HIRDETÉS

Bukovinai székelyek nyomában

Antal Erika 2017. augusztus 08., 15:12

Korábban csángóknak nevezték őket, holott székelyeknek, bukovinai székelyeknek vallották magukat azok a zömében Déván, Vajdahunyadon, Csernakeresztúron, Sztrigyszentgyörgyön élő magyarok, akiknek ősei Bukovinából telepedtek át Erdélybe és Magyarországra, valamint az Al-Duna mentére. Történetük több évszázadra nyúlik vissza, hagyományaikat ma is igyekeznek életben tartani.

Szabó Julianna, a csernakaresztúri tájházban mesélt a bukovinai székelyek Fotó: Antal Erika

A bukovinai székelyek leszármazottai ma már szerte a Kárpát-medencében, sőt még azon is túl, több országban, régióban élnek. Identitásuk megőrzését szolgálja az az évente megrendezett találkozó, amelyet az elmúlt hétvégén Magyarországon, Bonyhádon szerveztek 28. alkalommal. Bonyhádra ugyan nem jutottunk el, de Déván, valamint Marosvásárhelyen beszélgettünk a 19. század végén és a 20. század elején Andrásfalváról, Hadikfalváról, Istensegítsről, Radócról az egykori Nagy-Magyarország területére áttelepítettek leszármazottaival. 

 Gyerekek a szekérben, szentképek a szekér oldalán

Déván él és ősei múltját kutatja László Gergely Pál, aki elmondta,

ha beszéltek is a múltról a családban, a bukovinai székelyek története szomorú téma volt.

Egyik nagyapja még Istensegítsben született, a két telepítés között került Dévára, ahol megnősült. Nagyanyja ugyancsak bukovinai származású volt, de ő már Hertelendifalván született, Pancsova mellett az al-Dunánál. Anyai nagyszülei Hadikfalván születtek, és az első telepítéssel, 1892-ben kerültek Dévára.

HIRDETÉS

A magyar kormány a 19. század végén, illetve a 20. század elején egy úgynevezett csángó-programot indított, hogy a Kárpátokon kívüli magyarokat visszahozza a magyar hazába. A program csak részben valósult meg, a kisebb létszámú, Bukovinában élő székelyeket sikerült visszatelepíteni, ugyanis a falvaik még az Osztrák-Magyar Monarchia részét képezték, míg a csángók Románia területén éltek. Az 1892-es és az 1911-es telepítések során szekerekkel indultak el a családok, amelyek egy részének Déván, Vajdahunyadon, Sztrigyszentgyörgyön és Csernakeresztúron biztosítottak földet, vagy házat. Másokat az al-Dunához irányítottak, ahol egyeseknek jutott föld, másoknak csak kubikusmunka a Duna árvízvédelmi munkálatainál. A történelmi események következtében előfordult, hogy a Duna-mentéről visszatértek Bukovinába, illetve Déván maradtak, hogy aztán megint elinduljanak egy következő hullámmal. Az is megtörtént, hogy Dél-Amerikáig mentek, ott próbáltak boldogulni, ám ott sem maradtak, hazatértek.

Tájház őrzi Csernakeresztúron a bukovinai székelyek szellemi és tárgyi emlékeit Fotó: Antal Erika

Mindarról, amit átéltek, amit magukkal szállítottak, – szellemi és anyagi javakat, – száz kilométereken át, a csernakeresztúri Bukovinai Székely Tájházban szereztünk tudomást. Szabó Julianna mutatta be, hogy milyen bútoraik, használati eszközeik, gyerekjátékaik, illetve szentképeik voltak. A falon látható nagyméretű képek valószínű, hogy még korábbról, a Székelyföldről származtak. A szekér oldalára rögzítve vitték magukkal egykor Bukovinába, a jobb megélhetésben bízva, ahonnan később családostól, értékestől, gyerekestől indultak boldogulást keresve egy másik, harmadik, negyedik helyre.

 Élő és éltető hagyományok

„Édesapámék nyolcan voltak testvérek, Bukovinából kerültek Dévára” – meséli Fazakas Ildikó vegyészmérnök, projektmenedzser, az erdőcsinádi citeratáborok szervezője, a Fagyöngy Citerazenekar alapítója és vezetője.

„Édesanyám, Benedek Elek falujából, Kisbaconból került Dévára tanítónőként, úgy nevelt, hogy a néphagyományokat tisztelni kell. Nem csak ápoltuk, éltettük és meg is éltük azokat”

– idézi fel a gyermekkorát, hozzátéve, hogy édesapja meséiből ismerte a Dévára települt bukovinai székelyek történetét. Egyik kedvenc szórakozásuk a karácsony első estéjén hagyományos mulatozás volt, amikor egy-egy lányos háznál összegyűltek a leányok, a fiúk pedig csapatokba tömörülve – katonákból, énekesekből és zsidókból állt a banda – látogatták a lányos házakat, ahol muzsikáltak, énekeltek, szórakoztak. „Zsók Béla ezt a szokást leírta, összehasonlítva azzal, amit az ő ifjúkorában játszottak, illetve a további változásokat is” – magyarázza Ildikó, akit bukaresti egyetemi évei alatt Zsók Béla ismertetett meg jobban a bukovinai székely hagyományokkal. „Ő volt az, aki rávezetett a néprajz és népzene alapjaira. Korábban is tanultam hegedülni, szerettem a népzenét, de ő volt az, aki irányított, aki a bukovinai székelyek sajátosságait elmagyarázta nekem. Neki köszönhetem azt is, hogy elkezdtem citerázni” – idézi a dévai néprajzkutató emlékét.

Csernakeresztúri tájház Fotó: Antal Erika

Fazakas Ildikó édesapjának szülei 1903-ban Hadikfalváról kerültek Dévára, annak is az Újtelepnek nevezett városrészére, ahol házat kaptak és a gyerekek megszülettek. A családban tovább éltették a bukovinai székely hagyományokat, az ételreceptjeik, ünnepi szokásaik ma is élőek és éltetőek, hiszen Ildikó gyerekei is elkötelezettek a néprajz iránt, a Csernakeresztúron rendszeresen megszervezett mesemondó versenyen mindig részt vettek. „Zsók Béla bácsitól kaptunk egy hímzett mellényt, azt is rájuk adtam. Ezzel is próbáltam tudatosítani bennük azt, hogy nekik egy ilyen águk is van, a bukovinai székelyekhez is tartoznak a székelyföldiek mellett” – mondja Ildikó, aki ugyan nem járt Bukovinában, de a nyárádmenti származású férje, Fazakas János „Fazi” néptáncos és néptáncoktató révén is kötődik oda. „Volt egy jó kapcsolatom a bonyhádi Székely Körrel, oda jártunk rendszeresen, ahol a férjem táncot tanított, én pedig kézműves foglalkozásokat tartottam. Ennek a kapcsolatnak az eredménye volt, hogy megkérték Fazit, faragjon az öt faluba öt kopjafát”.

Tehát azokat a kopjafákat, amelyek a bukovinai temetőkben állnak, egy Marosvásárhelyen élő, nyárádmenti székely „legény” faragta.

Bukovinai székelyek leszármazottai a nagyvilágban

„Érdekes, hogy régebb sokkal szorosabb volt a rokoni kapcsolat a Bukovinában maradottakkal, vagy az onnan elszármazottakkal” – hangsúlyozza László Gergely Pál, akinek nagyapja, László János gazdálkodó – lejegyzett emlékeit kötetben is megjelentette –  1937-ben leírta, hogy hét szekérrel mentek Istensegítsbe a búcsúra, ahová hat-hét napig tartott az út. Napjainkban bár jobbak és gyorsabbak az utazási lehetőségek, nincs kiért odamenni.

Istensegítsben még él az utolsó magyar, Nagy János bácsi, de utána már nem marad senki, akivel ott, a szülőföldön találkozni lehetne.

László Gergely Pál 25 éve kezdte el a kutatást, előbb Déván gyűjtötte az adatokat, Csernakeresztúron, Sztrigyszentgyörgyön. majd Bukovinába is eljutott, 27 alkalommal fordult meg ott. Érdekességként említi, hogy az istensegítsi románok részéről felkérést kapott: segítsen a falu monográfiájának az összeállításában, hiszen ő az, aki legjobban ismeri a helység történetének a magyar vonatkozásait.

Fazakas Ildikó, akinek életét meghatározták a bukovinai székely hagyományok

Régi családi fotókat gyűjt és ad ki kötetben Hompot László, aki ugyancsak bukovinai székelyek leszármazottja. Családfákat állít, és családi vonalon is jól ismeri a be- és ide-oda telepítések történetét. Nagyapja családját a 19. század végén Andrásfalváról az al-Duna mentére irányították. Nagyapja ott született a Székelykeve nevű faluban. Ám a család – miután a Duna átszakította a gátat és a falut elöntötte a víz, a lakosokat pedig egy másik helyre költöztették, – visszaindult Bukovinába. Déván azonban letelepedtek, ahol már épültek a házak, és egy jobb, békésebb idő ígérkezett a család számára. „Még nem voltam a nagyapám szülőfalujában Székelykevében, de készülök elmenni, megkeresni a keresztlevél-kivonatát a levéltárban”– teszi hozzá Hompot László, aki kapcsolatot ápol több, a világ különböző részein élő, magát bukovinai székelyek leszármazottainak tartó személlyel is.

HIRDETÉS
0 HOZZÁSZÓLÁS
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS