Bundába hímzett fájdalom: Bodor Mária

Azt mondják, a gyimesi népviselet legértékesebb és legdíszesebb darabja a csángós bunda. A báránybőrből készített és hímzett mellényt a nők elöl, a mellkason gombolják össze, a férfiak pedig oldalt és a vállon.

A gyimesfelsőloki Bodor Mária saját maga és családja, barátai legnagyobb büszkeségére nemrégiben elkészítette első csángós bundáját, amellyel a Hagyományok Háza által meghirdetett Most van időm alkotni című pályázatára is jelentkezett. Görbepataki otthonában büszkén meséli, a Kárpát-medencéből érkezett 158 pályamunka közül 41-et díjaztak, köztük az általa készített bundácskát is.

„Édesapám szűcsmester volt, de a kilencvenes évek elején megszűnt a termékek iránti érdeklődés, ezért kevesebb lett a munkája, s egyszercsak elhatározta, hogy megpróbálkozik a csángós bunda varrásával, hímzésével. Édesanyámmal együtt hozzáláttak, készítettek is néhányat. Sajnos amikor édesapám készítette ki a báránybőrt, varrta, majd hímezte a bundát, nem adatott meg az a szerencse, hogy mellette legyek. Más dolgok érdekeltek, akkor még a kereskedelemben dolgoztam, ott volt a család, a munka…

Ápolónői munkám mellett mellékmunkákat vállaltam, itthon a gazdaságban dolgoztam, hogy kitölthessem az űrt. Motoszkált a fejemben, hogy valami nagyot kellene csinálni, hiszen amit csinálok, az a lelkemnek nem elég. Aztán egy reggel felkeltem, és munkához láttam” – meséli Mária.

Hogy mi történt azon a reggelen? Eldöntötte, hogy bundát fog varrni. Kezébe került egy kis bunda, amelyet még az édesapja készített, az alapján papírból sablont vágott magának, aztán szintén a néhai szűcsmester által kikészített, a lakás díszéül szolgáló báránybőr darabokból megvarrta az első darabot. „Milliméterre számoltam, rajzoltam, összevágtam. Így kezdődött. Teljes figyelmet igényel ez a munka. Annyira lekötötte a figyelmem, hogy ha elgondolkoztam akár az életemben adódott miérteken, a sikereken vagy kudarcokon, elrontottam, és vissza kellet bontani a hímzést vagy a szegőt” – magyarázza mosolyogva. A bunda teljes mértékben kézzel készült, azt mondja, volt olyan nap, amikor akár tíz órát is dolgozott vele. A karantén ideje alatt – meséli – tudomást szerzett a Hagyományok Háza által meghirdetett pályázatról, és Júlia lányával együtt jelentkezett, de a Gyimesfelsőloki Polgármesteri Hivatal által szervezett hasonló tematikájú felhívásra is küldött felvételeket munkájáról. Díjat is kapott a Hagyományok Házától. Kicsit pironkodva jegyzi meg, nem akarta ő ezt nagydobra verni, ő csak a maga kedvéért kezdett varrni.

„A férjem testvérének a kislánya idén lesz elsőáldozó, ilyenkor a gyermekek itt népviseletet öltenek magukra. Én neki sokszor, mondhatni könnyelműen megígértem, hogy varrok egy csángós bundát, de telt-múlt az idő, s nem lett meg. Na most megvan, és bár még nem tudják, de ő kapja meg ezt az első bundát” – osztja meg a nagy titkot.

Időigényes munka, de meg lehet csinálni – hangsúlyozza. Ő egy kész bundáról fotó alapján készítette el a kis bundát. „Elhatározás, érdeklődés kérdése. Én nagyon szeretném, ha többen foglalkoznánk ezzel, mert van rá igény. A forradalom után, miután ránk szakadt a modern nyugati világ, a népviselet sokat veszített értékéből, és meg is tizedelődött, hiszen sokminden külföldre került, eladták. Ez mind-mind veszteség. A kétezres évektől vált számunkra is egyre fontosabbá: az ünnepi alkalmakkor az emberek népviseletet öltenek, így növekszik az igény is iránta. Én beleszerettem. A mának és a jövőnek maradandót adni kimondottan nagy élmény számomra. Újabb célt kapott az életem, folytatni kívánom ezt a munkát.”

És igen, az első kis bundát követi még más is. Mária édesapjától maradt még két kis félkész bunda. „Az egyiket a kicsi fiamnak készítette volna ballagásra, sajnos egyikőjük sem érte meg ezt a pillanatot. Azt tervezem befejezni. A másik is a fiamnak készült, csak az kisebb lett, és azt félretette a színbe, most pedig előkerült. Na azt is be akarom fejezni” – tervezget. Azt mondja, hiszi, sőt biztos benne, hogy édesapja segíti őt.

Ha pedig valamiben nagyon elakadtam, édesanyámat hívtam tanácsért” – jegyzi meg. Mutatja, magyarázza a bundán a mintákat, hogy melyik a tyúklábminta, melyik a sulyokvirágminta, az életfa, és miben különbözik a rózsa, mert más, amikor azt egy kislány bundájára hímezik, és más amikor egy férjezett asszonyéra. Próbahímzésként mintát varrt papírra, zsebkendőre. A három gomb közül kettő még az édesapja keze munkája, egyet ő készített. Jól sikerült – nyugtázza büszkén.

„Ez egyfajta bizonyíték a magam számára is, hogy meg tudom csinálni, hiszen elsősorban én kételkedtem saját magamban. De bebizonyítottam, hogy képes vagyok rá.” Beszélgetünk. Mesél a családjáról, az őket ért tragédiáról, a talpraállásról, a tizenhatéves Júliáról, aki a család mozgatórugója a továbblépéshez. „Nagyon kell figyelni arra, hogy ne abba kapaszkodjunk, amit elveszítettünk, hanem arra vigyázzunk, amink még van. És ehhez nem föltétlenül kell egy tragédiának bekövetkeznie az életünkben, hiszen nap mint nap elveszít az ember valamit. Mindig tovább kell lépni. Nagyon tudatosan kell felkelni minden reggel, és tudatosan lefeküdni minden este, hogy meg tudj küzdeni a nehézségekkel. Mert meg lehet tenni, és meg is kell tenni” – mondja mintegy biztatásként saját magának és másoknak is.

Ott van előttünk a kis csángós bunda. Megcsodálom a hímzését, finom tapintását. Több ez egy bundánál. Minden öltésében benne van egy édesanya szenvedése, fájdalma, de benne van a szeretete, az akaratereje is.