Harc az életért, a családért

„Reni volt tizenhárom évesen életem első szerelme, neki írtam az első szerelmes leveleket kockás füzetlapra. Az élet elsodort egymás mellől bennünket, ő családot alapított, aztán amikor sok-sok év után újra találkoztunk, arra már felbomlott első házassága, és volt egy tízhónapos kisfia. Mi összetartozunk, majdnem egy évre rá, hogy újra összehozott az élet, össze is házasodtunk” – meséli a csíkszentdomokosi Karda István, aki feleségével, Renátával jelenleg egy marosvásárhelyi rehabilitációs klinikán tartózkodik. Éppen véget ért a háromórás magasnyomású oxigénterápia, amely során többek között az agy működését stimulálják. István ebédet készít elő Renátának, külföldről beszerzett folyékony élelemmel táplálják – mutatja. Aztán Renáta elalszik, és mi beszélgetni tudunk.

„Szerettünk volna harmadik gyermeket, nagy volt az öröm, amikor kiderült, hogy gyerekünk lesz. Amikor azt is megtudtuk, hogy kislány – mert kislányt szerettünk volna a két fiú mellé – akkor még boldogabbak voltunk” – meséli. A Renáta első házasságában született Ádám hétéves, Ábel öt, Abigél pedig márciusban töltötte az egy évet. „Ádám tízhónapos volt, amikor összejöttünk, ő engem ismert édesapjának mindaddig, amíg nem történt meg a baj, mert akkor előkerült a vér szerinti édesapja, és ő egyelőre magához vette. Gyermekelhelyezési tárgyalások következnek, én a gyermekemnek tekintem, nem hagyom, hogy elvegyék az édesanyjától, tőlünk” – jegyzi meg István.

Tavaly márciusban, Abigél születésének pillanatában az édesapa Ausztriában dolgozott, de néhány nap múlva készült hazajönni. Azt mondja, amikor telefonon közölték vele, hogy idehaza mi történt Renátával, sokkot kapott. Azonnal indult is haza, élete leghosszabb útjára. Első két hét úgy telt el – eleveníti fel –, hogy ingázott a kórház két osztálya között, Renáta volt az intenzív osztályon, Abigél az újszülött osztályon.

A szülés során fellépő komplikációk nyomán ugyanis feleségét többször is műteni kellett, majd később a mesterséges kóma megszüntetése után nem ébredt fel.

Állapota stabilizálása után férje közbenjárására öt hétig Ausztriában kezelték, az intenzív kezelésnek köszönhetően többek között kinyitotta a szemét, reagál a külső ingerekre. Hazatérésük után Renátát otthonában ápolták egészen februárig, amikor testvére, Szidónia rátalált egy marosvásárhelyi rehabilitációs klinikára. Nagy reményeket fűz a család a klinikához, ahhoz, hogy itt segíteni tudnak Renáta neurológiai eredetű problémáin. A februárban elkezdett kezelést a karantén idejére megszakították, de amint lehetett, visszatértek Marosvásárhelyre. Az elmúlt két hétben az édesanyja volt Renátával a klinikán, most a férje maradt ott vele.

Most már az éber állapotot meg lehet különböztetni az alvó állapottól. Mindenképpen van javulás, de még hosszú út áll előttünk. Abigélre egyáltalán nem reagál, a fiúkra igen” – meséli az édesapa.

„Abigél csattan ki az egészségtől. Első perctől semmi probléma nem volt vele. Amikor először fogtam meg, kettős érzés volt bennem. Mai napig is az van. Mivel Renivel kislányt szerettünk volna, boldogsággal tölt el, de a történtek kapcsán ott van a keserűség is bennem” – jegyzi meg. A kórházból való hazatérést követően, az első két hónapban az Angliában élő nővére költözött haza, ő volt teljes mértékben a támasza. Tavaly nyáron sikerült egy ápolónőt találni Renáta mellé, addig István ápolta a feleségét, látta el a gyerekeket. Melinda, az ápolónő, azt is vállalta – meséli az édesapa –, hogy miután Renátát ellátta, a gyermekekre is vigyázott, nem csoda, ha a kis Abigél nagyon közel került hozzá.

– mondogatják a gyerekek. Az ötéves Ábel azt mondja, „anyának nincs semmi baja, csak elment a hangja, és nem tud járni”. Amolyan csendes kompromisszum köttetett a családban. Nem hallgatják el teljes mértékben a történteket, beszélnek róla, de vigyáznak, hogy a sebeket ne tépjék fel.

Hogy megszakad-e ilyenkor egy édesapa szíve? Egyszerű István válasza. Nem. Már rég megszakadt.

Hobbi szinten terepmotorozom néhány éve, ez nagyon sokat segít, amikor ki akarok kapcsolódni. Ez az egyik mentőöv. A másik a gyerekek. Két lelki barátom is van, akikkel mindent megosztok, az ők támogatásuk sokat jelent, mi mindig ott vagyunk egyik a másiknak” – fűzi hozzá.

Nehéz éve volt a Karda családnak, egy kívülálló számára talán felfoghatatlanul nehéz. „Öt éve vagyunk házasok, békében, szeretetben éltünk. Én nagyon szeretem a feleségemet. Nekem csak ő van. Épp ezért nagyon fáj ez az egész, de nem fogadom el ezt a helyzetet, mert ha elfogadom, megbékélek vele, elveszítem a motivációt a további küzdelemhez” – mondja a fiatalember.

Nem panaszkodik. Tényeket közöl, és közben reménykedik, mert három gyermekének szüksége van édesanyjukra. Neki meg a feleségére.