Hegyimentőnek lenni nem munka, hanem életforma

– A romániai hegyimentők napját már 15 éve szervezik, a Maros megyei hegyimentőszolgálat még csak 13 éves. Mi volt azelőtt?
– Romániában jövőben lesz ötven éve, hogy hivatalosan működik hegyimentés, de mentőakciók már több mint száz éve történtek, vannak írásos bizonyítékok rá. Amúgy 2003-ban jelent meg a kormányhatározat, amely gyakorlatilag minden megyét, ahol van hegy, kötelez arra, hogy megalakítsa a hegyimentő szolgálatot. Addig a Hargita megyei és Suceava megyei mentőszolgálat dolgozott a Kelemen havasokban azon a részen, ahol most mi. 2004-ben jöttünk össze három barátommal, Dodo Gáborral ás Stoica Luciannal, akikkel szerettünk hegyre járni, s elkezdtünk szerveződni, hogy megalakítsuk Maros megyében is. Aztán 2005-ben elkezdtünk járni a hegyimentő iskolákba, s hivatalosan megalakultunk. Akkor egy 15 fős csapat volt, amely azóta negyven főre gyarapodott.

– Önnek személy szerint hogy jutott eszébe, hogy hegyimentő legyen? Voltak előzetes tapasztalatai?
– Mi, ugye már sokat jártunk a hegyre civilként, sziklát mászni, sízni. Ezen kívül én a  katonaságban kisebb hegyimentő akciókban vettem részt az ottani csapattal. Tetszett ott, amit csinálnak, itthon viszont az a bizonyos kormányrendelet adta az ötletet.

– Kiből lehet hegyimentő? Mit kell tudnia?
– Igazából elég sok mindent kell tudnia, de szerintem akárkiből lehet hegyimentő, aki sokat járt a hegyre és szereti.

Ezért mondom, hogy akárkiből lehet, ha megvan hozzá az akarat, ha nem hátrál meg. Mert vannak nehéz helyzetek olyanok számára, akik nem járnak a hegyre: amikor rátesszük a sziklafalra, vagy a sípályán kívüli porhó sízést kell megtanulnia, vagy akár többórás mentőakcióban kell részt vennie télen, vagy éppen nyáron éjszaka, viharban. Vannak olyan önkéntesek, akik azt mondják, hogy köszi ebből nem kell.

Volt aki azért fordult vissza, mert azt mondta, ő wifi nélkül három napot nem ül a hegyen.

Jelen pillanatban ugyanis úgy lehet valaki hegyimentő, hogy azelőtt két évet önkénteskedik egy szolgálatnál. Két év után elmehet majd a hegyimentő iskolába, de az csak húsz napig tart a Bucegi hegységben, vagyis azalatt a két év alatt meg kell tanuljon sok mindent, be kell illeszkedjen a csapatba, s az az iskola olyan, hogy inkább leellenőrzik azt a tudást, amit itt két év alatt megszerzett.

– Bizonyos fizikai és pszichikai képességek is kellenek hozzá, gondolom.
– Mindenféleképpen legalább annyira fontos a pszichikai, mint a fizikai, ugyanis tényleg vannak olyan helyzetek a mentőakciók során amikor hogyha nincsenek lélekjelenléte a mentőszolgálat tagjainak, akkor baj lehet.

– Hányan dolgoznak egy akcióban?
– A létszám az minimum hat egy-egy bevetés során, de  annak függvényében, hogy milyen helyen történt a baleset, milyen gyorsan kell lehozni az illetőt, megduplázhatjuk a csapatot, de olyan is volt, hogy harmincan voltunk kint egy akción. Most ami megkönnyítette a munkánkat az utóbbi 2-3 évben, hogy a rohammentős pilótáknak is van hegyimentő kiképzésük, s Romániában három csörlővel felszerelt helikopter van, amit tudnak használni hegyen. Úgyhogy ha jó az idő és nincs éjszaka, akkor nekünk nagy segítség a helikopter.

– Sokrétű feladatuk van nyáron is, télen is.
– Elég komplex, mert nem csak arról szól, hogy amikor valaki bajban van, kimegyünk s megoldjuk. A baleset megelőzéssel is mi foglalkozunk, vagyis az összes turistaútvonal karbantartása, kijelölése a mi feladatunk, térképkészítés. 43 hitelesített turistaútvonal van a megyénkben, ami több mint hatszáz kilométer. A karbantartást nehezíti az a sajnálatos jelenség, hogy

itt rongálják a turistajelzéseket: évente körülbelül ötvenet tönkretesznek,

ami nem kevés a 150, 200 táblából. Amúgy a két legkeményebb periódus a téli és nyári: télen nagyon sok ember megy ki túra-sízni a Kelemen-havasokba, ezenkívül van a szovátai sípálya, ahol mi vagyunk szolgálatosak. A síszezon mellett a nyári időszak zsúfoltabb még, amikor mindenki kimegy kirándulni:

a sok nyári papucsos turista elözönli a hegyet, s elég sok probléma adódik.

Csak az Istenszékére hetente ezer-kétezer ember megy fel, nem egy nehéz terep, mégis sok ficam, törés szokott lenni. Ami gyakori az a boka, térd-, kéz-, lábtörés, fejsérülések, hátgerincsérüléssel is hoztunk le több személyt mind a Kelemen, mind a Görgényi-havasokból. Megtörtént, hogy egy emberért mentünk fel és kettő hoztunk le, mert a hegyen ragadt nő közben gyereket szült, s mi ilyennél is segédkeztünk már.

– Milyen gyakran kell konkrétan életet menteni?
– Mondhatjuk úgyis, hogy az esetek 30-40 százalékában megtörténhet az, hogy ha mi nem vagyunk, akkor az illető személy ott ragadna a hegyen, s az számára életveszélyes lenne. A téli periódusra simán mondhatjuk azt, hogy öt bevetésből háromszor életet is mentünk, ugyanis azt a személyt, ha mi nem hozzuk le, nincs aki lehozza.

Idén négy személy halt meg a Maros megyei hegyekben, ennyi nem is volt még soha,

általában egy-két halálos áldozat van évente. Már rég nem fordult elő, ami idén télen, hogy  jött egy lavina, ami három embert temetett maga alá, ebből egy élte túl, kettő meghalt, és volt két kihűléses eset télen, ezek nem voltak lejelentve, mert nem turisták voltak, hanem helyiek. Az egyik elment karácsonyfáért szombaton és csak kedden szóltak nekünk, hogy nem jött vissza, és ugyancsak egy helyi lakosú nő ittas állapotban elkóborolt a Görgényi havasokban. Sőt öt halál volt, mert egy favágós munkabaleset is volt. Reméljük több nem lesz, mert nekünk se jó, ha ilyen esetkehez megyünk ki, mi azt szeretjük, hogy kimegyünk, megoldjuk, lehozzuk, átadjuk a mentőszolgálatnak, s majd egy hét múlva betelefonálnak, hogy minden rendben van, s köszönik.

– Milyen gyakran vannak a hegyimentők is életveszélyben?
– Vannak ilyen helyzetek is.

– Azt már tudjuk, mi a legjobb, de mi a legrosszabb ebben a munkában?
– A legrosszabb – annak ellenére, hogy nagyon szép is – az a búvármentő akció, mert százszázalékosan tudjuk, hogy holttestet kell kiemelnünk, ráadásul általában amire odaérünk, odaér a család is. Ott van 4-5 olyan ember, aki akkor veszítette el a hozzátartozóját, s borzasztó lelkiállapotban van. Ez az ami nehéz, hogy ezeket az embereket lássad, s lehet, hogy nem kapjuk meg: lemegyünk, kijövünk, azt kell mondjuk, hogy elfogyott a levegő, haza kell jönnünk, s majd vissza kell menni. Volt olyan, hogy hetekig kerestünk így holttestet. Ezek a feladatok nehezebbek.

– Vízbefulladás milyen gyakran történik amúgy?
– Most már csillapodott, de amikor elkezdtük a búvárkodást, volt olyan év is, hogy harminc embert vettünk ki a vízből. Most átlagosan öt-tíz eset van évente, legtöbb a Bözödi-tóból, Marosból kerül ki.

– S akkor 365 napból hányat van Ön készenlétben?
– Sokat. Nyári periódusban úgy kell elképzelni, hogy több mint 300, akár 320 órát is dolgozunk havonta. A baj az, hogy sürgősségi szolgálat vagyunk Romániában egy olyan rendszerben ami nem sürgősségi szolgálat. Mi nyolcan vagyunk alkalmazva, ráadásul a munkaleírásunkban az szerepel, hogy reggel nyolckor bejövünk, s délután négykor hazamegyünk, de nekünk hétvégén is szolgálatunk van, és a bevetések hétköznap mindig négy óra után vannak, meg hétvégén.

– Hány ember kellene ahhoz, hogy megfelelően működhessen a szolgálat?
– Ahhoz hogy Maros megyében normálisan meg tudjuk oldani, 14 ember kellene, és azonfelül az önkéntesek. A nagy szerencsénk az, hogy vagyunk negyvenen az önkéntesekkel, s ezek olyan emberek, akik szeretik ezt csinálni, s nem csak úgy jöttek ide, hogy néha bejövök. Ezért van az, hogy egy gyakorlatra a Sürgősségi és Vészhelyzeti Felügyelősséggel (ISU), akkor nekünk 15 emberünk kell legyen minimum. Nekik van 250 alkalmazottjuk és kiküldenek 30 embert, nekünk van 8 alkalmazottunk és kiküldünk 15 embert.