Házikedvenc helyett munkakutya: Székelyföldön vadítják vissza a komondort

Az előzményekhez tartozik, hogy 2007 és 2009 között egy szakmai csoport magyarországi tenyésztőknél viselkedésteszteket végzett, és a hetvenhárom felnőtt komondorból csupán három mert szembefordulni a területére betolakodóval, a többi meghátrált vagy futásnak eredt. A súlyos beltenyésztettség jelei továbbá az idegrendszeri torzulások, csököttség, debil magatartásformák, intelligenciahiány, degenerálódott falkaösztön, szaporodási gondok. Már külön fogalom is létezik erre a típusra, a küllemkomondor, vagyis csak kinézetében emlékeztet a tradicionális komondorra, amely arról ismerszik meg, hogy „szélsőséges körülmények között, szabadon tartva, falkában képes felnőni, szaporodni, a haszonállatokat megvédeni nagyragadozók, kóbor kutyák, rossz szándékú emberek ellenében, miközben közvetlen környezetébe harmonikusan, gazdaságosan tud beilleszkedni” – áll az MKE tényfeltáró tanulmányában.

Külön fejezet tárgyalja a kutyafajta ősi jellemzőit, melyek a következők: kiegyensúlyozott idegrendszer, magas agressziós ingerküszöb, gyors reagáló- és döntőképesség, fejlett érzékszervek, szívósság, erős őrző-, falka-, de korlátozott zsákmányszerző ösztön, problémamentes szaporodás, alacsony tartási költségekkel járó táplálékhasznosítás, hosszú életkor. Fésüs Károly, az MKE titkára elmondta, a felkutatott, jó munkaképességűnek ítélt komondorok szaporulataiból egészséges és az ösztönpróbákon jól teljesítő egyedeket hoztak Székelyföldre. „Mehettünk volna Mongóliába, Türkmenisztánba, Dagesztánba vagy éppen a Pireneusokba, de Székelyföldhöz ezer szállal kötődünk, ráadásul itt még adott a hagyományos pásztorkultúra és egy jelentős nagyragadozó-populáció” – magyarázta.

Így került összesen harminc kölyökkutya huszonhat erdélyi esztenára,

többek között az Úz-völgyébe, a Csíki-havasokba, a Vargyasi-szorosba, Sepsiszentgyörgy környékére, a Kászonokba. Az elképzelés az, hogy ha nyájak mellett autentikus körülmények között nőnek fel, majd bebizonyosodik munkaképességük, ezt továbbörökítik, és a vérvonalat visszaviszik az anyaországba. Fésüs Károly távlati célként fogalmazta meg egy teljes komondorfalka létrehozását székely pásztorokkal.

A fajtarehabilitáción egyelőre tapasztalatszerzés folyik, a beszámolókból szűrik le a következtetéseket: eszerint gyakori a komondoroknál a vadak utáni elkódorgás, a rájuk bízott jószágok megtámadása, betegeskedések (szem-, fülgyulladás, csípőízületi elváltozás), tartásuk is költséges, mert sokkal nagyobb a táplálékigényük, mint a vidékünkön munkára fogott pásztorkutyáknak.

Megkérdeztünk egy székelyudvarhelyi komondortulajdonost, aki szerint errefelé a pásztorok körében inkább a nagyobb testű és agresszívabb kaukázusi juhász, a mioritik pásztorkutya vagy a kuvasz az elterjedtebb, a komondort rasztás, hosszú szőre miatt nem szeretik. Sok baj van vele, ezért előfordul, hogy együtt nyírják a juhokkal, holott ez a szőrzet épp arra való, hogy ha a medvével összeverekedik, az ne tudja megsebesíteni, ne hasíthassa fel az oldalát.

– véli Hadnagy László, megjegyezve az itthoni viszonyokról, hogy nincsenek DNS-tesztek, sokan a törzskönyveztetést sem veszik komolyan, úgyhogy komondortenyésztők helyett inkább kutyaszaporítókról lehet beszélni.

Gajzágó Áron is befogadott egy szukát és egy kant a Vargyasi-szorosban lévő lovas tanyájára. Ő kimondottan értékeli az ötletet, hogy ha már van egy jó kutyafajta,

Bár neki nincsenek rossz tapasztalatai, a máshonnan visszahallott viselkedészavaroknak tudni véli az okát: nem lett volna szabad a komondorokat egyesével, kettesével adni az esztenákra, idegen kutyák közé, mert „az úgynevezett szemes kutyák jól látnak, míg a komondor látása rossz, tehát óhatatlanul hátrányba kerül, el van nyomva, vagy terrorizálják a többiek, így az ellenkezőjét teszi az elvártnak. Ellenben ha falkában van, jól működik, ezért érdemesebb volna egy nyáj mellé egy egész alom kölyköt kihelyezni, csak magukra”.

Gajzágó Áron a nála lévő Bendegúzról is mesélt, aki az öregedő kaukázusi juhászánál jóval rámenősebb, a medvének is nekiment, de kötelességből, mert amúgy nem zavarja a vadakat. „Lassan, ugatva körbejárja a tanyát, egész éjjel éber, nagyon nyugodt, fehér bundája miatt a juhok is szeretik, a nyájtól nem megy messzebbre húsz méternél, és kifelé csahol, de nem fut rá az arra járókra” – így a jellemzés. Hozzá két-három hónaposan kerültek a „vendégkutyák”, azóta viszont már három alom született, igaz, az egyik keverék. Általában túladott rajtuk, de egy komondorkölyök hazakerült Magyarországra, egy tanyára, és a visszajelzések szerint jól teljesít. Áron szerint a komondor nálunk azért nem vált be a pásztoroknál, gazdáknál, mert azok inkább az agresszív munkakutyát preferálják: „nincsenek felnőve ehhez a fajtához, mert teljesen más, mint a többi juhászkutya, még többet is ér, csak ismerni kell és tudni vele bánni”.

A marosvásárhelyi Ballai Józsefnek mint egyetlen hazai hivatalos komondortenyésztőnek markáns véleménye van a kezdeményezésről, de csak kívülállóként, mert bár az MKE megkereste, nem csatlakozott a fajtarehabilitációs programhoz. Szerinte több gyanús részlete van az ügynek, például eleve félős, beteges egyedek is idekerültek, oltási könyve, mikrochipje sem mindnek volt, kereskedtek velük. Tőle tudom meg, hogy

Romániában körülbelül kétszáz-háromszáz komondor lehet, tehát nem rendelkezünk nagy populációval.

A második világháború tizedelte meg az állományt, amelyet a vasfüggöny miatt amúgy sem lehetett frissíteni, de addig sem igen volt szükség pásztorkutyára, inkább gyerekekre, családtagokra bízták a nyájat. „A juhászok különben ápolatlannak tartják, mert a szőrébe bogáncs, piszok ragad, ezért is javasoltam néhány bács ismerősnek, hogy ha birkanyírás van, a kutyával kezdjék, máskülönben mire a nyájjal végeznek, elfogy a bor is, az olló olyankor könnyebben megszalad, hát persze, hogy odakap” – adomázik. Konkurenciát meg divatkutyákat emleget ő is, de a gazdák azzal nem számolnak, hogy az agresszív munkakutya kezelhetetlen és rövid életű, nem úgy, mint a komondor, amelynek jó tulajdonságait nem győzi sorolni.

Ennek a fajtának ezeréves a múltja, míg a legtöbb fajta csak a 19. és 20. század fordulóján alakult ki. Ballai József egyébként inkább hobbitenyésztő, aki népszerűsítés céljából ajándékba adja kutyáit, román vidékekre is vittek el tőle jócskán. Három világkiállításon vett részt, 2013-ban a budapestit meg is nyerte az azóta jobb létre szenderült Ráróval. Jelenleg huszonhat komondor gazdája, ezek közül tíz van otthon, a többi „dolgozik az ételért, tanyát vagy fatelepet, raktárat őriznek” , illetve fedeztetési célra veti be őket. Eleve válogatott példányokat vesz, és csak kant, mert a szukát kitenyészti magának, mindezt a vérfertőzés elkerülése végett, aminek veszélye egyébként a hazai állományt nem fenyegeti, az említett kis populáció miatt. Nem úgy, mint Magyarországon – mutat rá –, ahol épp ezért lett ideggyenge a rassz, mégis tovább tenyésztették, pedig egy komoly szelekcióra volna szükség: különválasztani a munkakutyákat és a show-ra alkalmasakat.