Egymásra talált hajdúk és székelyek

Az 1916-os román támadás után az udvarhelyi menekültek Szolnokon lettek elhelyezve, míg a csíkiak Hajdú vármegyében. A debreceni lakosság önzetlenül segítette a csíkszeredai székelyeket, de talán még a debreceni karitatív attitűdön is túltett az a segítségnyújtás, amit a Hajdú vármegyei Hajdúnánás lakóinál tapasztalhattak a Csík vármegyei székelyek.

Több mint negyven csíki településről érkeztek a menekültek az akkor 17 ezer főt számláló Hajdúnánásra. A menekültek között olyan személyiségeket is találunk, mint a későbbi püspök, Jakab Antal, a csángók apostolának is nevezett Domokos Pál Péter vagy a néprajztudós dr. Berze Nagy János.

A helyi hatóságoknak több mint 3000 menekült befogadásáról és elhelyezéséről kellett gondoskodniuk.

A Buczkó József hajdúnánási múzeumigazgató közölte adatok szerint mindössze 200-300 emberre tehetjük az otthon maradottak számát. Kilyénfalva plébánosa, Pál Dénes így emlékezett: „Irány Székelyudvarhely! Elindultam gyalog. Szolgálóm, ki szintén velem menekült, hajtotta teheneim és disznóim, hiába, Székelyudvarhelyen mind kifogytam belőlük.(…) Szep­tember 1-2-án Bethlenfalván édesapámnál szállva töltöttük az időt, de onnan is tovább kellett mennünk, mert már ők is készültek menekülni. Megmentett holminkat édesapámnál hagytam, éppen egy pár zsák fehérneműt véve magunkhoz, csütörtökön délután 8 órakor vasútra ültünk. Isten tudja hogy, hiszen vagy ötezeren rohanták meg a kupékat. Csütörtök és péntek éjjelét Héjjasfalván töltöttük. Szombaton reggel 10 órakor innen elindultunk, (…) kedden 12 órakor Battonyán leszállottunk.

Híveim nagy része Hajdú vármegyében, Nánáson (…)”

1916. szeptember 2-án a hajdúnánási hatóságok még ezer menekült érkezéséről értesültek. Egy-két nappal később már 2500 székely menekültről szóltak a híradások.

Berencsy János polgármester gyorsan meghozta az első intézkedéseket,

a nánási elöljárók hazafias, lelkes hangulatban tanácskoztak a székelyek fogadásáról, elhelyezéséről és ellátásáról.

Már ekkor megalakultak a különböző rendkívüli bizottságok, aztán általános gyűjtés kezdődött a kisemmizettek javára. Gyűjtöttek pénzt, de adományoztak  burgonyát, zöldségeket, szalonnát is. A helyi sajtó oroszlánrészt vállalt a lelkesedés fenntartásában.

„Az a nép, amelyre a magyar haza, a mi édes magyar hazánk a fergeteges évszázadokban bizton támaszkodhatott, elvesztette a talajt lába alól. Vad oláh hordák elől menekül, elhagyva bérces, bűbájos, szabad hazáját, melynek megszentelt rögén most a rabság láncát zörgeti az ellenség. (…) Nők, gyermekek, aggok, kik elvesztették a maguk hajlékát, hajlékot és vendégszeretetet kérnek tőlünk.

– írta a Hajdúnánási Újság.

A hajdúnánásiak szakítottak azzal a „hagyománnyal”, hogy menekülteket az iskolákban helyeznek el, hiszen a tanintézetekben az ideérkező gyermekeket is tanítani kellett, bizonytalan ideig. Ezért a földönfutóvá lett székelyeket magánházaknál helyezték el. A városvezetés felhívására már a vonatok beérkezése előtt megindult a felajánlások áradata, közöttük olyan szívszorító példa is akadt, amikor egy özvegy, nyomorúságban sínylődő nő egyetlen szegényes szobáját osztotta meg honfitársaival.

Az első, menekülteket is szállító szerelvények 1916. szep­tember 8-tól érkeztek meg Hajdúnánásra.

„Látni a könnyező, rettenetesen szenvedő, gyermekeiket göcsösen szorongató anyákat, a mit sem sejtő gyermekektől fel egész a mindent átértő és szenvedő ifjakig. Látni mindnyájukon a rettenetes szenvedésnek és nyomorúságoknak nyomait; igazán a legerősebb szíveket és lelkeket is megindító látvány. Aki még sohasem érzett megindultságot, annak a szíve kő, lelke gránit.

– olvashatjuk a helyi lapban. Az újság egészen megdöbbentő esetekről számolt be. A gyimesbükki Brassai gyerekek édesanyjukat még a menekülés első napján vesztették el, édesapjuk a fronton küzdött. A 14 éves Erzsike, a 12 éves Rózsa, a 9 éves Juliska, az 5 éves Lajos és a 2 éves Imre kétheti zötykölődés után ért el Hajdúnánásig. Ekkor már egyik gyerek lábán sem volt cipő, ruhájuk tépett, viharvert volt, két nagyobb kendővel takargatták a nagyobbak a kisebbeket. Egy pár éjszakát a nánási gimnáziumban aludtak, amíg két helyi asszony elvitte őket magához, s így az öt kis menekült meleg otthonban várhatta az édesanyját.

Október elején még mindig érkeztek a menekültek, akik végső létszáma a hónap közepére 3200 főben állapodott meg. A székely menekültek fogadásának, ügyeik intézésének munkája elsősorban a helyi tantestület tagjaira hárult. Tanárok szervezték meg a fogadást az állomáson, ők intézkedtek a beszállításról a gimnáziumhoz, ahol ideiglenesen elszállásolták őket. Brassay Károly tanár felesége vezette a konyhát, ahol egyszerre 500 embernek is főztek, a kiszolgálást helyi úrinők végezték. A tornacsarnok előtt hatalmas üstökben főtt az ebéd, egy-egy osztályteremben kenyeret szeleteltek, a tornaterem öltözője éléskamra volt, magában a tornacsarnokban pedig három sor asztal mellett szorongtak az erdélyiek.

Az első napokban megalakult a Segélyező Bizottság, a városi adakozás eredményeképpen rendkívüli segélyeket is osztottak, főként szülés, temetés esetén, valamint gyógyszerbeszerzés, kályhavásárlás, cipővásárlás céljára. Komoly fejtörést okozott a hatóságoknak a menekültek gyerekeinek taníttatása, ráadásul a helyi iskolák már addig is tanterem-hiánnyal küszködtek.

Külön menekültiskolát hoztak hát létre, ahol nyolc székely tanerő tanított.

A tanítás osztatlan képzési formában vette kezdetét, délelőtt és délután egyaránt négy-négy osztállyal, hiszen legalább 500 székely diákról beszélhetünk. 70-80 tanuló is összezsúfolódott egy teremben, ami rendkívüli módon megnehezítette az oktatómunkát.

A menekült fiatalok közül többen is Hajdúnánáson folytatták gimnáziumi tanulmányaikat, ahol ekkor a 244 diákból a menekült tanulók száma 62 fő volt. A menekült édesanyák között sokan voltak olyanok, akik áldott állapotban érkeztek meg, így Hajdúnánáson 28 székely gyermek is született.

Harminckilencen viszont idegenben fejezték be földi életüket, nekik örök nyughelyük lett a hajdúnánási föld.

A legnagyobb veszteséget a kisgyermekes édesanyák szenvedték el, huszonnyolc kisgyerek halt meg, öten mindjárt az érkezés után, valószínűleg az utazás megterhelését nem tudták átvészelni.

Bár szórványos visszatelepülés addig is történt, igazából 1917 áprilisában indulhattak meg aztán a visszatérők szerelvényei a Székelyföld felé. A Hajdúnánási Újság tudósítója természetesen akkor is az állomáson tartózkodott: „Mindnyájuknak arcát édes öröm öntötte el, hogy végre ismét megláthatják kedves otthonukat, de egyszersmind

– jegyezte fel a korabeli sajtómunkás.

(Cikkünk Buczkó József Szállást adtunk hűséges, magyar véreinknek című könyve alapján készült.)