Emberi gyarlóságok, avagy senki sem tökéletes

Minden ember tökéletlen, senki sem tökéletes szülő, gyerek, barát, munkatárs, férj vagy feleség. Nem tudunk semmit tökéletesen jól megcsinálni. Ilyen az egész világ. Mégis vannak emberek, akik nem hajlandók beismerni a saját tökéletlenségüket. Sokan vannak, akik képtelenek annak elfogadására, hogy ők is követhetnek el hibákat. A saját gyarlóságukat nem akarják, vagy nem tudják meglátni.

Tévhit, hogy ha úgy teszünk, mintha nem hibáztunk volna, akkor azt mások is úgy fogják gondolni. Nem fogják!

A saját hibáinkat, gyengeségeinket csak magunk előtt tudjuk „leplezni”, mások előtt nem. Mindenki, aki nem vesz tudomást a saját gyengeségéről, vagy elismeri, de nem változtat rajta, arra van ítélve, hogy a gyengesége uralkodjon rajta.

Vegyük például a gőgöt, mint legtöbbünknek oly ismerős gyarlóságot. Általában úgy alakul ki, hogy az ember fia vagy lánya gyerekkorában nem kap elég figyelmet és elismerést a környezetétől, ezért úgy érzi, hogy ő nem elég jó, biztosan vele van a baj. De ilyen kellemetlen érzésekkel élni minden nap nem egyszerű, ezekkel valamit kezdeni kell.

Ilyenkor a legtöbb gyerek igyekszik bebizonyítani, hogy ő jó, hogy ő nem követ el hibákat. Elindul az önteltség útján.

Mindent megtesz, hogy kiérdemelje (az amúgy ingyen kijáró) szeretetet, elfogadást, eközben pedig egyre jobban ügyel arra, hogy ne kövessen el hibát, vagy ha mégis, akkor azt körömszakadtáig tagadja. Idővel eljuthat arra a szintre, hogy már el sem tudja ismerni, hogy ő valamit is rosszul csinálhat, miközben belül folyamatosan szorong, és azt érzi, hogy ő még mindig nem elég jó. Így lesz belőle egy öntelt, másokat lenéző felnőtt, aki mindenkinél jobbnak tartja magát. Gondolhatjuk, hogy egy kis beképzeltség még nem a világ, de nézzük csak meg milyen hatása van a gőgnek a szűkebb-tágabb környezetre.

Az öntelt ember (mint ahogy a szóban is benne van) saját magával van elfoglalva, másra nem figyel. Emiatt, és a másokat becsmérlő, csak önmagát elismerő megjegyzések miatt az emberek kezdenek elfordulni tőle, elutasítóak lesznek, elkerülik, vagy csak nagyon felszínesen érintkeznek vele. Ettől persze az a személy egyre magányosabb és dühösebb lesz, nem érti, hogy őt, aki mindent jól csinál, miért utasítják el. Mit fog tenni? Ha elég bátor hozzá, szembenéz azzal, hogy valamit rosszul csinál és változtat a viselkedésén. Ha nem, akkor még gőgösebb lesz, gondolva, hogy ha még jobban csinálja, akkor biztosan megkapja végre az elismerést és jutalmat, ami kijár neki. Talán még most sem tűnik akkora tragédiának a helyzet, de gondoljunk csak bele a hosszútávú következményekbe.

Ha valaki folyamatosan okoskodik, lenéz másokat, az például a munkahelyébe is kerülhet.

Nem kell feltétlenül megsérteni a főnököt, elég, ha rosszabb anyagi helyzetbe kerül a cég és csökkenteni kell az alkalmazottak számát, biztosak lehetünk benne, hogy a pökhendi, hepciáskodó alkalmazottat fogják először elküldeni (ha csak nincs kulcspozícióban).

Lehet, hogy nem a munkahelyét veszíti el, hanem az emberi kapcsolatait, amik az oda nem figyelés hatására szépen lassan elhalnak, felszámolódnak. A gőgös ember rendszeresen túlbecsüli a képességeit, emiatt jóvátehetetlen károkat okozhat önmagának vagy másnak. Például túl fáradt, de nem hajlandó elismerni, hogy ő már nincs abban az állapotban, hogy autót vezessen. Lehet, hogy balesetet okoz, lehet, hogy mások meghalnak miatta, vagy ő hal meg. A gőg egyszerű emberi gyarlóság, mégis életekbe kerülhet.

Minden emberi gyengeségünk, amiről nem akarunk tudomást venni, legyőz minket. Szent Pál azt mondta,

A gyomnövényt az ágyásban nem zavarja, hogy mi tudomást veszünk-e róla vagy sem. Amíg nem tépjük ki, addig növekszik, terjed, egyre nagyobb területet foglal el. Abbahagyni a gőgös magatartást önmagában nem elég, szükség van arra, hogy az alázatban növekedjünk. A helyesen megélt alázatra, amiben erő van és öröm, Jézus tud minket megtanítani. A keresztény tanítás arra hív, hogy folyamatosan megszentelődjünk, vagyis hogy egyre jobb emberek legyünk. Ezért nem helyes, ha valaki hátradől, és azt mondja: „én már eleget dolgoztam magamon, elég jó ember vagyok, nekem már nem kell változni”. Aki így gondolkodik, elindult a lejtőn, és még csak észre sem veszi.

Minden egyes lépéssel, amit megteszünk azért, hogy jobb emberek legyünk, közelebb kerülünk önmagunkhoz és Istenhez.

Mindenki, aki szembenéz önmaga tökéletlenségével, elnyeri a jutalmat. Hogy mi a jutalom? Az élő, megtartó, szeretetteljes emberi kapcsolatok, a boldogság édes érzése, az önbizalom és reménység. Hiszen az ilyen ember tudja, hogy minden nap érdemes felkelni, hogy minden nap jobbá válhat, hogy egyre közelebb kerül mindahhoz, ami számára fontos. Az élete halad, és ez megelégedettséggel tölti el. Nincs olyan lehetetlen helyzet, nincs olyan előrehaladott életkor, amikor az ember már nem tehet semmit önmagáért. Minden nap, minden élethelyzetben vannak apró dolgok, amelyeket megtehetünk önmagunkért. Ezek a jelentéktelennek tűnő, hétköznapi dolgok pedig előre visznek, reményt és kitartást adnak. Nem szükséges nagy dolgokban gondolkodni: tegyük meg minden nap az apró dolgokat, azok pedig összegződve nagy eredményt fognak hozni. Ez a „kis dolgok” szent útja. Bárki elindulhat rajta, nem holnap, hanem már ma.

(A szerző pszichológus)