Homok helyett kőszikla: fejezetek egy 460 éves iskola történetéből

Édesapja református lelkész volt Cserefalván, édesanyja tanítónő, akit az 1948-as tanügyi reform után kirúgtak a tanügyből, az egyházi földeket pedig beszippantotta a kollektív gazdaság. Az első három elemi osztályt a cserefalvi iskolában járta ki, majd tudva azt, hogy ötödiktől bejön Marosvásárhelyre a kollégiumba tanulni, Ákosfalván folytatta a negyedik osztályt. Abban az időben ugyanis egy református család el sem tudta volna képzelni, hogy gyermeke ne a református kollégiumban tanuljon. Így került Csáky Károly is Marosvásárhelyre, abba a tanintézetbe, amely odakerülésekor már nem református kollégium néven s nem is abban a szellemben működött. Az 1948-as tanügyi reform ugyanis nem kímélte a nagy tekintélyű tanintézetet sem.

Leverték a második címert, a Sárospatakról származó szárnyas angyalt is az épület homlokzatáról, és nem csak felekezetiségétől fosztották meg, tudományos színvonala is veszélybe került.

Államosították, ettől kezdve a Marosvásárhelyi 2-es számú Fiúlíceum nevet viselte, s a zsoltárok helyett munkásdalokat énekelt az iskolai kórus.

„Amikor én 1949-ben bekerültem az iskolába, már nem a régi tanintézet volt. Nyilván a tanárok a régiek voltak, de érezni lehetett, hogy őket is próbálták megváltoztatni, hogy ne maradjon meg az a régi szellemiség, lelkület, ami addig meghatározta az iskolát. A díszterem istentiszteleti hely volt azelőtt, az 1955-ben felépített színpad helyén szószék volt, és minden reggel áhítattal kezdték a napot. Lassan beszoktunk ebbe a nem régi, de nem is új világba, ebbe az átmeneti időszakba, meg kellett szoknunk, főleg nekünk, vidékieknek. A hangot könnyen megtaláltuk az osztálytársakkal, de más volt a tanulmányi követelmény, amit kellett tartani. Próbáltam a magam lelkületét élni, hiszen mégis egy lelkészcsaládban nőttem fel, és nem az új világban, ami engem itt várt. Sok kellemetlenség és megkülönböztetés ért emiatt. Például amikor Amerikából hozott értéktelen tanfelszereléseket osztottak ki szegényebb családoknak, olyanokat, amelyeket soha nem láttunk addig, ceruza, aminek a végén radír volt, vagy körző. Az osztályfőnököm mindenkinek adott valamit, még a professzor gyerekének is, egyedül nekem nem. Le kellett ezt nyelni, de olyan seb maradt az illető tanár iránt, amit nem azt mondom, hogy sosem tudtam megbocsátani – ráadásul híres ember lett aztán belőle – , de a lelkemben azóta is ott maradt valami.

– emlékezett vissza Csáky Károly kollégiumi éveinek elejére.

Még két fiútestvére volt benn az internátusban, akiket el kellett tartania szüleiknek, az egyházi földeket pedig elvette a kollektív, édesanyja nem taníthatott többé. Sokat dolgoztak a gyerekek is nyaranta otthon, nem csak a gyermeki munkából vették ki a részüket.

„Egy hat hektáros gyümölcsös kezelését kínálták fel édesapámnak, mert szakember volt ebben, ott dolgoztunk egész nyáron. Mikor a nap jött fel, mi már ültünk le pihenni, és este tizenegyig ott voltunk. Kapáltuk a fák tövét, kitányérozni, metszeni kellett, de a legnagyobb munka a permetezés volt. Huszonöt kilós permetezőgépet, ami megtöltve negyven kiló volt, tizenévesen kellett cipelnünk, nem volt könnyű. Édesapám egyszer megkérdezte, mikor vitt haza a lószekérrel, hogy megbuktam-e, mondtam nem, erre ő azt válaszolta, vett nekem egy ajándékot, keressem meg. De nem találtam a széna között, egyszer csak egy vadonatúj kaszát húzott elő, megvolt az ajándékom” – nevetett az egykori kollégista, aki hetedikesen szertornázni kezdett, tizedikben országos versenyen képviselte az egész Magyar Autonóm Tartományt. Hozzátette, nem ért el kiugró eredményt, de ott volt, és már az sokat jelentett számára. „Így érettségiztem le tizedikben nagyon fiatalon. Tóni bácsi, azaz Pálfy Antal egykori matematika tanárunk meg is kérdezte, hogy meg vagyunk-e érve egyáltalán? Ő volt az, aki arra kért, adjuk össze az A-t a B-vel, vagyis a szilvaízes csuprot a bivalyborjúval, de nem tudtunk rá haragudni, mert éreztük, hogy amit mondd, azt jó akarattal mondja.

Volt olyan időszak, amikor az egyes volt a legjobb jegy, néggyel-öttel már bukott a diák, aztán az ötös lett a legjobb, majd a tízes.

Nemes Károly volt az igazgató, amikor odakerültem, aztán volt még két igazgató, utánuk jött Kozma Béla, vele érettségiztünk, ő még sokáig maradt az iskola élén. De még voltak tanáraink, akik a régi mentalitásukkal ott voltak közöttünk: Csekme István történelem szakos, Tóni bácsi, vagyis Pálfy Antal matek szakos tanár, zenetanárunk Vajda Márton volt. Akik már meghaltak, Győri Béla, Kiss Elemér is híres tanárok voltak. Nem csak tanítottak, de neveltek is, próbálták belénk csepegtetni, amit magukkal hoztak” – emlékezett vissza pedagógusaira Csáky Károly.

Külön világot jelentett az internátusi élet a református kollégiumban. Egy felügyelő tanár volt, aki éppen csak a tanulókra tekintett, de minden ügyet a diákság intézett.

Volt egy internátusi titkár, ő volt a nagyfőnök, volt mellette egy bizottság, akár fegyelmi bizottság, minden szombaton számba vették a heti eredményeket, és büntettek is. Ha rosszul tanult, nem mehetett ki az internátusból, ha súlyos „bűne” volt még szobafogságot is kapott a diák. Fizikai bántalmazás nem volt, a kintlakóknak otthon a szülei elintézték a fegyelmit, ha rossz eredményt vittek haza. Az internátusban a kimenőt vonták meg, ami mindig vasárnap és csütörtökön lett volna. Ha az illető szekundával zárta a hetet, akkor kimaradt a kimenője.

– mondta Csáky Károly.

Az iskola dísztermében – a korábbi istentiszteleti helyen – osztály volt a színpad helyén, 1955-ben bontották ki a falat, és készítették el színpadot. 1955-ben rendezték meg itt az első előadást, a tanári kar a Légy jó mindhalálig, a diákok a Ludas Matyi című előadással ünnepelték meg a színpad megnyitását.

Csáky Károly 1994-ben tanárként tért vissza az újrainduló egyetlen református osztály idejében. „Az összes egyházi tantárgyat én tanítottam, Rózsa Mária volt az osztályfőnök, ennek az újraindulásnak is nagy története van, amit sokan nem ismernek. Akkor mindenki azt hitte, hogy ide angyalok jöttek, és sok tanár csalódott, rájöttek, hogy olyanok ezek a diákok is, mint a többiek. Azt mondtam, kicsit várjunk, ugyanonnan jöttek, mint a többiek, de hátha változnak. És változtak is, mert  ezek a diákok kaptak valami pluszt, amit más osztályokban nem. Ez az a lelki többlet, a hit értékének plusza, amivel másképpen nézik az életet, másképpen hordozzák el a terheket, csalódásokat, megpróbáltatásokat, mert nem mindegy, hogy homokon áll az ember, vagy kősziklán” – zárta beszélgetésünket a Marosvásárhelyi Református Kollégium egykori diákja, lelkipásztora.