki egy tollformájút, mondta, hogy nem fogja hordani, aztán mégis úgy megtetszett neki, hogy mindig rajta van, s rendelt még öt párat. Azt mondja, nem tudja letenni. Amúgy azt hallottam még, hogy az emberek ha mennek az úton, és két Hajnal-fülcsi találkozik, van hogy köszönnek egymásnak, vagy mosolyognak egymásra az ékszer viselői. Most már tényleg csak ezzel foglalkozom, bár sosem hittem, hogy ebből meg lehet élni, de Budapestről, Londonból is vannak már megrendeléseim.

A sikeremet azt hiszem, az mutatja a legjobban, hogy már többen másolják is a munkáimat.

Az egyik egy csaj volt New Yorkból, rám írt, hogy milyen szépek az Instagrammon az ékszereim, és mennyiért adom el. Azt gondoltam, hogy akar rendelni, de többet nem válaszolt, s aztán nézem az ő Insta-képeit, hát másolja az ékszereimet és árulja.

Ugyanúgy itthon is van valaki, aki utánoz: amióta mandalákat csinálok, mandalákat csinál ő is. Zavar ez, de azt gondolom, hogy én mindig előbbre vagyok: nincs fizikailag időm arra, hogy mindent megcsináljak, annyi ötletem van.