Egy humoros nyelvőrző Udvarhelyről. Nyolcvanéves lett Komoróczy György

Ma ünnepli nyolcvanadik születésnapját Komoróczy György Székelyudvarhelyen élő nyelvész-közíró, újságíró. A név ismerősen csenghet minden székelyföldinek, aki az elmúlt évtizedekben újságokat lapozott – mai írásunk egyfajta tisztelgés egy olyan ember előtt, aki nélkül ma szakmabeliekként nem biztos, hogy ott tartanánk, ahol.

A Komoróczy család a mai Kárpátalja területéről származik (ma Palágykomorócnak hívják azt a települést, ahol a család ősei éltek), de a monarchia idején a Nyírségbe költözött, majd a család egyik része Szatmár megyébe, pontosabban Domahidára.

A trianoni döntés nyomán a román-magyar határ pont a Komoróczy-birtokot szelte ketté, így a család egyik ága értelemszerűen Romániában „ragadt”.

Ezen a településen, már újra Magyarország területén született 1942. február 10-én Komoróczy György, akinek édesanyja a Székelyudvarhely melletti Patakfalváról származott. Ennek 1949. március 2. után lett hirtelen igen nagy jelentősége: az „osztályellenségnek” tartott arisztokrata családot kitelepítették, vagyonukat elkobozták, a Komoróczy család így került előbb az Udvarhely melletti Miklósfalvára, majd a városba. Nyolcan laktak egy szobában, rettenetes körülmények és megalázás közepette (a férfiak kizárólag fizikai munkát végezhettek…), de a kis Gyuri gyermekkora mégis Érsemjénben zajlott, ugyanis sikerült azt „megoldani”, hogy ott járhasson iskolába (nagybátyja ott volt tanító).

Ám a kitelepítés, az osztályellenség szóval való megbélyegzése sajnos végig kísérte a fiatalkorát: nem mehetett elméleti gimnáziumba, az érettségin azonnal megbuktatták (csak másodjára sikerült), nem végezhetett egyetemet.

Végül a távoli Resicabányán végezhetett vegyésztechnikumot, ott valahogy másabbak voltak akkor az emberek, visszaemlékezése szerint senki sem foglalkozott a családjával, származásával, hagyták tanulni és dolgozni.

Hazatérése után a szakmájában helyezkedett el, a József Attila fémmegmunkáló üzemben lett technikus. Ennek (valamint annak is, hogy később a Matricagyárba került át) is köszönhető, hogy a kezdetektől fogva rengeteg udvarhelyi történetet, pletykát, anekdotát ismert, amelyeket később, egyik munkatársa tanácsára elkezdett lejegyezni, és a rendszerváltás után másfél évtizeddel egy kis kötetben meg is jelentette, majd ezt bővítette.

Ebben az időben, a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején kezdett autodidakta módon tanulni – mivel egyetemre nem mehetett, munka után, odahaza képezte magát.

Választása az anyanyelvre esett, ennek több oka is volt, de elsősorban talán az, hogy gyermekkorában a nagybátyja Kazinczy Ferenc szülőfalujában oktatta a szép magyar nyelvre, ugyanott pedig rendszeresen hallgathatta a Kossuth Rádió Édes anyanyelvünk című műsorát. A család ismerősi köre igen széles volt, hiszen Komoróczy tanulmányait nem kisebb nevek támogatták titokban, mint Murádin László, Péntek János, Cs. Gyimesi Éva és Cseke Péter (utóbbi Komoróczy feleségének osztálytársa volt korábban), illetve a híres magyarországi ókortudós, író és egyetemi tanár, egyben rokon Komoróczy Géza.

Könyveket, egyetemi jegyzeteket kért és kapott, aztán egy idő után a mindennapi munka után végzett tevékenysége igen jelentős lett. Elkezdett nyelvművelő cikkeket írni, 1970-től már rendszeresen jelentek meg az írásai Hargita napilapban. A Művelődési Házban a székelykeresztúri magyartanár, Fülöp Lajos kezdeményezésére megalapította többedmagával a Nyelvbarátok Köre nevű fórumot, a hetvenes évek elején ezeken a rendszeresített összegyűléseken a nemcsak értelmiségiek, tanárok, ügyvédek, tanítónők  vettek részt, hanem a munkások is. A hivatalosan a „municípiumi KISZ-bizottság kezdeményezésére” létrejött körről a román tévé Magyar Adása 1975-ben műsort is készített, de ez már nem tetszett a Szekunak, elgáncsolták, betiltották.

Komoróczynak volt baja a Szekuval és az akkori rendőrséggel, a milíciával is – habár mindig hangsúlyozta, hogy sokakkal ellentétben őt nem verték meg, de arra volt példa, hogy a csíkszeredai rendőrségen éjszakázott nyilatkozatokat írva.

A nyolcvanas évek vége igencsak próbára tette nyelvőrként is, hiszen ha belegondolunk, akkor a kötelező románosítás (a településneveket nem lehetett magyarul leírni az újságba se, olyan szókapcsolatok jöttek létre akkor, mint például „az odorheiu secuiesc-i matricagyár”  vagy a „miercurea ciuc-i műjégpálya”) is kihozott olyant az emberekből, ami később is megmaradt ezen a téren, mást ne mondjunk a „székely anyaváros” vagy a „Küküllő-parti Athén” kifejezések akkor terjedtek el, lettek széles körben ismertek.

A rendszerváltás után a cikkek mellett (a Hargita Népében folytatódott a rovata, majd írásait a Krónika, az Udvarhelyi Híradó, a Háromszék, a Népújság, az Udvarhelyszék, Erdőszentgyörgyi Figyelő, a Polgári Élet, illetve a budapesti Nyelvünk és Kultúránk című folyóiratban jelentette meg. A kiadványok tekintetében (a rendszerváltás előtt is jelentek meg gyűjteményes kötetben írásai) is szintet lépett, hiszen Magyar szavaink nyomában címmel jelent meg a helyi Erdélyi Gondolat kiadónál a Péntek János által lektorált kötete, majd néhány év múlva az Édes anyanyelvünk című könyvét a csíkszeredai Pallas-Akadémia kiadó adta ki. Volt az udvarhelyi városháza sajtószóvivője is néhány évig, tulajdonképpen onnan vonult nyugdíjba a kilencvenes évek végén. Ebben az időben két igen fontos portré-kötete is megjelent, az egyik Maszelka János festőművészről, a másik Mátéffy Béla tanárról – mindkettő tulajdonképpen egy-egy nagy életút-interjú.

Komoróczy egyik nagy, talán máig tartó fájdalma, hogy a sorozat következőnek tervezett darabja, az id. Hegyi István lelkipásztorról írt könyve kéziratban maradt, nem jelent meg.

Kisebbik fiával, a karrierjét újságíróként kezdő Komoróczy Zsolttal közösen interjúkötetet is írtak 1999-ben Meg kell maradni címmel, ebben olyan erdélyi vagy magyarországi értelmiségiek, írók, költők, tudósok, egyházi vezetők beszélgetnek apával vagy fiával, mint Sütő András, Tőkés László, Lőrincz György, Csoóri Sándor, Beke György, Cseh Tamás, Benedek István, Mészöly Miklós és mások. Zsolt fiát igencsak megérintette az apja tevékenysége, hiszen évekig ő is újságíró, illetve szerkesztő volt (szintén Udvarhelyen él, de már nem ebben a szakmában dolgozik), nagyobbik fia pedig ugyan szociológiát végzett, de üzletember lett Magyarországon.

Komoróczy egyik főműve az anyanyelv-témájú írások és tevékenység mellett a Jókedvű udvarhelyiek című, igen vaskos anekdotagyűjtemény, amelynek összevont kiadása 2020-ban jelent meg: a több mint 500 oldalas kötet végigolvasása helytörténeti szempontból is kiváló kaland, főleg udvarhelyieknek, de nemcsak. Értelmiségiek, kisemberek, iparosok, melósok, gyerekek, öregek és fiatalasszonyok keserédes-vicces történetei ezek, olyan kis dolgok, amelyek fel tudják vidítani az embert akkor is, ha éppen nincsen jó passzban.

Az anekdotakincs mellett Komoróczy „erőssége” és küldetése az volt, hogy picit jobban és szebben, igényesebben írjunk és beszéljünk a mindennapokban is.

Hogy az orvos a „küldőpapír” helyett beutalót mondjon, a háziasszony a „punga” helyett tasakot, a futballista az „offszájd” helyett lest, a buszsofőr az „abonament” helyett bérletet mondjon – és így tovább.

Továbbmenve addig, hogy a tyúkszart ne x-szel írjuk és olyan, hogy „néptanács” csak 1989-ig volt, mert ma már polgármesteri hivatal vagy önkormányzat van. Abba pedig ne menjünk bele, hogy milyen nyelvezet fut ma a közösségi oldalakon, mert az embernek tényleg elmegy a kedve mindentől…     

De ha az emberek többsége a sok-sok nehézség ellenére csak egy kicsit is hasonlóan víg kedélyű lenne, mint Komoróczy Gyurka, illetve az általa lejegyzett anekdoták szereplői, akkor a világ és benne szűkebb hazánk egy sokkal vidámabb, élhetőbb és boldogabb hely lenne.

Isten éltessen, Gyuri bácsi!