HIRDETÉS

Életbátorságról szóló történet: mindig a jövőbe nézett a 94 éves pedagógus

Tamás Gyopár 2018. január 04., 16:45
HIRDETÉS

Nemrég töltötte 94. életévét Mezey Erzsébet gyergyóditrói pedagógus, akiről egykor már az orvosok is lemondtak. Zaklatott, szinte drámainak nevezhető életpályája tipikusan 20. századi. Megosztotta velünk történetét.

A rokonság gyerekeire büszke Mezey Erzsike néni Fotó: Tamás Gyopár

Törékeny termetű idős néni fogad a ditrói, Mezeiek utcabeli házban. Óriási kék szemeivel kíváncsian végigmér: mit keres az idegen lakásán? Csakhamar kiderül, hozzáirányítottak egykori tanítványai, ezért a felkeresés. Az előszoba tele virággal, ajándéktárgyakkal, Mezey Erzsike néni 94. születésnapját ünnepelte nemrég. Egy sarok a rokonok gyerekeiről készült fotókkal van berendezve. Nagyon szereti a gyermekeket, neki, betegségei miatt nem születhetett saját gyermeke.

Kicsiként a negyedikesek között

Választékosan, dátumokra pontosan emlékezve, fordulatokban gazdagon mesél életéről, ami kora fiatalságától kezdve igencsak nehéz volt. Kilencen voltak testvérek, édesanyja ötéves korában meghalt. Nővére pótolta, ő vigyázott rá. Így indít, amikor magáról mesél: „az a népdal az életem kifejezője, hogy Ne menj rózsám a tarlóra, gyenge vagy még a sarlóra…” Ki is fejtette, hogy miért ez a népdal illik rá életére.

{A}

Hetedik osztály után 1938-ban Szebenbe került zárdába, gimnáziumba. „Szerettem ott, az a nagy rend, fegyelem, tisztaság, törődés felemelő volt, igaz, az akkori felekezeti iskola nagyon meg kellett feleljen a minisztérium kritériumainak. Első év után biztatták a nővérek, hogy tegyen különbözeti vizsgát a második-harmadik gimnáziumból, mert kora, esze is megvan hozzá. Ott volt egész vakációban, tanult folyamatosan. „Sírtam, hogy semmit nem tudok, a minisztériumi engedély úgy szólt, hogy a Gheorghe Lazar Gimnázium bizottsága előtt kell számot adnom tudásomról. Végül két hét alatt sikerült a két év anyagából levizsgáznom. Negyedikes lettem, a nagy hölgyek közé kerültem én, a „kicsike.”

Lemondtak róla az orvosok

Májusban negyedikes gimnazistaként egy vakbélműtéttel kezdődött az egészségi problémák sorozata. Kisérettségire hordággyal vitték. Jelesen vizsgázott, majd felvételizett szintén Szebenben a tanítóképzőbe, Ágnes nővérét követve. „Jött a bécsi döntés, Szeben ott maradt, s én itt maradtam” – meséli. A kolozsvári tanítóképzőbe felvették, felvételiznie sem kellett. Első év után hasfájásra panaszkodott, folyamatosan betegeskedett, rosszul volt. „Mindig azt mondták, vakbélgyulladás, és vissza kell fejleszteni, jegelni kell”. Kolozsváron keresték, de nem találták a baját, veseműtétre készítették elő. A műtét után kiderült, a korábbi orvosi beavatkozás után daganat keletkezett. Nem gyógyult, aztán kiadták a kórházból, hogy majd nyolc hónap múlva menjen vissza, addig minden második nap orvosi kezelésre van szüksége.

„Úgy mondták, hogy biztosak voltak abban, nem megyek élve vissza.”

Nővérénél, Csíkszépvízen tartózkodott, ott is kezelték. Így vall erről az időszakról: „Szép időszak volt, hangulatos tantestület, bálba is jártam, volt kísérőm, és hajnalig maradtam, szedtek szét, hát én voltam a tanító néni testvére. A kerelőszentpáli Haller grófékkal is megismerkedtem, én nem búsultam, hogy lyukas a hasam. Gyönyörű volt az a vakáció” – emlékezik vissza. Kolozsváron, amikor visszakerült, nem akartak hinni a szemüknek, hogy életben van, s akkor ismét műtét következett, ami rosszul forrt be, ki kellett igazítani, utána sugarazták is.

Menekülés

Életbátorságról szól a története Erzsike néninek, aki tizenévesen menekülni kényszerülve mindig megoldotta a továbbutazást. Mielőtt harmadéves lett volna, jött a háború, az oroszok a Gyimes völgyén betörtek, menekülniük kellett Csíkszépvízről. Az utolsó vagonra nővérével felszálltak.

„Sokszor két-három napig is állt a vonat. Vettünk görögdinnyét, s abból készítettünk bilit, mert nem volt más. A Nyírségben tettek le. Nyírbátorban csodáltam az alföldi építkezést, nem volt a házaknak alapjuk. Nyilvántartásba vettek, szállást adtak”.

Nemsokára tovább kellett menniük, Erzsike néni félt az agyúdörgéstől, nővére pedig vele ment. Más megoldás nem volt, katonakocsira kéreztek fel, de csak Erzsike nénit vették fel. Megegyeztek, hogy a nyírbogáti templomban találkoznak. Ám ott is veszélyes volt maradni, onnan is menekülni kellett, így testvérével elveszítették egymást. Erzsike néni egy német katonakocsira felszállt, ami Csehszlovákia felé tartott, aztán vonattal Pozsony felé vette az irányt. Ott a német követségről a magyar követségre ment, és a magyar követ befogadta otthonába.

„Több méter hosszú asztalnál ültünk ketten a nagykövettel, jött az inas, tálalt, mint Haller gróféknál. Addig ott maradtam, amíg a papírjaim készen lettek, hoztak nekem szép ruhát, harisnyát, bőröndkét.  Felajánlották, hogy maradjak ott, egy grófné örökbevett volna, s bizony kérőim is akadtak.”

Nem maradt. Komáromnál átlépte a határt, attasé kíséretében, majd felkérezkedett egy német kocsira Budapestig. Ágnes nővérét meg kellett keresnie.

A rokonsággal felvette a kapcsolatot, s ők nővéréhez irányították. Végül megtalálta. Mai napig csodának tartja, hogy ő tizenévesen, ennyi hányódás után, viszontláthatta nővérét. „Az Úrjézus meghallgatta nővérem imáját” – fűzte hozzá. Szombathelyen kapott munkát nővére. De a riadók miatt, s mert a bazilikát lebombázták, nem volt sokáig maradásuk: Erzsike néni nagyon pánikolt, gyakran sokkos állapotba került. 1945 májusában, a háború amikor véget ért, indultak haza. Kétszáz kilométert gyalog tettek meg, felkérezkedtek szenes katonakocsikra, tehervonaton utaztak, mivel lehetett, azzal jöttek.

Kedvenc fotó abból az időből, amikor kicsiként a negyedéves hölgyek közé került Fotó: Tamás Gyopár

Erzsike néni tífuszban szenvedve ért otthonába, mozdulni sem tudott. „Körülöttem a kórházban mindenki halt meg, mert ettek, de én csak akkor ittam néhány korty vizet, ha adtak, mert magam erejéből nem tudtam. Elhullt a hajam is. De meggyógyultam. És folytatni kellett az iskolát, három társammal Csíksomlyón készültünk a vizsgákra. Sikerült. Kopaszon, hátrakötött kendővel jártam ki az utolsó évet. 1946-ban végeztem”.

„Sokgyerekes” Erzsike néni

„Akkor már a néhai férjem, Mezey József tanított. Tölgyesre kerültünk mindketten az iskolához, esküvőnk másnapján költöztünk. Két évig voltunk ott, mert következett az államosítás. Ditróba költöztünk, férjem iskolaigazgató lett. Sajnos, nem született gyermekem, nekem nem mondták a műtétek során, hogy nem szülhetek majd. De hála Istennek a rokonságból minden gyermek szeret, felkeres, érdeklődik hogylétem felől, írnak levelet.” Fényképeket is elővett Erzsike néni, sorolta, hogy vannak a „gyermekek”, hol élnek, milyen sikeres karriert futottak be. „Mindegyik fontos munkát végez, büszke vagyok rájuk” – tette hozzá.

Hangtalan évek

25 évet és 6 hónapot tanított. „Ötödik osztálynak voltam osztályfőnöke, amikor hófúvásban, hidegben kellett vigyem a gyermekeket krumplit szedni. Bundában, csizmában voltam, de estére 40 fokos lázam lett. Tíz nap alatt lement a lázam, de utána hangom nem volt.” Több orvosnál is járt, több kezelést vállalt, aztán Marosvásárhelyen a kórházban „megvigasztalták”: tíz-tizenöt év, és lebénult hangszálai helyrejönnek. „Nagy szomorúsággal hagytam el az iskolát, a tanítást. Nagyon szerettem a gyermekeket. De hang nélkül nem taníthattam. Türelemre intettek. Tíz év után mondtam három szót. El se lehet képzelni, milyen, amikor csak integetni tud az ember, aki korábban nagyon sokat énekelt, tudását szavakon keresztül adta át…” Betegnyugdíjas, majd öregségi nyugdíjas lett.

Tervezni kell

Bevallása szerint az adott mindig erőt számára, hogy tervezett, feladatai voltak.

Mikor egyedül maradt, bár többször összeroppant, a kórházban vagy idézeteket mondott orvosi kérésre, vagy a jövőbe nézett.

Haranglábat állíttatott a temetőbe, új kaput, kerítést tervezett, ami már áll, tatarozza, szépíti házát. Mikor elköszöntünk, akkor a tervei arról szóltak, hogy üdvözlőket, leveleket ír, hiszen ő is sokat kap. A borítékcsomagot látva több tíz személyt örvendeztetett meg soraival.

0 HOZZÁSZÓLÁS
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS