Hogy élik meg az öregeink? Új háború, régi tanácsok

Lőrinczi Erzsébet 84 évet töltött márciusban. Unokái, dédunokái gyakran hallják tőle, „ne dobjátok el, még jó lesz valamire”, és amikor „idejétmúlt” tanácsát a fiatalok megmosolyogják, akkor gyakran emlegeti, hogy „ti nem tudjátok, milyen volt a háborúban, még eljöhet az az idő”.

Nem, Erzsi néni ezt nem mostanság, a szomszédban zajló háború apropóján mondogatja, hanem mindig is. Egyszerűen olyan mély nyomokat hagytak benne azok a dolgok, amelyeket kisgyerekként élt át, hogy nem tud eltekinteni tőlük.

Erzsi néni kilencedik, utolsó gyermekként született a családba 1938-ban, bátyjait már lassan vitték katonának. Könnyezve mutatja az utolsó, 1941-es családi képüket, amikor Dénes bátyja hazajött szabadságra a katonaságból. A képen is katonaruhában van. Akkor volt Erzsi néni három és fél éves, de a legelevenebb emlékei a háborúról 1944-ből származnak, akkor érték el a harcok a nyárádmenti Iszlót is, ahol ők laktak.

„Augusztusban már a németek bejöttek ide, járkáltak a faluban, akkor édesapám, aki az első világháborúban volt katona, tudta, miből áll ez, a szomszéd kertben kért helyet, oda ástak egy bunkert, ami védjen minket, mert a mi udvarunk egyenes volt. Mikor aztán közeledtek jobban, látták már az emberek, hogy húzzák a németek a telefondrótokat a sáncokban végig, akkor már nem aludtunk a házban. Éjjel a bunkerban aludtunk, reggel meg felment édesanyám, hogy főzze fel a tejet, készítsen kávét és reggelizzünk. Amikor jött az udvar közepén, megszólalt a Sztálin-orgona, a bátyám a bunkerből elkiáltotta, dobjon édesanyám mindent, és fusson. Éppen csak, hogy beért a bunkerbe” – meséli Erzsi néni, hogy hogyan is bombázták le a családi házukat akkor.

Nyolc család háza lett akkor oda, az ő portájukon semmi, de semmi nem maradt. Erzsi néni nem csak arra emlékszik, hogy milyen érzés volt látni a lángban álló házukat, de arra is, hogy milyen volt fedél nélkül hányódni egyik házról a másikra, míg végre vissza tudták építeni a saját kis házukat.

Nem igazán tudja elképzelni, aki nem érte meg – magyarázza a 84 éves asszony –, de háborús időben nem járt a cséplőgép, az állataikat elvitték a németek, majd az oroszok, így szűkön volt ennivaló, sokszor ruhaneművel is hadilábon álltak.

Legfájóbb emléke mégis az, amikor hozták a levelet, amely a kisebbik bátyja halálhírét hozta, hogy Magyarországon kifogták a Tiszából.

„19 éves volt Miklós volt bátyám, levente. Találtak nála egy képet egy kislányról, az én képem volt az, a postamesternő, aki a levelet írta, azt hitte, hogy a lánya. Nagyon szeretett engem a bátyám. Tiszaroffon van mai napig a sírja, ott temették el, és gondoskodtak is a sírjáról” – eleveníti fel könnyek között a fájó emlékeket.

Erős nyomot hagytak benne ezek az emlékek, amelyeket a később születettek el sem tudnak képzelni, hogy milyen az, amikor egy felvevő ruhája sem marad az embernek, vagy nincs, amit megegyen. Erzsi néni ezért is szokott nehéz szívvel kidobni bármit is, úgy gondolja, hogy eljöhet még az az idő, amikor mindenre szükség lesz. Morognak is rá sokszor ezért a családban a fiatalok, vagy lekacagják, de ő nem tágít. Ahogy az éléskamrája sem lehet üres, lisztből, cukorból, olajból, mint ahogy a télire eltett lekvárokból, befőttekből sem szokott kifogyni, úgy nyugodt, ha van mihez hozzányúlni.

Ennek fényében másként éli meg a szomszédban zajló háborút is, követi a híreket, nézi a televízióban a történeteket, és sok minden eszébe jut a gyerekkori háborús időkből is. „Amikor látom a tévében, hogy menekülnek… Azt a sok gyermeket... Nagyon siratom őket, mert nem is képzeli az a kicsi gyermek, hogy mi történik. Játszanak, de nem képzelik el, hogy milyen rombolás van otthon. Hova megy haza, ha haza kívánkozik?” – teszi fel a kérdést.

Hogy mit mondana háborút megélt tapasztalatként a mai fiataloknak? Erzsi néni úgy véli, azoknak nem lehet tanácsot adni, mert úgysem hallgatják meg. Azt mondják, az akkor volt, most meg most van. Ő azért nagyon reménykedik, hogy nem terjed át ez a háború hozzánk is, mert nem szeretné, ha gyermekei, unokái, dédunokái bár egy kicsit is hasonlót tapasztaljanak, mint ő annak idején. 

Talán mostanában mi is jobban odafigyelünk, amikor az öregeink a háborús történetekről mesélnek, mert az, ami pár hete csak sokszor hallott, távoli időket megidézett „mese” volt, az most már kézzel foghatóbb, olyan dolgokat hallunk, amelyek most is megtörténnek pár száz kilométerrel odébb.

Van, mit mesélnie az unokáknak a Marosvásárhelyen élő Székely József nyugalmazott református lelkipásztornak is. Most 86 éves, így gyerekként élte meg a háborút, de néhány emléke ma is elevenen él benne. „Nagyon kellemetlen és nagyon fájdalmas emlékek ezek. Amikor Románia átállt Oroszországhoz, akkor a mi falunkban – miriszlói születésű vagyok – is voltak súlyos harcok. Ott próbálták megállítani az orosz–román előrehaladást a német–magyar katonák. Mi, édesanyám négy gyermekkel, bevonultunk hirtelen a szomszéd pincéjébe, mert ott mélyebb pince volt, és több család gyűlt össze. Ez később azért is jó volt, mert a cipészmester szomszédunk az első világháborúban hadifogságba került, s így ő tudott oroszul, és az ott megrekedt orosz katonákkal beszélt, és így mondjuk, jobb viszonyban voltunk velük, mert ugye háború volt, és voltak elég komoly atrocitások” – meséli az egykori lelkipásztor. Hozzáteszi, az ő családi házukat is lövedék érte, amíg ők a szomszéd pincében voltak.

Az egyik fala tönkrement a háznak, az udvarukon két-három robbanás történt, ami után mély gödrök maradtak, és pont egy, az udvarunkon átmenő orosz katonát is egy ilyen lövedék ölt meg.

„Valószínű a bajtársai hamar átvitték az úton, be a kertünkbe, ahol volt egy sánc, és abba belehelyezték, és eltemették. A háború végén mi, ott gyerekek játszottunk, és ahogy a homokos földet szitáltuk, egyszer csak látom, hogy két posztó csizmának az éle áll ki, utána láttuk, hogy két láb van ottan. Az a fiatal katona volt, aki ott halt meg nálunk. Ez egy olyan megrázó élmény volt, hogy egy háborús halottat egy gyermek ott talál meg eltemetve” – meséli. 

Hozzáteszi, szomorú élményekből biza jutott a háború utánra is, mert rengeteg lőszer maradt ezen a „hadszíntéren”, ami a falu legelője volt, a domboldal, a temető része a falunak, a gyerekek pedig nagyon sok ilyen fegyvert, fegyvergolyót találtak, azzal játszottak. Az egyik unokatestvére például úgy halt meg, hogy a nagyobbacska fiúk a legelőn találtak egy lövedéket vagy valamilyen gránátot, és betették a tűzbe, hogy robbanjon fel. Ez okozta az unokatestvér vesztét. 

A nyugdíjas lelkész a saját háborús emlékei mellett az évek folyamán több háborút „átélt” a hírekből is: előbb a koreai, majd a vietnámi háborút. Már lelkészként a jugoszláviai háborúban segélyt is vitt az ott élő magyaroknak.

„Aztán jött a hírekben a szíriai háború, jött az iraki háború, és most itt van a nyakunkon, egész közel hozzánk megint az orosz és ukrán probléma, illetőleg az orosz és a nyugati világ problémája.” Székely József úgy érzi, nagy veszélye van annak, hogy kirobban egy harmadik világháború, s ha kirobban, akkor az veszélyesebb lesz, mint az előzőek.

Most Ukrajnában is életek pusztulnak el, és a legszomorúbb mindig az, hogy nem azoknak az élete, akik bűnösök, akik ezt elkövették, akik ezt elindították, akiknek érdeke a háború, hanem az ártatlanok élete” – fogalmazott az idős lelkész.

Hozzátette, reménykedni kell azonban, hogy vége lesz, és ha megnézzük a történelmet, a Bibliát, akkor is azt látjuk, hogy a nagy birodalmaknak vége lesz egy idő után, s a Jóisten véget vetett egyszer annak az erőszaknak, amit a nagyhatalmak a kisebbekkel végeztek. Addig is pedig a békére kell törekedni a mi kis mindennapi életünkben is – vélekedik.

Nagyon nehezen viseli ezt az időszakot – mondja Szabó Béniné Lakatos Brigitta. A Csíkcsicsóban élő 95 éves nő a fiától hallotta, hogy kitört a háború. „Fájt a szívem, hogy hány szegény ember kell meghaljon egy vagy két ember miatt. Hogy kell meneküljön. Mikor láttam, hogy jönnek szegények, menekülnek mindenfelé, úgy sírtam.

Brigitta néni is tudja, hogy mivel jár a menekülés, milyen az, amikor néhány holmit gyorsan fel kell pakolni, és menteni az életet. 1927-ben született, így fiatal lány volt, amikor a második világháború idején az oroszok elől menekülniük kellett. Először csak az erdő alá, Csaracsóba mentek. „Mentünk, hogy megyünk Máréfalva felé, de hozták be a zsidókat, vitték valahová el őket, és mondta a tiszt, hogy ne menjünk sehová, mert az oroszok itt vannak. Úgyhogy akárhová mehetünk, mind elöl vannak az oroszok. Aztán kimentünk Hargitafürdőre. A férfiak még haza tudtak jönni, de az asszonyok nem mehettek sehová, mert akkor vége volt. Három hétre rá haza tudtunk mi is jönni.”

Brigitta néniék öten voltak testvérek, két bátyja nem tartott velük, egyikük vasutas volt, a másik levente. Ennivalót vittek csak magukkal, Hargitafürdőre pedig gabonát is pakoltak, az állatokat hajtották maguk előtt. Amikor hazatértek, nem volt kifosztva a házuk. „Ami olyan volt, el is ástuk a kert végébe, például a varrógépet. De az oroszoktól féltünk, hogyne féltünk volna. Sok nehézség volt, nagyon sok emberrel csúnyán elbántak. A legényeket, ha elkapták, vitték maguk előtt, a leányokat pedig megbecstelenítették.”

Hajszál híján múlt, hogy nem halt meg a menekülés közben. „A repülőgépek alant szálltak, édesanyáméknál a fazekakat felaggattuk a léces kertre, s mind kilyuggatták. Csaracsóban pedig volt egy mogyorófabokor, ott legeltek a tehenek, és mentem, leakasztottam négy-öt mogyorót, és egyszer csak jött egy repülő.

Aztán amikor elmentek, kezemben vittem a két golyót. Kérdezte édesapám, hogy mi van velem, mert olyan vagyok, mint a hópatyolat. Mutattam a golyókat, hogy ni, ha a fejemet másképp mozdítom, ott maradtam volna.”

Arra is visszaemlékezett, hogy a háború után nem volt ennivaló, ráadásul nagy szárazság is volt egyik évben. „Az árpapuliszka úgy csúszott le a torkunkon, mintha valami nagy finomságot ettünk volna. Gyermekek voltunk, éhesek voltunk. Szerencsére volt két tehenünk, lovunk, pityóka volt, aztán így meg voltunk élve.”

Mindenki ügyelt az élelemre, vigyáztak rá, nem hagyta a mezőn senki a termést. „A pityókát is úgy felszedtük, hogy a kicsi pityóka is jó volt. Ha tudtad, csináltad, ha ügyeltél, ügyes voltál, volt, amit egyél, ha nem ügyeltél, akkor nem volt amit egyél. Ha bőven csináltad, akkor te bántad meg. Takarékoskodni kellett mindennel” – bólogat Brigitta néni, majd a kommunizmus alatti időket is felidézi, hogy mekkora szegénység volt akkor, és mennyi nehézséget kellett megélniük.

Brigitta néni hangsúlyozza: ezelőtt is igyekeztek, hogy legyen tartós élelmiszer a kamrában, pincében, mert jó, ha valakinek van készleten ennivalója. „Akinek volt gabonája, s nem volt megcsépelve, az ügyelt arra, hogy ne kerüljön semmi belé. A liszt is nagyon jó, csak nem tart sokáig, mert egykettőre beleáll a féreg. Ha van zsír, az is jó. Az olaj is, bár mi ezelőtt az olajat nem ismertük, nekünk nem volt. Csak olyanunk volt, amit lenmagból és kendermagból csináltattunk Szépvízen. A kenyér a legdrágább kincs. Mert ha szárazság is van, van, amit enni. De ha kenyér nincs, semmi sincs.”

És hogy mi segített a háború alatt, és utána is a félelem ellen? Az imádság – válaszolja.

„A rózsafűzért és más imákat is kell mondani. Mi Szent Antalt sokat kértük, hogy védelmezzen. Én most 95 éves vagyok, de Szent Antal napját megböjtölöm, nem eszem meg most sem a húst. A hit nagyon sokat segít, és az imádság gyógyszer mindenre.”