Aztán elmentünk a kórházba

Neeeeeem! Nem és nem! (Most képzeljék el ezt a kiabálást itt legalább két oldalon keresztül, s akkor is csak megközelítettük a valóságot.) Nem is szép itt a kórházban! Nem is érzem jól magam! Hagyjanak békén! Nem akarok kezelést! Azonnal menjünk haza! Nem érdekel, hogy meg akar gyógyítani Fecsi, menjen, gyógyítson meg mást! Vegyék ki ezt a pillangót! Ne takarják be ezt a pillangót! Fááááj! Fááááááj!

Nyáreleji aggódások

Fél éves vagyok, vagyis hát kettő és fél. Ki szokott javítani apa, mert korábban azt mondtam, hogy kétéves vagyok, de most már nagylány lettem.

Beteg lettem, igen, nagybeteg. Legalábbis ezt mondják. Én ugyan nem éreztem semmit, nem is értem, mi ez az egész felhajtás. Voltunk a doktornéninél, de oda máskor is mentünk. Köhögtem meg taknyoltam, de én sokat köhögök és taknyolok. Vettem be mindenféle gyógyszereket, a málnaízűt, meg az eperízűt, meg a rosszízűt, de én rendes kislány vagyok, és azokat is beveszem, amelyek nem finomak. Mert akkor úgy megdicsér anya meg apa, s akkor én olyan jól érzem magam. Igaz, kellett volna menjek óvodába, de nem mentem. Mikor apával mentem sétálni, akkor egy kicsit hamar elfáradtam. Voltunk lagziban is, s bár nagyon szerettem volna táncolni, elaludtam anya ölében.

S akkor mondta anya meg apa, hogy megyünk kórházba. Én úgy megörültem, mert még sosem voltam kórházban. Össze is csomagolt anya, mint amikor megyünk kirándulni. Aztán elmentünk a kórházba, és ott is volt egy doktornéni, és a falakra fel volt festve Micimackó, meg Tigris, meg Malacka és mindenki. Aztán felmentünk az emeletre, és jöttek a kedves nénik, mosolyogtak meg simogattak. Aztán megszúrtak. Nem is fájt olyan nagyon, csak meglepődtem. A kedves nénik ráadásul meg is dicsértek, hogy milyen ügyes kislány vagyok, és én ennek is nagyon örültem. De aztán nem mentünk haza és kirándulni sem. És voltak más beteg gyerekek és más anyukák is. És a gyerekek sokat sírtak és sokat kiabáltak. Néha az anyukák is kiabáltak. És néha meg is ütötték a gyerekeket. És a gyerekek is ütötték az anyukákat. És néha én is megütöttem az anyukámat. Mert nem is olyan jó a kórházban. És jönnek a nénik, és hozzák a kezelést, és nem értik, hogy nekem nem kell, neeeem keeeeeell, haaaagyjanak, menjenek máshováááá….!!!! Haza akarok menni, menjünk haaazaaaa…

De aztán sétáltunk is, meg nézelődtünk, kimentünk anyával az udvarra, és voltak ott levelek meg ágak és egyéb érdekességek. És néha jött apa, annak úgy örültem. És aztán egyszer megint jött apa, de utána hazamentünk. Én még mindig beteg voltam, és továbbra sem mentem óvodába. Sokat ültem otthon apával és anyával. És egyre éhesebb lettem. És éhesebb. Aztán egyik reggel már nem voltam beteg, és elmentünk óvodába. Már nem a Micimackó, hanem a Margaréta csoportba járok, de van sok ismerős. És az óvónéni is más, de én szeretem. Anya sem a régi szerkesztőségbe jár már, hanem egy másikba. El kellett menjen, pedig nem akart, de ebben az új szerkesztőségben is cikkeket ír. Azt én nem nagyon tudom, hogy mit jelent, de amikor itthon írja a cikkeket, akkor felkérezkedek az ölébe, és én is dolgozok. Van nekem egy saját dolgom, azt ütögetem, mint anya. És néha anya benne van az újságban. És megint voltunk a doktornéninél, de már nem volt úgy megijedve. És szépen mosolygott. Én néha itthon azt játszom, hogy kórházban vagyok. És Lackó mackó meg a két Fióna és Samu, Marcella, Pici és Süni betegek.

Én pedig veszem a fecskendőmet, és meggyógyítom őket.