Festmények a táskákon: Maszenka

Hogy kerülhet a kiállítást is megjárt festmény egy táskára? – fogalmazódik meg bennem a kérdés, amint megcsodálom a táskát és a mellette álló festményt. A minta azonos, kérdezem is, melyikük készült el hamarabb.

„Most minden szanaszét van, be sem lehet jönni” – szabadkozik Moldován Mária. Mivel két alkotó ember otthonában járunk, van bőven, amit szemügyre venni. A nappalit férjének, Zsoltnak a festményei díszítik, ő a szoba egy világos sarkában lehel életet a festővászonra. A hálószoba már Maresz felségterülete, ő itt tervezi, szabja, varrja a különböző méretű táskáit, itt sorakoznak vásárokra várva egy állványon a már kész termékek. „Zsolté a nagyszoba, a kicsi szoba pedig az enyém, mert én ott elférek. Sokszor minden tele van anyaggal, s amikor ilyen nagy lendülettel látok a munkához, mint most, nekem nincs időm se főzni, se takarítani. Az nem fontos, majd lesz idő rá télen. De télen sincs sok idő erre, mert akkor a karácsonyi vásárra készülök” – nevet nagyot vendéglátóm.

A legfrissebb Maszenka táskák egyedisége az alapanyagban rejlik. Olyannyira egyedi bútorszövetből készülnek ezek a táskák, hogy esélyünk sincs hasonló anyagból bármit is vásárolni. A bútorszövetet tulajdonképpen Zsolt festményei, absztrakt munkái díszítik.

„Zsolt megfesti a festményt, lefotózza, megszerkesztjük számítógépen, és ez kerül egy adathordozón egy olyan üzembe, ahol szublimációs nyomtatási technikával rányomtatják a mintát a fehér vászonra. Nagyon színesek, én nagyon szeretem ezeket a mintákat. Zsoltnak nagyon sok absztrakt munkája van, van, ami nagyon zajos, s nem használjuk a szövetre való nyomtatáshoz, bár én majdnem mindegyiket el tudnám fogadni” – meséli, amint bemutatja a legújabb táskáját.

És csak ez után következik a nagy meglepetés: hatalmas büszkeséggel és gyermeki örömmel mutatja a kezében lévő táskához hasonló mintázatú szövetből készülő szoknyáját.

Ebből is most készült el az első darab, a későbbiekben elképzelhetőnek tartja, hogy akár mást is megörvendeztessen hasonló szoknyával, a táskavarrás mellett ugyanis előszeretettel készít magának ruhákat.

„Ha eseményre kell mennünk előkerül az olló, az anyag, és készítem is, amit elképzeltem. Rengeteg ruhát varrtam már magamnak” – magyarázza, s ennek a hobbinak az egyik ékes példája a rajta lévő méregzöld garbó. De nem is csodálkozom, hiszen egy olyan nővel beszélgetek, aki maga varrta a menyasszonyi ruháját is. „Nem akartam kölcsönözni, de amikor megláttam, azonnal beleszerettem. Szerettem volna hosszú uszállyal, de lebeszéltek róla. Három hónapig varrtam, háromszor kibontottam, újravarrtam, de végül elkészült. Igaz, volt, aki próbált róla lebeszélni, mondván, nem szerencsés, ha valaki saját magának varrja meg a menyasszonyi ruhát, de én erre a pillanatra nagyon készültem. Ezzel egy régi vágyam vált valóra” – meséli.

A varrás számára gyerekkori hobbi, már kislányként is vonzotta az alkotásnak ezen formája – derül ki, amint felelevenedik a múlt. Édesanyja is magabiztosan bánt a varrótűvel, s elég volt csak egyszer megmutatni kislányának, hogy milyen könnyedén lehet akár egy szoknyát, egy blúzt elkészíteni, ő örök szerelmese lett a varrásnak.

„Kislányként egy szoknyával kezdtem, azt tanultam meg varrni először. Már kilencévesen rájöttem arra, hogy milyen nagy dolog, ha magam varrok egy szoknyát, amit megmutathatok később a játszótársaimnak. Varrtam babákra is ruhákat, de sokszor vásároltam olyan ruhákat magamnak, amelyeket később átalakítottam. Sosem tetszettek a tömegcuccok, mindig is az egyediség vonzott. Ha meglátok egy ruhát, már magam előtt látom, hogyan kell, hogyan lehet kiszabni. Rengeteg ruhát készítettem, miután valamit megláttam és megtetszett.

– magyarázza szenvedélyesen.

De térjünk vissza a táskákhoz, amelyek első lépésben tulajdonképpen bevásárlószatyrok voltak, majd idővel nyerték el mai végleges formájukat. Mint visszaemlékszik, egy ismerős ösztönzésére kezdte táskáit bőrrel és népi motívumokkal díszíteni.

„Tetszett az ötlet, na de honnan szerezzek bőrt, gondolkoztam. Végül egy kis segítséggel elindult ez a folyamat is, s annak is utánanéztem, hogy milyen népi motívumok vannak, hogy akármit ne varrjak rá, ezeknek a motívumoknak milyen jelentésük van, hogy ha egy vásárló kérdez, tudjak válaszolni” – meséli. Így kerül a táskáira a tulipános vagy madár szimbólum, de előfordul szűrhímzés, valamint kalocsai minta is.

Meglepte – jegyzi meg mosolyogva –, hogy van, aki azt nehezményezi, nem vízálló anyagból készülnek a táskák. De megelégszik ő a különleges mintázatú bútorszövettel, egyébként is sokan dolgoznak vízálló anyaggal. „Én az egyediségemmel szeretnék kitörni a tömegből.

Ha egy kicsit elázik, semmi baja nem lesz, elázik és megszárad” – biztatja vásárlóit.

A kis, műhellyé avanzsált szobában kézi, de akár válltáskává is alakítható hátitáskák, kisebb és nagyobb méretű válltáskák készülnek. „A mostani szerelmek ezek az újfajta táskák. Majdnem olyanok, mint én. Én a még színesebbeket, erősebbeket szeretem, de az már nagyon polgárpukkasztó lenne. Olyan öt éve pattant ki a fejünkből a festménymintás szövet ötlete, holott Zsolt már mindjárt negyven éve művész.

– mondja nevetve.

Büszkén mutatja a kész darabokat, de nemcsak a táskáira büszke, hanem férje munkáira is, ahonnan és akitől sokszor az inspirációt nyeri. Főállásban készíti a táskákat, nap mint nap a hobbijának él, és ez teljes mértékben boldoggá teszi. S amikor azt látja, hogy egy vásárban megcsodálják az általa készített táskákat, az feltölti és lendületet ad neki. Nevetve mutatja, katalógusa is van a termékeiről.

„Tudom, hogy valójában a művészek szoktak kiadni katalógusokat a munkáikról, nem nagyon hallottam, hogy valaki táskákról adott volna ki katalógust. Zsolt dobta fel az ötletet, és nekem tetszett. Most már magam is érzem, jó helyen vagyok, megtaláltam a helyemet. Nem volt önbizalmam semmilyen szinten, sem a munkám kapcsán, sem önmagammal szemben, de most már kialakult. Ha idegen környezetben vagyok, sokszor alig várom, hogy megkérdezzék, mivel foglalkozom, s akkor mesélek és mutatom, mert én nagyon büszke vagyok magamra, a munkáimra” – összegzett Moldován Mária.