Csülök tizenegyféleképpen: teszteltük a százhúsz éves Basa fogadót

Jóval nagyobb és impozánsabb vendéglátóipari egységek előtt vezet el az ember útja, miközben Borzontot elhagyva „Basa kereszttátiék” felé tart, de Basa fogadó persze csak egy van. Méghozzá 1897-től, s ha jobban elmélyedünk a létesítmény történetében, kiderül, hogy még szerények is, mikor csak onnantól eredeztetik a történetet, a dokumentumokat ugyanis további húsz évvel korábbra keltezhetik vissza. Ekkor bukkan fel a történetben először a Baricz név: igen, ugyanaz a Baricz, amit ország-világ előtt mostanában Baricz Gergő tett ismertté. És mi köze a Bariczoknak Basához? Erről azt kell tudni, hogy a Basa az alfalvi Bariczok ragadványneve volt, maga a fogadó is a Görgényi-havasok fele vezető úton a Basa-kanyarban jött létre a Gyergyó és Parajd közötti úgynevezett Sóúton.

Majdnem teljesen teli parkoló fogadott egy szombati nap kora este a nem túl impozáns építmény előtt, ez már sejtette, hogy finoman szólva nem leszünk egyedül. Stílusosan székelykapun keresztül vezet a vendéglőbe az út, rajta az újabb felirat: „Ember vésd szívedbe, hogy ez a föld mindig székely volt és az is marad”. Ennek a szövegnek az eredetije a gyergyóalfalvi templom kertjében, egy zászlótartó talapzatán található.

A románajkú átutazókat a jelek szerint ez nem nagyon zavarja:

vagy nem tudják, mit állít a felirat, vagy nem érdekli őket. Vagy hozzászámítják a hely jellegéhez: a majdnem teljes teltházban gyakoribbnak tűnt ugyanis a román szó, mint a magyar. A túláradó székely hazafias jelleg ellenére a pincérek persze nem csak miccsel, hanem bármivel ki tudják szolgálni a magyarul nem tudó román vendégeket.

Na de a tréfát félretéve: első látásra egy tipikusan rusztikus jellegű kajáldába csöppen az ember. A deszkapadlón rongyszőnyeg, akárcsak a lócán, ugyanis ez itt az ülőalkalmatosság, nem székeken ül itt az éhes vendég. Ez mondjuk kevésbé kényelmes, meg nem is lehet túl könnyen az asztalhoz közelebb tolni. Gyerekülés van, persze az is fából és faragottan. Korábbi itteni tapasztalataim egy zsúfoltabb, már-már giccses belteret oltottak az emlékeimbe, most némileg meglepetten tapasztaltam, hogy

az összes berendezési tárgynak valahogy helye van, nem lóg ki semmi az adott stílusból.

Mert ahogy kezd jobban körülnézni az ember, rájön, hogy a Basa nem pusztán rusztikus: helytörténeti is, gazdagon mutat a vendégnek saját történelméből. Így elfér a tárgyak között például a Basa kereszttátiról szóló családi kép, a régi rádiókészülék is a mindenféle kerámiák és egyéb, már szokványosabb „rusztikus” kellékek között. Ami talán kissé nehezebben fér bele – legalábbis – az én ízlésvilágomba, az az, hogy a gerendákra igazi kolbászokat aggattak fel száradni paprikák, fokhagymafüzérek és kukoricacsövek (ezt nem is igazán értem) közé.

Kevésbé zsúfoltnak, tudatosabban tervezettnek tűnik a hely: arra is figyelnek például, hogy a vizet nem otromba műanyag palackokban, hanem régi borosüvegekre hajazó edényekben hozzák ki, fizetéskor ráadásul kiderül, hogy a ház ajándékaként, amit nem emlékszem, hogy a környéken máshol tapasztaltam volna.

A ház ajándékainak sora ráadásul nem merül ki ebben: kis kóstoló franciasaláta és savanyú uborka érkezik friss házikenyér társaságában, miután rövid idő alatt felveszik a rendelést. Bár legalább ötven személyt kellett ellásson, a személyzet láthatóan a helyzet magaslatán állt, pedig Székelyföldön egyáltalán nem ritka – pláne, ha nagy a zsúfoltság –, hogy érkezéskor hosszú perceket megváratnak, míg felveszik a rendelést, majd a végén még fél órát várhatsz a számlára. A Basánál ilyesmiről szó sincs. Az is jó pont, hogy előre közlik: a zsúfoltság miatt várhatóan többet kell várni az ételre. Harminc-negyven percet ígérnek, végül lett az ötven is, de hamar eltelt: egyrészt a kóstoló miatt, ugyanakkor volt idő nyugodtan nézelődni, olyannyira, hogy még (majdnem) kétévesünk sem vesztette el ez idő alatt türelmét. Ehhez mondjuk hozzásegített a két zenész is, akik időről időre élő népi muzsikával járultak hozzá a hely hangulatához.

Ami viszont mindenképpen hátrány, az a – talán meghittnek szánt – gyatra világítás. A régies lámpatestekbe ültetett gyenge LED-es izzók csupán szemmeresztő félhomályt képesek előállítani, ami már zavaró. Egy profibban megtervezett világítás tudna meghitt is maradni, ugyanakkor jobban kiemelhetné a kiállított tárgyakat, amelyek közül sokat észrevenni is nehéz. A Basa „tangófényében” pedig fotózni reménytelen vállalkozás, s ez most nem azért fontos elsősorban, mert silányak lettek a tesztcikkünkhöz mellékelt képek: a vendégek szeretik fotózni magukat és egymást, mikor ilyen helyeken töltenek el időt, de azt is szeretik, ha ezeken a képeken nem csak elmosódott foltok látszanak.

A stílusosan, azaz rusztikusan öltözött pincér hölgyek

mintás huzatba bújtatott tabletek segítségével veszik fel a rendelést,

ez is olajozottabbá teszi a folyamatot. Kár, hogy a felhasznált számítástechnika arra nem terjed ki, hogy bankkártyával is lehessen fizetni, így az ember kénytelen étvágyát a pénztárcája tartalma szerint korlátozni. Talán a hitványabb környékbeli térerő okolható ezért, nem tudom, de legalább az információ egy stílusos fatáblára már a vendéglőbe való belépéskor feltűnik, elkerülendő a későbbi kínos jeleneteket.

Három flekk a körítésről, most akkor jöjjön végre a lényeg: a kaja. Három plusz egy fős társaságunk három különböző fogást próbált ki, így ezekről számolhatok be. A tepsis pityóka rántott sajttal jól el van találva, a karikára vágott krumpli ropogós, talán elférne rajta egy kis fűszer, de amúgy támadhatatlan. A rántott sajt fő alapanyaga biztosan nem szupermarketes sajtutánzat, inkább a közeli tekerőpataki tejfeldolgozó egyik érleltebb fajtájára tippelnék. A tepsis csirkében is ugyanaz a krumpli, rajta pirosra sült, kívül ropogós, belül omlós csirkecomb. A mi példányunk kissé túlsült, de nem túlzott mértékben. A harmadik étek egy „specialitás”, egy szellemesen medvetáncoltatóra keresztelt töltött sertéskaraj, amelyből teljesen hiányzott a sajt: az alaposan megfűszerezett töltelék kolbászból, füstölt sonkából és zöldségekből állt, enyhén pikáns jellege szolgált rá alighanem az elnevezésére. Körítésül ízletes és házias hagymás pityóka jött, kissé talán túl sós, ami amúgy a konyha egészére elmondható, de persze nem mindenki próbálja hozzánk hasonlóan csökkenteni az elfogyasztott só mennyiségét, így a legtöbb embernek bizonyára fel sem tűnik.

A Basa fogadóval leginkább asszociált ételfajta amúgy alighanem a tepsis csülök, körülöttünk is sokan fogyasztották. Jó néhány „vega” kaja is elérhető az étlapról, de kalóriaszegény, „egészséges” fogásokra azért nem érdemes számítani: a túrós puliszka, a reszelt sajtos szalmapityóka, a paszulyfőzelék vagy a sajttal töltött palacsinta tartozik hasonlók mellett a húsmentes étkek közé. És hogy min van a hangsúly, mi sem ábrázolja jobban, mint az a tény, hogy csülköt tartalmazó fogás tizenegy (!) is szerepel az étlapon, köztük kétféle leves. Leveseket most nem próbáltunk, de a „szokásos” csorbák, zöldség- és gulyáslevesek (meg a kétféle csülkös leves) mellett megtalálni itt a környékre, azaz Gyergyóra jellemző aszaltszilvás pojékalevest is, ami már majdnem megfelelhet az életmódreformereknek is.

Ami az árakat illeti: nem fogunk csődbe menni a Basában elköltött gyomortelepakoló, súlyos ebédek és vacsorák miatt. A házi, körettel együtt felszolgált különlegességek például 25 lej körüli összeget kóstálnak: mi hárman (plusz egy) mindössze 80 lejes számlát hoztunk össze.

És ki ne felejtsem: a kovászos uborka isteni.