Amikor nincs menekvés: Mónika rémálommá vált élete

Folyamatos zaklatás és többrendbeli bántalmazás elszenvedője, az élete ellehetetlenülése, az ismerősi kör leépülése, állandósult félelem és gyomorideg – így foglalhatóak össze röviden Bogos Mónika elmúlt évei. A székelyudvarhelyi nő hosszas vívódások és hercehurca után most jogi úton is harcol azért, hogy végre nyugodt életet élhessen a lányával együtt. A még mindig tartó kálváriájáról mesélt, mint mondta, azért, hogy ezáltal segíthessen azoknak, akik hasonló helyzetben vannak.

Negyvenes évei elején járó, rendezett, sportos külsejű, szép arcú nő érkezik a beszélgetésre. S noha azt gondolnánk, hogy nem csak megélni, de beszélni is nehéz mindarról, ami vele történt az elmúlt években, nyíltan válaszol minden kérdésünkre. A szemében levő elszántságot időközönként a szomorúság váltja fel, néha elsírja magát a beszélgetés során, és néha hosszas csendben igyekszik összeszedni magát, hogy tovább tudjon mesélni. Nem is csoda.

2013. Ekkor kezdődött a kapcsolata egy befolyásos férfivel.

Az elején boldogság volt, ami nagyon rövid ideig tartott. Jeleztem neki, hogy minden jó, minden tökéletes, de nem szeretői státusban akarok lenni, és hetente, kéthetente ebből vita volt. Az volt a válasza: „azon vagyok”. Nagyon sokszor elhangzott a részemről, hogy se neki, se a gyerekének, se a feleségének, se nekem, se a gyerekemnek, senkinek nem jó ez az állapot. Egyre gyakoribbak voltak a viták, hogy se itt, se ott nem döntött. Én voltam, aki a feleséget megkereste. Első körben nem is állt szóba velem, másodszor kaptam a vádat…

Mint mondta, egy idő után kezdte észrevenni, hogy noha látszólag minden szép és jó volt, a baráti köre kezdett leépülni, és egyre inkább korlátozva volt, hogy hová mehet és hová nem.

„Elég magas empátiával rendelkezőnek gondolom magam, és azt láttam, hogy ő egy sérült ember, és sokáig az volt bennem, hogy én kell segítsek rajta. Éreztem, hogy valami nem jó, hogy szeretetéhes, áldozatként be is mutatta magát, hogy ő sérült gyerekkorában. Mint ahogy én is, tehát nem véletlen az sem, hogy valaki belemegy egy ilyen kapcsolatba. Sokáig azt gondoltam, hogy meg kell mentenem. Elmentünk pszichológushoz is, paphoz is. De közben fajultak a dolgok. Aztán a Jóisten kegyelméből szembejött velem egy olyan Youtube-videó, amely a nárcizmusról szólt. Nagyon sok minden letisztult bennem, hogy miben vagyok, és nekem nem a másikat kell menteni, hanem magamat. Ennek ellenére is nagyon sokszor visszaestem abba, hogy segíteni kell neki. Amikor egy másik ügy kapcsán 2019-ben harmincnapos letartóztatásban volt, engem hívott onnan, és még mindig úgy gondoltam, hogy én kell segítsek neki. Nem is tudom, hogy valaki el tudja-e képzelni, hogy ezt miért tettem.”

Naponta ötven-száz SMS-t kapott a férfitól, aki többnyire úgy szólította: kicsi bogár. Ha nem válaszolt, abból is baj volt.

Azt is tudta, hogy ellenőrzi a telefonját, és egy idő után arra is rájött, hogy az autójában nyomkövető van.

Később a rendőrségre öt darab nyomkövetőt adott le. A férfi bejárt a munkahelyére, hogy ellenőrizze, kivel áll szóba, még azt is felrótta neki, ha férfiismerőseinek köszönt. Mónika úgy fogalmazott, az ilyent először úgy éled meg, hogy szeretve vagy, aztán egy idő után érzed, hogy a „bilincs” rád van téve, és nincs visszaút.

Az első fizikai bántalmazás 2015. november 1-jén történt. Vitatkoztak, és a férfi ki akarta venni Mónika kezéből a telefonját, de ő nem engedte. „Az volt az első olyan alkalom, amikor nemet mondtam neki.

Három hétre rá mentem röntgenre, akkor tudtam meg, hogy letörött egy csont. Sokat kínlódtam vele, most már megszoktam. Csak műtéttel lehetett volna segíteni, de azt nem vállaltam be. Ez volt az első konkrét bántalmazás.” De azt viszont hová lehet sorolni, amikor nem tudott kiszállni a saját autójából, vagy nem tudott beülni, mert nem engedte meg a férfi? Vagy nem tudott felmenni a munkahelyére, mert nem engedte? – teszi fel a kérdést. „A munkahelyemen a falat nemegyszer beütötte, és az mind nekem volt szánva. Fényes nappal nekijött az én autómnak az autójával a közúton. Ha egy akárkiről beszélünk, akkor azt mondod, hogy elmész, leteszel egy panaszt a rendőrségre, és valami elindul. Ez nem az az eset volt. Ugyanakkor volt 2017-ben egy rendőrségi ügyünk, amiből lett egy kéthónapos távolságtartás, akkor betartotta. Ellenben az úgy lezárult, hogy azzal szembesültem, hogy én visszavontam a feljelentésemet, holott erről én nem tudok, hogy visszavontam volna” – sorolta.

Rámutatott, a férfi sokáig elhitette vele, hogy hiába jelenti őt fel, úgysem történik semmi.

Választhatott, hogy vagy folyamatos veszekedésben él, vagy megalázkodik, és az történik, amit a férfi akar, csak hagyja békén.

„Tehát, ha tudtam, hogy olyan program van nekünk a következőkben, amiben jó lenne, ha csend lenne, akkor beadtam a derekam. Egy ilyen helyzetben megszűnsz létezni. Nincsen egyéniséged, aki dönteni tud, te egy senki vagy. Ebből a kapcsolatból a kilépésnek az esélye kevés. 2015-ben mondtam, hogy ezt nem játszom tovább. De akkor, amikor muszáj volt beengednem, beengedtem. Így volt 2020 decemberében is, és azokkal a fényképekkel hivalkodott a rendőrségen, amikor karácsonyeste beérkezett hozzám. Kinyitottam az ajtót, és milyen választási lehetőségem volt? Ott volt egy gyermek mögöttem, aki éppen örvendett az akkor kapott kutyájának, és volt egy ember, akire ha rácsukom az ajtót, akkor a szembelévő szomszéd is azt hallja karácsony estéjén, amit az év többi napján, amikor ellentmondtam, s a gyermekem is. Melyik a jobb?”

Mónika fitneszedzőként és hálózatépítésben dolgozik, úgy véli, sokat számított ebben a helyzetben, hogy folyamatosan emberekkel dolgozhatott. Noha az elmúlt években a felépített MLM-rendszere láthatóan leépült, és személyi edzőként is kevesebb klienst vállalt.

Úgy telt el öt hónapunk 2020 októberétől egészen a legutóbbi, 2021 márciusában történt bántalmazásig, hogy minden reggel hétkor ott állt a házunk előtt az autójával, lekísért, addig várt, amíg végeztem. És így éltük az életünket. Nagyon sokszor sírva mentem be órára, de tudtam, hogy senki nem azért jön az én órámra edzeni, hogy a savanyú arcomat akarja látni. Nagyon sokan nem tudták összetenni azt a képet, amit ott látnak, egy mosolygós, energiadús nő, akit bántalmaznak, zaklatnak. Abban az egy órában valóban tele voltam energiával, mosollyal. De a lányom tudna mesélni arról, hogy amikor otthon becsukódott az ajtó belülről, milyen voltam.”

A rendőrségi és igazságszolgáltatási folyamat elindítása után – 2021 januárjától – egészen a bántalmazásig egy rémálom volt – fogalmazott. Bujkálva, lopakodva juthatott el minden alkalommal a rendőrségre, amikor újabb bizonyítékot tudott bevinni. Ugyanakkor érezte, hogy nem fogja épp bőrrel megúszni, és be kell vállalja azt, aminek jönnie kell, ha végig szeretne menni azon az úton, amelyen elindult. Aztán eljött2021. március 5-e.

„A csapattal nőnapi délutánt szerveztünk, a lányomat elvitte az apukája, mint minden második hétvégén. Ez is le volt figyelve, tudta, hogy ilyenkor egyedül vagyok. Sokszor ültem otthon a sötétben, mert irritálta az is, ha égett a lámpa, s ő nem jöhetett be. Negyed négykor mentek el a lányomék, és elindultam kutyát sétáltatni. Mielőtt kimentem az ajtón, jött egy hívás tőle, ugyanazt felhozva, hogy most akkor szabad a préda. Kinyomtam a telefont. A szokásos úton mentem, ahol a lányommal is szoktuk sétáltatni a kutyát, a főúttal párhuzamos utcában. Már az úton arrafelé szinte sírtam, hogy Uram, nem lopni megyek, és mégis olyan félelem van bennem, hogy ki kell mozduljak egy társaságba, és ilyen gyomorgörccsel kell menjek. Elértem egy ismerősöm házáig, épp az udvaron volt, szóba álltunk, és rögtön megjelent a fiatalember autója az utcában. Kijöttem onnan, mert nem akartam, hogy ott náluk balhé legyen, és egy másik irányba indultam el, mint amerre ő ment. De jött utánam. Visszafordultam, de már az ismerős látta, hogy baj lesz.

Kiszökött az autóból, megfogta a kezem, és nem akart elengedni. Az ismerős kiáltotta, hogy hagyjon békén, amire ő trágár szavakkal illette. De ezzel, hogy kicsit terelődött a figyelme, nyertem tíz méter előnyt, ami alatt fogalmam sincs, hogy hogyan kapcsoltam be a telefonomon a hangrögzítőt. De ott volt annak a másfél hónapnak a miértje, hogy ezt kell tennem. Az ismerősöm is megijedt, bement a házba, nekem pedig az a négyszáz méter maga volt a keresztút. Próbáltam kitépni magam a kezéből, ha jött egy autó, elengedett.

Mondta nekem, hogy »kérlek szépen, állj meg«, egy olyan hangnemben, hogy azt nem sokan szeretnék hallani. Erre azt találtam mondani, hogy kérjed az anyádat, s engem hagyjál békén! Erre kaptam.

Azon csodálkozom, és még sokan mások is, hogy egy ütéssel megúsztam.

Maga az ütés erős volt, oldalból ököllel ütött be a mellemhez, épp a bordám nem törött be. Részben mert sokkos állapotban voltam, részben mert begörcsölt a mellkasom, nem kaptam levegőt. Éreztem, hogy innen már nem tudok hazamenni. Félreültem, de ő már váltott egyből, hogy „kicsi bogár, nem akartam, nem akartam”. Leültem, ott ültem a sánc szélén. Otthagyott. Még arra emlékszem, hogy jött egy nő és segíteni akart, de mivel ő nem ment távol az autóval, attól féltem, hogy őt is bántja, és mondtam, menjen el.” Amikor a férfi elhajtott, elővette a telefonját, és hívta a 112-es segélyhívószámot.

Tavaly januártól ötször kérte az ügyészég a férfi letartóztatását – mindannyiszor elutasította a bíróság, mind az öt alkalommal fellebbeztek.

„Hoztak egy határozatot áprilisban a bántalmazás után, és azt szinte minden nap megszegte. Az ügyészség folyamatosan tette le a kérést a bíróságra. A tizedikre lett meg az, hogy harminc napra letartóztatták. És eközben lejárt egy év” – mutatott rá Mónika. Elmondta, egy időre kimaradtak a telefonhívások, és más-más autóval követte őt a férfi, így sosem tudta, honnan bukkan fel. Az életük arról szólt, hogy munkába, iskolába mentek, majd haza. Azzal biztatták magukat, hogy majd akkor élnek normális életet, ha majd ez lejárt. Még nyaraláskor is, ha meglátott egy, a férfi autójához hasonló járművet, görcsbe rándult a gyomra. „Nyaralni is úgy mentünk el, hogy aznap este még megtartottam az óráimat, hogy ne legyen feltűnő. De ez már kialakult a lányomban is, hogy ha nyaralás, akkor azt úgy kell, hogy éjszaka, lopózva, tehát este be van pakolva minden a kocsiba, és csak lesurranunk, nem kapcsolunk lámpát, hogy nehogy véletlenül észrevegye. Az elmúlt hat évben ez így volt. Nagyon sokszor az volt a bibi, hogy a kocsin volt a nyomkövető, és ha akkor éjszaka nem is vette észre, tudta, hová megyünk, és mindenhová követett.”

Hozzátette, nem az a legfájdalmasabb számára, amit ő megél, hanem az, amit mindebből a lánya kap, hisz végigélte ő is a nagy részét a zaklatásokkal.

Hogy milyen lecsapódása lesz mindennek, még nem tudja. De azt nagyon nehéz volt elkönyvelnie, hogy a lánya bizonyos kapcsolatai azért mentek tönkre, mert a szülők nem engedték, hogy vele barátkozzanak a gyerekeik, hiszen nem lehetett tudni, mikor akad ki a férfi. „Fizikailag őt nem bántotta. A bántalmazás után áprilisban küldött öt üzenetet, amelyben lemocskolja a családomat, négyen vagyunk lányokul testvérek, mindenkit lekurváz. Megírta az üzenetet, mintha nekem írta volna, de neki küldte el. Volt egy abortuszom 2016-ban, tőle voltam terhes, és szinte mindegyik mocskolódó üzenetben azt írja, hogy abortuszkirálynő.” Azt is elmesélte, hogy miért döntött úgy, hogy nem tartja meg a gyereket. „Akkoriban minden nap gyalog kísértem be a lányomat az iskolába. Miután megtudtam, hogy állapotos vagyok, egy alkalommal várt az iskola előtt autóval és mondta, hogy üljek be. Nem akartam, végül, hogy elkerüljem a cirkuszt, félig beültem, az egyik lábam kint volt. Akkor azt éltük, hogy se veled, se nélküled. Bennem az volt, hogy mi lenne a megoldás, hogy ebből ki tudjak szállni, benne az, hogy ezt az állapotot fenntartani.

Mondtam egy olyant, hogy nincsen olyan, hogy mi, és már csak arra eszméltem fel, hogy száznyolcvanas sebességgel robogunk ki a Szarkakő felé, hiába kértem, hogy lassítson, álljon meg.

Ez volt az a pont, amikor azt mondtam, hogy inkább életem végéig egy abortusszal élek, minthogy ebbe a helyzetbe szüljek egy gyereket. Akkor már felmértem azt is, hogy milyen élete lehet a feleségnek, akinek nincs anyagi függetlensége, mint nekem.”

2018-ban Mónika észrevette, hogy van valami a nyakán, kiderült, hogy a pajzsmirigyén van egy göb. Minél hamarabbi eltávolítást javasolt az orvos, végül tavaly szeptemberben került sor a műtétre. Utólag derült ki, hogy rosszindulatú daganat volt. „Hosszú volt a műtét, amiután kihoztak a műtőből, a szobatársak mondák, hogy valami papbácsi küldött nekem virágot. Ez is a játszma része, hogy ő tudja, hogy nekem óriási hitem van, és tudom, hogy mindezt Isten nélkül nem lehet végigcsinálni. Egy nagy virágcsokor várt a kórteremben, benne egy csíksomlyói kép. Az ördögnek sok ruhája van. Abban a kábult állapotomban is mondtam, hogy ezt nem pap, maga az ördög küldte. Ebből lett ismét egy rendőrségi előzetes kérés. De egyre jobban kezdett a remény zsugorodni, és még mindig nem volt kitűzve a bírósági tárgyalás a március 5-ei bántalmazásra és januártól a feljelentésekre. Október végén született a döntés meg, hogy még kaphat hatvan nap távolságtartást.”

Októberben aztán újra elkezdődött a telefonos zaklatás. Naponta ötven és száz közötti hívás érkezett Mónika telefonjára, különböző telefonszámokról.

Kezdetben a férfi nem szólalt bele, de egyre bátrabb lett, esténként a nő kertjének túloldalán várt. Gyakran a helyi rendőrök kísérték haza. „Minden jelentés 4-5 órát jelent. Lemondtam arról is, ami addig volt az életemben, mert ezt csináltam egy évig, jártam a rendőrségre. Decemberben a bíróság elutasította a benyújtott folyamodványt, hogy előzetesbe tegyék. Ráadásul én kellett volna kifizessem az ügyvédje költségeit, 2380 lejt. Csíkban bementem a tárgyalásra, nagyon megalázó helyzet volt. Ott voltam egy védtelen nő, ügyvédem még nem volt, és álltam szemben egy fiatal, kemény emberrel, akinek van egy ügyvédje. A januári tárgyaláson, amikor meglátta, hogy ügyvéddel jelenek meg, végig azt hallottuk tőle, hogy »mocskos büdös kurva«”.

Mónika januárban a saját Facebook-oldalán néhány fotót is közzétett, amelyeken látható, hogy mikor és milyen számokról kereste valaki. A bejegyzés végére ezt is odaírta: „Előre szólok, ha like-ot nyomsz vagy hozzászólsz, lehet, te leszel a következő!” Így is érkeztek hozzászólások, de ezeket rövid időn belül törölték a hozzászólók.

Mert egy idő után kifele is próbáltam jelezni. Írtam az RMDSZ Nőszervezetnek, láttam, hogy van egy kampányuk, hogy a Nők elleni erőszak nem magánügy. Választ nem kaptam a levelemre. Beszéltem telefonon vezető beosztásban lévőkkel, azt mondták, visszahívnak. De azóta még nem kerestek. Akkor is vártam volna a hívásukat, ha nem tudnak segíteni.”

Noha többen mondták neki, hogy költözzön el, elvetette az ötletet. Úgy véli, itt legalább van egy olyan biztonságérzete, hogy a rendőrség ismeri az ügyét, és van, akit hívjon. Ha el is költöznének, mondta, elég lenne, ha egyszer meglátná a férfi autóját az új otthona előtt. „Meneküljek én? Névtelenül éljem le az életem? Lett volna lehetőségem külföldön élni, de ez az otthonom. Itt vannak a szüleim, itt van a gyerekemnek az apja. Tehát akkor mit csinálok, nem viszem el, vagy elveszem tőle? Tényleg ez kell, hogy el kell meneküljek? Miből fogunk élni? Nem csak az van, hogy én fogom magam, s elmegyek. Van egy tizenéves gyerekem, valahonnan ki kell szakítsam. Nem jó, amiben vagyunk, de hová menjünk? És akkor még hányan kellene elmenjenek ebből a városból?”

Hangsúlyozta, az elmúlt évek során egyre erősebb lett a hite, és egyre jobban kapaszkodik a Jóistenbe. Úgy véli, Ő az egyedüli biztos pont. A családja, a barátai is mellette állnak, támogatják, de amikor felvetődik például az, hogy tanúskodni kellene, meg sem meri kérdezni őket, hiszen félti, és nem akarja bajba sodorni. „Sokat formált rajtam is ez a helyzet az elmúlt egy évben is, hogy tényleg tiszta életet éljek. Nem férfiak terén, mert már rájuk sem merek nézni, de ugyanez visszafelé is működik, mert látom, sok ismerősöm eltűnt a Facebookon.

Biztos, hogy nem én vagyok az első, aki feljelentést tett, de én nem vontam vissza. Nekem annyiban van előnyöm, hogy kemény edzőtáborban vettem részt az elmúlt évek során.”

A férfi jelenleg harmincnapos előzetes letartóztatásban van. Mónika kiemelte, most rengeteg energiája felszabadult, amivel úgy érzi, valamit kellene kezdenie.

Én is tudom a mai napig, ha megyek az úton, és valaki úgy néz rám, hogy felismer, hogy ki vagyok. Azt tudom, hogy harminc nap után kiengedik. Félek attól, hogy kijön, és még agresszívebb lesz, főleg velünk. De ugyanez a félelem mellett ott van az is bennem, hogy semmi nem történik anélkül, hogy a Jóisten ezt ne engedné. Azt szeretném elsősorban, hogy nekünk nyugodt életünk legyen. És ennek az embernek olyan döntés szülessen meg az életében, ami az ő javát szolgálja.”

Elmondta, sokszor megkérdezik tőle, hogy nem fél? Fél, nyilván, hogy fél, de sokkal nagyobb a hite abban, hogy nem ő van tévúton – mondja. „Tényleg a Jóistenbe kell kapaszkodni. Hiába térünk le az útról, mert én is egy bűnös életből jöttem Hozzá, és nem csukta be az ajtót. Nagyon szeretném, ha lenne egy olyan csoport, közösség, ahol ilyen nőkkel valóban foglalkoznak. Nem tudom, hogy mit tudnék segíteni, de tudnám, hogy van megoldás. Az én ügyem még nincs megoldva, de tudom, hogy meglesz, és hiszem, hogy jó vége lesz.

Ugyanakkor beszélni kell minderről, mert ha hallgatunk, akkor még sokakat elhallgattatunk, sokan némán ebben a fájdalomban szűnnek meg létezni. És ez már nem csak az én ügyem, ez a város ügye”

– zárta a beszélgetést Mónika.