Bözödújfalu: szárazra került torzkép

Bözödújfalunak azért kellett eltűnnie, mert helyére, a Küsmöd-patak völgyébe vízgyűjtő tavat terveztek. A tó megvan, és hatalmas, ám a legtöbb ember tudomása szerint semmi haszna. Most azonban, hogy több méternyi vizet engedtek le, szokatlan látvány, talán ennek tulajdonítható, hogy nagyon sokan ellátogatnak oda. A kb. 650 hektár területű tó összezsugorodott, szélein vastag, fakó iszapcsík jelzi, meddig borította víz a partot. Annyira már megszáradt, hogy járható. A növények most kezdenek megkapaszkodni, gyökeret verni.

Ha a tavat Erdőszentgyörgyről közelítjük meg, jó minőségű aszfaltúton lehet körbejárni déli, keleti oldalát, az északi partrészen pedig, a régi úton eljutunk az egykori Bözödújfalu felszínre került maradványaihoz. Etéd irányából Kőrispatak után gödrös kövezett útszakaszon jutunk el Hargita megye határához. A táblán kívül a Maros megyében kezdődő új aszfaltút is jelzi, az eddigitől eltérő helyre jutottunk el.

Rosszul hangzik úgy fogalmazni, hogy az egykori falu maradványait láthatjuk a szárazra került részen, ám szó szerint igaz. Amikor a bözödújfalusiaknak költözniük kellett, csak azt vitték el, ami akkor szerintük használható, hasznosítható volt, tehát a lakóházak és melléképületek falait nem bontották egészen vissza. Aki tömbházlakásba szorult, annak minek kellett volna építőanyag? Az egykor elárasztásra ítélt területen bárki téglát, cserepet, beépíthető követ gyűjthetett, hiszen már senkiföldjének számított. 1988 nyarán aztán kezdte ellepni a víz a helyet.

Egykori lakostól tudom, hogy akkor tizenhét településre szóródtak szét a bözödújfalusiak, akik minden év augusztusának első hétvégéjén összegyűlnek a tó partján találkozni, emlékezni. Jól kisírni magukat. Örülni a találkozásnak. Megismerkedni egykori falustársaik gyermekeivel.

Azon a júniusi vasárnapon, amikor arra jártunk, egyáltalán nem volt néptelen a hely, bár fürödni még nem lehetett. Sok volt a csodálkozó, a nézmester, ahogyan az egykori falu lakói fogalmaznának. A valamikor elárasztott részen most jól kivehetők a lakóházak és erősebb melléképületek alapjai. A pincékből is kiszáradt már a víz. Egy-egy helyen a behorpadt iszap azt jelzi: pincés épület közelében állunk. Vastag iszaprétegen lépkedünk, ami száradás közben jól meghasadozott. A kétujjnyis hasadások eléggé mélyek már, bár az iszap még puha, és néhol eléggé süllyed a talpunk alatt. Egy-egy italosüveg jelzi, hogy nem csupán emlékezni járnak ide az emberek. A régebbi szemetet, hulladékot valószínűleg elnyelte az iszap…

Az iszap bűzös, talán attól is, hogy a rengeteg kagyló nem tudta követni a visszahúzódó vizet, és elpusztult. A száradó iszapon már megvetette lábát az új élet: növények vertek gyökeret, nagyon sok helyen leginkább a fűz töri meg az egyszínűséget. Beljebb, a patak régi medréhez közelebb száraz fákat látni, ugyanolyan magasságú mindegyik. Ez azért van így, mert a völgy elárasztása utáni télen a befagyott tó jegére bejárva könnyen szerezhetett tűzifát az a két-három család, amely a tó szélén megmaradt házakban élt. Jelzi az állandó vízszintet is: több méter magasságúak. Rajtuk rengeteg horgászzsineg, egyik tetején alkalmi tutaj akadt fenn. Alatta pedig egy karosszék fémváza. Talán jó lenne, ha sokan beleülnének legalább egy pillanatra, hogy elgondolkodjanak azon, szabad-e az embernek rossz gazdaként élnie, viselkednie?

A száradó iszap megőrzi a nyomokat, innen látni, hogy tűsarkú cipős nők is bemerészkedtek ide a még lágy iszapban. Őzek, feljebb tehenek, máshol szarvasok nyomát látni, és hatalmas medve is járt erre, ekkora medvenyomot életemben nem láttam még. Kisebb mackó, farkas nyomát is felfedeztük. És rengeteg folyami kagyló héját.

Amint a falu végi emlékhelytől az egykori falu felé tartottunk, lankás oldal adta magát parkolóhelynek. Közelében jöttünkre kisfiú szedte elő sietve szatyrából a kínálható portékát: szalmadíszeket, lábasalátétet, szalvétatartót. Egy fűzfa tövébe rakta ki, jól látható helyre. Onnan kínálja, akár néhai társai évekkel ezelőtt, amint a kirándulók kezdtek megsokasodni a tó partján.

Az egykori unitárius templom falaiból kevés maradt meg, ám lejjebb, a katolikus templom helyén is csupán egy nagyobb kőrakás jelzi, hogy nem kis épület állt itt. Közelében alapig visszabontva látni az egykori lakóházak helyét. Egy díszesebb lépcső előtt csoportképet készít egy nagy társaság, odébb pedig egy fiatal pár andalog, később a lány a szépen szóródó késő délutáni fényben fényképezteti magát.

A kutakat ha be is tömték fadarabokkal, nem teltek fel iszappal. Szépen látszik így, a vakolat nélküli falrészeken, pincefalakon, hogy az egykori kőművesek milyen pontos, még pusztulásában is tetszetősnek tűnő munkát végeztek. Az egykori úton nincsen iszap, a por is megszáradt. Ezen a részen a legmagasabb pont egy házfaldarabnak dőlt beton villanyoszlop. Madarakat azonban sehol sem láttam. Élet nélküli a csaknem harminc évet víz alatt töltött falurész.

A másik oldalon, a kirándulók által inkább látogatott partrészen is roppant mulatságosnak, mondhatni meggondolatlanul tervezettnek tűnik a száraz iszap uralta sáv, bár mögötte eléggé sűrűn állnak már a nyaralóházak. Mint tudjuk, idén egész évben ilyen alacsony lesz a vízszint, ám idővel a növényzet meghódítja magának a helyet. A tó felső részén hatalmasra nőtt fűzfák takarják a kilátást, a bokroktól az sem látszik, hogy csupasz körülöttük a felület. Az iszaptenger közepén folyó patak vize ezüstösen csillog, körülötte az egykori bokrok vastagabb ágai, szürkén, ennyi maradt a sornyi fűzből. De épen maradtak a szőlő vastagabb ágai is az épületek közelében. A régi út mellett kupacban ócskavasat: régi edények darabjait látjuk.

Minden olyannak tűnik, mintha az élet és halál viaskodna. Ha derűlátók vagyunk, azt nézzük, hogy helyenként, főleg a völgy felső felében már belepte az iszapot a növényzet. Lejjebb dögszagú a hely. Sok kő, házalapok, régi gyümölcsfák vastag törzsei, a repedező iszap miatt holdbéli tájnak vélhető. Kopárság és szívet facsaró hangulat: ennyi maradt, legalább erre az évre ennyi látható egy székely faluból, ahol jól megvoltak egymás mellett székelyek és nem székely származásúak, unitárius, római katolikus, ortodox és zsidózó vallásúak.

Aki a falu történetét szeretné megismerni, a bözödújfalusi születésű Kovács András könyveit vegye kézbe (Vallomás a székely szombatosok perében. Bukarest, 1981, ill. Bp., 1983; Útfélen fejfa. 1995; Mondjatok káddist egy székely faluért. 1997; Az erdélyi szombatosság nyomában. 1999). Aki pedig csupán kirándulni jár ide, magával hozva zajszemetét a nyári napokban, jó, ha tud egy új legendáról: a tó áldozatokat szed… Ezt az egykori lakók állítják.

Ha emlékezni mennénk oda, ki ne hagyjuk a faluvégi emlékhelyet, ahol vallási meg más szimbólumok is hirdetik azoknak, akik nyelvünkön írt emlékeztetőt olvasni nem tudnának: egy faluról és népéről van szó. Történelmünk egyik torzképéről félrehúzták a vízfüggönyt.

Egy rozsdás, pár centis pipavasat láttam egyik épületkövön, azt hoztam el, magam sem tudom, miért, és egy jó nagy kagylót. Én még láttam élni ezt a falut, és vízzel feltelni is a völgyet. Milyen élet támadhat fel, ha csak egy évre is, az odaiszaposodott emlékek felett?