Amikor még cipő nélkül is tudtak járni – zarándoklat a keserédes múltba

Gyergyóalfaluban, az Ecet utca előtt kérek útbaigazítást egy arra járótól. Belépek a kapun, takaros udvar fogad és egy legényke, a dédunoka. Balra mutat, megfordulok és ott áll az ajtóban egy idős néni kendővel a fején, kíváncsian. Ő a 89 éves Madarász Dávidné, Teréz néni. Beinvitál a házba. Egy kis szobácskába toppanok be, a falon szőttesek, amelyekről később megtudom mindet ő készítette.

Teréz néninek nem kell messzire mennie ahhoz, hogy meglátogathassa szeretteit, unokájával és dédunokájával is egy fedél alatt él. Leülünk az asztalhoz, amelyet viaszosvászon fed, hogy a saját készítésű abroszok védve legyenek. Elmondom, hogy a múlbéli emlékekért jöttem, a gyalogos búcsújárásokra, az életére vagyok kíváncsi.

Teréz néni már tízéves korában gyalog ment el a búcsúba. A családból csak az édesapja és ő tudtak menni, később húga is velük tartott, de a fiútestvérei nem, nekik szolgálniuk kellett. „Édesapám örökké vitt magával, mert látta, hogy szeretek menni” – idézi fel sóhajok között a néni ezt a régi emléket.

Teréz néni, mint akkoriban sok-sok alfalvi, gyalog tette meg ezt a távot Alfalutól Somlyóig.

Bár 1949-ben betiltották, hogy keresztalják induljanak a Csíksomlyói Szűz Máriához, nem maradtak otthon az emberek, vonattal, busszal vagy éppen kisebb csoportokba verődve, igaz keresztek nélkül, gyalog mentek el a búcsúba. Teréz néni 1958-ban ment utoljára gyalogosan.

Azt meséli, hogy minden évben csütörtök reggel indultak el Alfaluból. Egyik csíki faluban „háltak meg”, szombat estére értek be Csíksomlyóra, az éjjelt egy nagy csűrben töltötték, „az alfalvi nép oda volt letelepedve”. Vasárnap mindenki az ünnepi székely ruháját vette fel a kikerülésre, „egészen megkerülték fenn a hegyet”, majd ezt követte a szentmise tíz órától, amely még akkor a templomban volt megtartva s „az alfali nép volt legelöl, mert valamikor Alfaluban egy István pap nevezetű indította el a búcsút.” Haza érve a falu végén már köszöntötték őket az itthon maradottak, és együtt mentek el a templomba meghallgatni egy rövid szentbeszédet.

Teréz néni elmeséli, hogy gyapjúfonalból kötöttek papucsot s bőrtalpat tettek neki, azzal mentek el Somlyóig. A férfiak között akadt olyan is, aki bocskort hordott.

– meséli. Elképedve hallgatom, hiszen a mai világban már bent a házban sem járunk mezítláb, ők pedig kilométereket tettek meg cipő nélkül, mégsem sérült meg a lábuk. „Meg volt a talpunk keményedve” – kacag a néni.

A zarándokoknak nem csak a megtett kilométerek okoztak nehézséget, más problémákkal is meg kellett küzdeniük. Teréz néninek eszébe jut az 1947-es pünkösdi hazajövetel. „Amikor jöttünk a búcsúról visszafelé, láttuk, amikor béértünk Vaslábra, hogy a házak, kapuk előtt annyi nép össze van gyűlve. Én akkora voltam, hogy zászlót tudtam vinni, s ugye a férfiak vitték a vezérkeresztet s a hármas keresztet. Amikor a vasúthoz felértem, hát látom, hogy oda a vasút mellé hanyigálják le a kereszteket.”

Elmondja, hogy a vaslábiak rárohantak a zarándokokra, még a papokra is, és összeverekedtek, de valahogy sikerült „szerteválogatni őket”. Sok a találgatás az egykori összetűzésről, manapság ha szóba jön a múlt etnikai konfliktusként emlegetik, de a résztvevője, az akkor 19 éves Teréz néni úgy véli, a verekedés azért kezdődhetett, mert egy vaslábi ember szekér elé fogott lovai megijedtek a zászlóktól, irányíthatatlanná váltak és a gazda szekerestől, lovastól az árokba borult.

A kredencen több fényképalbum is van, Teréz néni elővesz egyet, nézegetjük, közben mesél. A bérmálkozást örökíti meg Alfaluban, és Márton Áron püspök is rajta van. Teréz néni elmondja, ott volt azon a csíksomlyói búcsún is, amelyen Márton Áron utoljára prédikálhatott. A beszéd tartalmára már nem emlékszik, de arra igen, hogy a következő év januárjában börtönözték be a püspököt. Ugyanazon a napon tartóztatták le Teréz néni sógorát, Madarász Ferencet, aki szintén pap volt és a fogságban veszítette életét.

Egy Teréz nénit ábrázoló fiatalkori fénykép is előkerül, „valamikor ilyen leány voltam” – mondja. Több kép van a szőttesekről, terítőkről, székely ruhákról, amelyeket ő készített, hiszen 64 éven keresztül szőtt, nem csak saját használatra, hanem mások számára is. Munkáit falunapokon állították ki, diákok látogatták meg otthonában, hogy megnézhessék, hogyan dolgozik. Emellett a szárhegyi művésztáborban is volt, minden novemberben ott dolgozott.

Elmeséli, hogyan „vették a fonalat”, hogy utána feltehessék az osztovátára, hogyan tanított meg másokat is szőni, köztük egy fiatalembert, aki „úgy szőtt, ügyesebben, mint a felesége” – büszkélkedik tanítványával Teréz néni. Úgy történt, hogy az asszony elment hozzá, hogy megkérje, szőjön valamit neki egy kevéske anyagból, de Teréz néni ezt a választ adta: „Nem szövöm meg, te Blanka tanyitónénihez jártál, tanyított ő kézügyességre, én felteszem s megszövöd.” Hát mit volt mit tenni, szereztek osztovátát, s el lehetett kezdeni dolgozni. Egyik nap Teréz néni, mielőtt indult a kollektívába dolgozni, meg akarta nézni, hogy folyik a munka, de amit látott, azon ő is meglepődött, s mosolyogva mesélte el: „Egyszer menyek egy reggel, korábban volt, nyolc óra előtt, mondom bénézek, lám, hogy haladnak. Menyek bé s hát látom az ablakon keresztül, hogy egy férfi ül az osztovátába. Hát, úgy szőtt, csattogtatta az osztovátát, ügyesebben, mint a felesége.”

Szekérrel indultak Borzont irányába, de Teréz néni ellenkezett. „Én mondtam édesanyámnak, hogy nem megyek. Volt olyan régifajta kötött szatyor, s én külön pakoltam magamnak, a többit felrakták a szekerre. Sírt édesanyám. Gondoltam, hogy éjjelre felmászok a ház előtt lévő nagy körtövefára, s a nappal eltelik valahogy, de féltem egyedül. Egyszer csak egy hatalmas ordítást hallottam. Oda le a vágóhídnál meggyújtottak valamit. Megfutamodtam a pakkommal s irány utánuk.”

Mire a család elérte Borzont határát bőrig áztak a hirtelen kerekedett vihar miatt. Két éjszakát töltöttek a falu szélén levő kaszálón, utána a mezőn keresztül hazamentek. Mindent úgy találtak otthon, ahogyan hagyták, még az élelmiszert tartalmazó rejtekhely is érintetlen volt. „Egy faliórát vittek el, más semmihez nem nyúlt senki” – idézi fel.

Eltelt közel 90 év örömmel, bánattal, szép emlékekkel, rossz élményekkel. Feleleveníteni ezt a sok emléket biztosan nem volt egyszerű számára, de nem kesereg. Végzi a napi teendőket, örvend, hogy nem ágyhoz kötött. Ami volt, azzal megbékélt, azt mondja: „ezt mind átal kellett élni s meg kellett csinálni.”