Bakelitlemezek reneszánsza, avagy amikor serceg, ugrik, mégis jó

Sokan esküsznek arra, hogy olyan hangulatot varázsol, amilyent semmilyen más hordozó nem tud, és sokan emlékeznek még arra az időszakra, amikor egy lépcsőháznyi gyermek kuporgott a kanapén lekváros kenyeret majszolva és meselemezt hallgatva, vagy éppen az István, a király rockopera felvételét csempészték át Magyarországról titokban.

Státusszimbólumnak számított néhány évtizeddel ezelőtt, ha valakinek úgynevezett nyugati, eredeti lemeze volt, rögtön a társaság középpontjába került, és ezzel bebiztosította magának azt is, hogy végighallgassa az összes fellelhető lemezt a környéken. A jelenleg Csíkborzsovában élő Váli Csongor gyerekkorának és tinédzserkorának szerves része volt a bakelitlemez és az ezekkel való csereberélés.  

„A hetvenes években történt, hogy a szüleim elmentek Franciaországba, és a négy évvel idősebb nővéremnek hoztak egy ABBA-lemezt. Ezzel megalapozták azt, hogy ő a társaságban hirtelen számítani kezdett. Én akkor egy Bob Dylan-kislemezt kaptam, amely 45-ös sebességgel forgott, és amelyet édesanyámék egy Párizs melletti bolhapiacon vásároltak. Maguknak hoztak egy Louis Armstrong-lemezt és egy dzsessz-válogatást. Utóbbinak az volt az érdekessége, hogy duplalemez volt, és fellelhető volt rajta a Jackson Five egy dala is. Akkoriban, igaz, nem érdekelt ez, nem tudtuk, kik ők. Volt még ezen kívül egy David Bowie-albumunk.

főleg azért, mert azt az egy lemezt egy-két napra kölcsönadtad valakinek, aki megesküdött, hogy vigyáz rá és nem karcolja össze, és ezzel te biztosítottad azt magadnak, hogy hozzád is bejöttek lemezek. Mindenkinek volt pár lemeze, egymás között lehetett cserélni, de gyakorlatilag azzal az egy eredeti lemezzel megvetted magadnak azt a jogot, hogy mindenkinek a lemezeit te meghallgathassad. Egy ilyen körforgás volt akkoriban” – emlékezett vissza Váli Csongor.

Hozzátette, mivel egy lemez mégsem lemez, mindenki igyekezett beszerezni minél többet. A román Electrecord lemezvállalat időnként adott ki lemezeket, ezeken a hazai együtteseket lehetett hallgatni. Ezek többnyire rockzenék voltak, nem könnyűzenék, és olyan együttesek adtak ki lemezeket, mint az Iris vagy a Compact.

Aztán a nyolcvanas évek elején jelent meg az Atlantic Recordsnál az AC/DC Black in Black című albuma. Minden városban volt egy vagy két példány belőle, és ez az AC/DC lemez kölcsön adogatva mindenkinél felbukkant. Ez volt az első komolyabb követői körre szert tevő zenekar, amely megalapozta azt is, hogy a rockzene a lemezzel összekötődött – magyarázta a gyűjtő, aki maga is rocker lévén, a nyolcvanas évek közepe, vége felé kezdett járni Marosvásárhelyre, ahol

az ószeren virágzott a kereskedelme a lemezeknek, ő pedig mindent, amit lehetett, pénzzé tett, hogy lemezeket vegyen.

Így darabonként gyarapította éveken keresztül a gyűjteményét. Amikor jött a rendszerváltás és mindenki ment, amerre tudott, ő dobozba tette a lemezeit, vigyázott rájuk és megőrizte.

„Bennem megmaradt valahogy az idők folyamán is, hogy a lemez nem egy halott dolog, nem a múlt része, hanem igenis egy élő valami, amiért megdolgoztunk, megszenvedtünk. Ebben benne van az is, ahogy egy tű serceg a lemezen, ahogy időnként ugrik egyet, és az is, hogy tudod, hogy melyik karcolás mikor került a lemezre, vagy ki volt az, akinek kölcsönadtad a drága kincsként féltett lemezedet, és méltatlan állapotban kaptad vissza: karcolás volt rajta, vagy a borítója meggyűrődött, vagy kiszakadt a szöveges részből a belső borító.

Nem vagyok az egyedüli, aki úgy sajátította el az angol nyelvet, hogy például a Pink Floyd A fal dupla albumának a szövegét fújtam kívülről” – magyarázza.

Csongor úgy véli, a nosztalgia makacs dolog, mert ha feltesz egy lemezt és meghallgatja, egy olyan hangulat vesz erőt rajta, ami egyedi. De ugyanígy éreznek azok is, akikkel annak idején egy társaságba járt. És ez akkor derült ki, amikor négy évvel ezelőtt, miután lejárt az érettségi találkozójuk úgynevezett hivatalos része, elhívta magához a társaságot, hogy ott még lehet reggelig „üldögélni.”

„Amikor a régi kedves cimboráim, akikkel együtt buliztunk ezekre a lemezekre anno, meglátták, hogy ugyanazok a lemezek, amelyekre mindenki emlékezett, és amelyek kézről-kézre járnak, megvannak, mintha megállt volna az idő. Ott volt az a lemez például, amelyiken festékfolt volt, és amelyikből ki volt percenve egy darab, vagy az, amelyik annyira hullámos volt, hogy csak úgy lehetett hallgatni, ha egy doboz rajzszeget rátettünk a tűre. Remek bulit nyomtunk akkor ezekre a zenékre, amelyeket mindenki ismert és szeretett. Onnantól kezdve szinte folyamatosan jönnek néhányan hozzám, feltesszük valamelyik lemezt a sok közül, és hallgatjuk ezeket a zenéket” – mesélte a gyűjtő.

Váli Csongor hangsúlyozta, amikor valaki lemezjátszó mellett táncol, bulizik, kicsit óvatosabb kell legyen. Náluk a csűrben van felállítva a lemezjátszó, már a gyerekek is tudják, hogy nem lehet mellette ugrálni, mert akkor szökik:

Azoknál, akik régebbi motorosok, lehet látni, hogy valahogy rögződött, ez egy technika, egyfajta táncolás: úgy kell táncolj, hogy ne szökjön a lemez, akárhogyan rázod a fejed.”

Mivel elég sokat utazik, ha van lehetősége, benéz a bolhapiacokra, és ha a költségvetésébe belefér, vásárol egy-két lemezt. De olyan is van, hogy ajándékba kap olyanoktól, akik már nem hallgatnak lemezeket. Nem megszállott gyűjtő ugyan, de azért gyarapodik a gyűjteménye. Úgy véli, sok olyan klasszikus zenei felvétel van, amelyeket már nem lehet máshol meghallgatni, csak lemezen.

 „Ezen a részen javarészt filmzenék, ott a klasszikus zenék, ott a magyar zenék vannak, ezek itt ABBÁ-k, ez valami musical, ez Björknek az első bemutatkozó lemeze. Itt Boney M, Joe Cocker, itt az összes Koncz Zsuzsa, Neoton-lemezek” – ezt már Günther Ottó magyarázta, amikor otthonában felkeressük. A csíkszeredai FunFm rádió műsorvezetője, főszerkesztője idén kezdte el gyűjteni a lemezeket, és mostanra már több ezer példány tulajdonosa.

„Annak idején volt otthon lemezjátszónk, amit még nagyanyámtól örököltünk, és olyan lemezünk volt például, mint a Csárdáskirálynő. Már rég kacsingattam tehát a lemezek felé, és akkor egyszer csak úgy döntöttem, hogy gyűjteni fogom. Bemondtam a rádióban, és kiírtam a Facebookra. Sokat kaptam is, de a nagy részét vásároltam. Egy gyűjtőtől például 168 darabot vettem nemrég 450 lejért. Legutóbb a kolozsvári könyvvásáron vásároltam három dupla lemezt, ezekért 402 lejt fizettem. Az újak nagyon drágák, egy valamirevaló lemez száz lejnél kezdődik” – tudtuk meg Ottótól.

Egy alkalommal egy idősebb kolléganőjének mondta el, hogy szívesen gyűjtene lemezeket, így Éva néni rögtön ajándékozott neki egy lejátszót és egy darab lemezt, a Neoton Família Karneválját. „Hazahoztam, gyerekkoromból még emlékeztem, hogy a tűhöz nem szabad hozzányúlni, elindítottam és vártam a csodára. De a csoda nem jött. Több évtized mocska volt a tűn, nem is látszott ki a kosztól. Szétszedtem, nagyító alatt megpucoltam, visszatettem, és megtörtént a varázslat. Azt a lemezt rengetegszer meghallgattam. Ha valaki jött hozzám, tettem fel, hogy hallgassa meg.

A lemezeket valóban csak azok tartották meg, akik tényleg szeretik. Nagyon drága hobbi. Sok ezer lejre tehető egy-egy gyűjtemény. Egy jobb állapotban levő használt lemez is huszonöt lejbe kerül. Ugyanakkor mostanában egyre több lemezt kezdenek gyártani. Nő az eladás, de azok nagyon drágák, egy Depeche Mode-lemez már 150-170 lej körül van. És még ott vannak a kellékek, amikkel karbantartod a lemezeket, a lejátszót, szóval nem olcsó mulatság.”

Ottó ajándékba is sok lemezt kapott, egy ismerőse Németországból például több rend lemezt is küldött neki, van, aki a szülei gyűjteményét adta oda, mivel úgy gondolta, hogy nála jó helyen lesz.

Kaptam például olyan Omega-lemezt, amelyikből hiányzott egy darab, vagy amelyiknek az egyik szélén van egy lyuk, mert megolvadt, de hallgatható. Éva néni egyszer Izraelbe utazott, és mellette ült egy nő, akinek – mint kiderült – rengeteg lemeze van, és egy részét a gyűjteménynek elküldte nekem. Amit észrevettem a gyűjtések során, hogy szinte minden háztartásban volt egy Neoton-lemez. Több helyről kaptam meg ugyanazt a lemezt. Van egy ismerősöm, aki elektronikai hulladékot gyűjt, és ha olyan helyen jár, megkérdezi, van-e olyan lemezük, amit már nem hallgatnak. Egy árvaházból is kaptam egy nagy öllel, ők segélycsomagban kapták, és úgy fogalmaztak, számukra csak mocsok, nekik nem kell” – sorolta a gyűjtő.

A kabarélemezeit is megmutatja, van Hofi-, Sas-lemez is közöttük, majd a meselemezekről kezdünk beszélgetni. Egy történelmi indulókat tartalmazó lemezt is megmutat. „Ez még a gyerekkoromból van, igaz, akkor annyira nem értékeltem, viszont, amikor kezdtem felnőni, bármilyen indulót hallottam, ami ezen rajta volt, mind tudtam dúdolni. A meselemezek közül emlékszem, megvolt a Tóbiás és Kelemen és az Irgum-burgum, Benedek is. Azt az angyal hozta, apum ki is jegyzetelte az egész párbeszédet a meséből és kívülről tudta” – emlékezett vissza kacagva Günther Ottó.

Nem csak Ottóénál fújta kívülről a család a meselemezek szövegeit, a székelyudvarhelyi Hodgyai László Elemér öccse és egy barátja segítségével egy évvel ezelőtt digitalizálta a gyerekkorában hallgatott meselemezek anyagát, és fel is töltötte saját Youtube-csatornájára, hogy másoknak is örömet szerezzen vele.

A székelyudvarhelyi Príma rádió jelenleg Svédországban élő egykori műsorvezetője gyerekei számára készítette el elsősorban a digitalizált változatokat, majd a nagyközönség számára is elérhetővé tette. Mint mondta, szoros viszony fűzi ezekhez a mesékhez, hiszen ezek segítettek kialakítani a világnézetét, és ezek emlékeztetik a gyerekkorára. „Olyan értéket képviselnek, amit a mai média világában már nem lelünk fel. Igaz, van köztük olyan mese is, amit nem mernék lejátszani a saját gyerekeimnek.

Úgy látszik, hogy nagyobb volt a tűréshatár. Ma már kedvesebb meséket olvasunk a gyerekeinknek, kevesebb vérrel, több szívvel, több kedvességgel. De ennek ellenére jó, hogy megvannak ezek a mesék, és bármikor hozzájuk lehet nyúlni. Ajánlom mindenkinek, hogy hallgassa meg ezeket, már csak az előadásmód miatt is. A hatvanas években Kolozsváron játszó színészek hihetetlen átéléssel adják elő a meséket. És ez az átélés megalapozta azt a fajta stílust is, ahogy én ma mesét olvasok a gyerekeimnek.  Szívesen nyúlok ezekhez az eszközökhöz, ezekhez a hangsúlyformákhoz, ezekhez a népies megfogalmazásokhoz, amelyeket ezekben a mesékben is hallani lehet” – hangsúlyozta Elemér.

De nem csak meselemezeik voltak, zenealbumok is sorakoztak a polcokon. Akárcsak Csongoréknál, itt is zajlott a csereberélés, a kölcsönadás, de a lemezek maguktól nem mentek haza. Nem volt kellemes valaki nyakára járni, hogy adja vissza a kölcsönadott lemezt. Olyan is volt, hogy egy barátjának a nappalijában ki volt írva:

Eddig mintegy tíz meselemez található meg a Youtube-on, amelyet Elemérék digitalizáltak, mint mondta, több kortársa is megköszönte, hogy feltöltötte ezeket. „Azokra az művészekre is gondolván, akiknek a hangját ezeken a felvételeken hallhatjuk, nagyon szívesen népszerűsítem, hogy a munkájuk ne vesszen kárba. Egyfajta értékmentés is ez. Ugyanakkor emlékeztet a kor hangulatára, visszaidézi azt a kort, amikor hallgattuk, és így ad valami pluszt – legalábbis számomra” – vélte Elemér.